„Úgy szerette a világ az Istent, hogy mindenét oda adta érte.”
Az előbbi mondat első pillantásra ismerős, de bizonyára észrevettük, hogy nagyon sántít. Pedig csupán két szó van benne kicserélve a „jól ismerthez” képest. Azonban az lenne az igazi, ha oda-vissza cserélhetnénk az alanyt a tárggyal – a szeretőt a szeretettel. Gondolkodjunk. Ha én téged mindennél jobban szeretlek, akkor az lenne a „kifizetődő”, a normális, ha te is mindennél jobban szeretnél engem. De a kezdő mondatunkból is látjuk, nincs ez így mindig. Sőt… Akkor miért szereti Isten úgy ezt a világot, hogy mindenét oda adta érte, ha a világ nem viszonozza ezt neki?
Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem viszonozza kellő mértékben a szeretetünket?
Erre a kérdésünkre maga az Isten adott, és ad választ az ő egyszülött Fiával. Odaadta őt, pedig tudta, mi nem viszonozzuk ezt. Kiüresítette magát értünk, mikor tudta, mi sokszor a kisujjunkat sem mozdítjuk érte. Ezt tette értünk, s mi ezt tesszük érte. De ő mindezt előre tudta! És mégis… Nem mérlegelte a dolgot, nem latolgatta, fontolgatta. Megtette. Legjelentősebb nyugati egyházatyánk Szent Ágoston világosít föl: „A szeretet azzal mérhető, hogy valaki méricskélés nélkül szeret-e.”
Mi emberek milyen gyakran félünk szeretni Istent. Félünk odaadni mindent. Finoman fogalmazva érdekes, hogy nem bízunk eléggé abban, aki mindenét odaadta nekünk. Vagy ha talán azt is mondjuk, mi is szeretjük Istenünket, ha valami olyat kér, amiben nem látjuk azonnal a hasznunkat, az örömünket, milyen sokszor nem szívesen adjuk oda, adjuk fel a kis földi örömeinket.
De nem csak az Istennel szemben van ez így. Sőt, az emberek iránt még kevésbé bizonyítjuk, megvan bennünk a szeretet. Mikor látjuk, hogy a másik nem érdemli meg, nagyon gyorsan abba is hagyjuk gyakorolni. Sok esetben a házasság elején – mint mondják - , nagyon szereti egymást a pár. Mert úgy érzik, a másik ezt megérdemli. De mihelyt világossá válik, mégsem érdemelne annyit, rohamosan lecsökken annak gyakorlása. Szeretni a végletekig akkor is, ha a másik nem érdemli meg, ha a másik ezt közönnyel, vagy bántalommal viszonozza… Erre ad példát a mi Istenünk, ezt jelenti: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Újra csak Szent Ágoston beszél helyettünk: „A szeretet, amely véget ér, sosem volt igazi”. Mert az igazi szeretet nem tud méricskélni, csakis és egyedül pazarolni. Hogyan, ha nem pazarolva, pocsékolva szeret minket Isten?
Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem viszonozza kellő mértékben a szeretetünket? Jézus szavai teljesen egyértelműek: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”.
E nagyböjti szent időben bánat könnye hulljon bőven, hogy ne csak beszéljünk, vagy olvassunk a lemondásról, hanem a mindennapi kis, kellemes dolgainkról lemondva tudjunk mérlegelés, latolgatás nélkül is adni másoknak talán időt a beszélgetésre, lehetőséget a látogatásra, megbocsátást a bántásokra. Sértettként kezdeményezést, idősebbként próbálkozást, „nagy emberként” megalázkodást.
Krisztus eljött miattunk s feláldozta magát értünk. Csodálatos módon magához békített minket. Egyedül ennek a pazarló tettnek van hatalma, hogy megmentsen minket az örök kárhozattól. Minő igaz, hogy „semmi sem ment meg, csak a szeretet” (Szent Ágoston)
