Minden évben
a jó Pásztor vasárnapján különösképpen gondolunk Egyházunk felszentelt-, és a
szentelésre váró tagjaira: püspökökre, papokra, szeminaristákra, s
megkülönböztetett buzgósággal imádkozunk e napon értük. Szükség is van erre,
hisz látjuk, halljuk, tapasztaljuk, milyen erős paphiányt szenved Egyházunk, s
milyen sokan hagynak fel az Istennek szentelt élettel. Szükségünk van, kedves
hívek, a ti imáitokra, s mindennapi szenvedésetek felajánlására.
E jó Pásztor
vasárnapján Jézus áll előttünk, mint a nyáj pásztora. Ő mutatta be így saját
magát, mert oly gyakran beszélt hasonlatokban, példabeszédekben. Tudta ugyanis,
hogy így az ember jobban a szívére veszi szavait, jobban elgondolkodik rajtuk,
s megtalálja benne a szépet, a vonzót. Mindezek mellett azonban soha nem csapta
be az embereket: nem csak a vonzót, de a nehézséget, az áldozatvállalás
szükségét is megtanította az őt követni szándékozóknak. E mai csodálatosan szép
evangéliumból most különösképpen egy dologra figyeljünk. Jézus azt mondja a
pásztorról: „Előttük halad, és a juhok követik,
mert ismerik a hangját”. Előttük halad. Értjük, milyen magasztos dologról
van szó? A fölséges Isten emberré lett, hogy megmutassa nekünk a mennybe vezető
utat. De nem úgy, hogy „Oda nézzetek, arra. Aztán majd ott jobbra, vagy balra”.
Emberré lett, s végigjárta az ember útját: beleértve a jót és a rosszat, a
családi közösséget, a baráti örömöket, s a Golgotát is. Ő nem küld minket,
hanem hív: menjünk utána! A jó pásztor vezeti a nyájat, s a juhok utána mennek.
Ezt értsük
és tanuljuk meg e mai napon. S ha úgy érezzük, Isten valami nehéz dolgot kér
tőlünk, gondoljunk arra, hogy ő már azt a nehéz utat bejárta, ő már azt
megtette – nekünk csak követnünk, szinte csak „utánoznunk” kell őt. S
imádkozzunk, hogy mi, papok is ilyen példaként járjunk előttetek. Kérjük a jó
Pásztort úgy, mint a szentmise elején: „Mindenható,
örök Isten, vezess minket a mennyország boldog közösségébe. Jusson el híveid
gyönge nyája oda, ahová előttünk ment Jézus, a mi erős Pásztorunk”.