Antióchiai
Szent Ignácot apostoli atyának is nevezzük, ugyanis még ismerte az apostolokat,
és ő volt "az apostolok utáni kor egyik kiemelkedő személyisége".
A Krisztus
utáni második század legelején szenvedett vértanúhalált – így az elsők között
volt, akik nem akartak menekülni a szenvedés, a halál elől, hanem
Krisztusért szívesen vállaltak minden kínt. Nem muszájból, nem kötelességből, hanem
szívesen – szívből. Ezeket írta kicsivel vértanúhalála előtt: „Engedjétek, hadd legyek vadállatok prédája,
mert ezáltal juthatok Istenhez. Isten búzája vagyok én, és kell, hogy
megőröljenek a vadállatok fogai, és így Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak.
Esedezzetek Krisztushoz értem, hogy e vadállatok révén áldozattá legyek Isten
számára.”
Érdemes
lenne ma kicsit magunkba nézni: vajon mi milyen lelki szinten vagyunk
Antióchiai Szent Ignáchoz képest, hogy ha még a sokkal kisebb szenvedéseket sem
tudjuk türelemmel, szívből viselni? Sokszor mondjuk: „Mit csinálhatunk? Muszáj elfogadni a betegséget, nem tehetünk semmit…”
Ne muszájból, de szívesen fogadjuk. Ehhez kérjük ma vértanúnk, vértanúink közbenjárását:
hogy a mindennapi szenvedést ne muszájból, de szívből viseljük.
