Jézus feltámadása után Jeruzsálemben és környékén a zsidóknak kezdték meg az apostolok az igehirdetést. Az volt az első hely, ahol tanítottak, kereszteltek és hirdették az örömhírt. De mégsem nevezték el őket keresztényeknek.
Csak, ahogy most olvastuk a szentleckében, Antióchia volt az a hely, ahol először ragadt rájuk ez a név: keresztény, azaz krisztusi, krisztuséi. Antióchiában már nem csak zsidók éltek, hanem más nemzetek is, más vallásúak is – a legtöbben görögök, hellenista kultúrával – akiket csak „pogányok”-ként tituláltak. S miután nekik is hirdették az evangéliumot, sokan közülük megtértek, s az őket megtérítőket nevezték el krisztusiaknak.Nem a tanításukat illették ilyen jelzővel, hanem magukat az embereket. S ha ezt átvetítjük a mi életünkre, a mi korunkra…nem csak a sajátjainknak – keresztényeknek kellene látniuk rajtunk, hogy krisztusiak vagyunk, hanem elsősorban a pogányoknak, a nemhívőknek. Akikkel a mindennapi életben – a munkahelyen, iskolában, a városban – találkozunk.
Vajon tanúskodik-e a mi mindennapi életünk, beszédünk, cselekedetünk Krisztusról. S ha netán nem, keressük meg azt a módot, ahogyan változtatni tudunk rajta.
