Nagycsütörtök – mise végi magyarázat

Nagycsütörtök – mise végi kommentár

Most, a szentmise után az Oltáriszentséget átvisszük a mellékoltárhoz. Gyönyörű jelkép ez is, ugyanis ezzel a mozzanattal elkísérhetjük az Úr Jézust a Getszemáni kertbe. Ezután következik az ún. „oltárfosztás”. Ez is jelkép: Jézus ruháitól való megfosztását jelképezi. De ugyanúgy jelképezi a lecsupaszított oltár Jézus teljes önkiüresítését is – aki teljesen kifosztottan, üresen marad, hisz még az apostolok is elhagyják. Ő pedig így elhagyatottan hal meg értünk. E szentmisétől előttünk lesz a csupasz oltár – csendben szemléljük azt, hisz Jézus megváltó halálára mutat. De ha ennek vége, ne siessünk el a templomból – a nyitott oltárszekrény, tabernákulum, a megfosztott oltár, a közelgő éjszaka – mind arra hívnak, hogy virrasszunk Jézussal, hogy mi ne hagyjuk őt egyedül. Az oltárfosztás után elolvassuk majd az Úr Jézus búcsúbeszédét. Azokat a szavakat, melyekkel halála előtt tőlünk búcsúzott, s amely egyben az értünk meghaló Isten végrendelete is. Ennek végeztével imádkozzuk a zsolozsmát – a befejező imaórát, melynek végén csendben távozunk. Szenteljük Istennek ezeket az órákat – ne hagyjuk megzavarni lelkünket se pl. rádióval, TV-vel, internettel, hanem az itt hallott szavakkal eltelve térjünk nyugovóra. Holnap hajnalban, fél 6-kor imádkozzuk a zsolozsmát, Jeremiás próféta siralmait, 9 órától Jézus utolsó hét szaváról tartunk ájtatosságot, 12 órától keresztutat végzünk, 15 órától pedig a nap fő szertartása lesz

Síremlék, sírkő megáldása

Lelkiatyák számára hasznos lehet a napokban:

Sír megáldása

Pap:        Dicsőség Istene, mindenható Atya, seregek Ura, Te az édenkert közepén álló életfájával azt az elevenítő keresztet jelképezted, melyre kedves Fiadat felfeszítették; –melyen meghalt s halálával megtörte a halált, megsemmisítette az ördög hatalmát s életet ajándékozott a világnak; – melyet Anyaszentegyházadnak legyőzhetetlen fegyverül, megszentelésül, hathatós védelmül, a hit erősségéül, ördögi támadások ellen védőpajzsul, s az örök élet és üdvösség elnyerésének csalhatatlan zálogául ajándékoztál. Azért mi, a te méltatlan szolgáid, annyi kegyelem ingyenes részesei, hálából dicsőítést, magasztalást, buzgó imádást ajánlunk Fölségednek, s mély alázatossággal könyörgünk hozzád, tekints kegyelmesen erre a keresztjelre, mely a te elhunyt, itt nyugvó, hűséges szolgád (szolgálód) sírját jelöli.

Áraszd erre a keresztjelre legszentebb Lelked kegyelmét; áldd † meg, szenteld † meg és add, hogy e sírkereszt félelmetes és rettegett jelvény legyen minden látható és láthatatlan ellenség előtt és biztos fegyver minden ördögi támadás és fondorlat meghiúsítására s elűzésére; népednek pedig szolgáljon hathatós oltalmára, a hitben való megszilárdulására, a reménység támasza gyanánt, a harcban győzelmül s az erények gyakorlásában vezércsillagul.

Mindenható Atya, esdve kérünk, hallgasd meg azokat, akik e kereszt előtt hozzád könyörögnek és bőkezűleg teljesítsd üdvösségükre szolgáló minden kérelmüket.

Te, aki kereszt által szabadítottad meg a bűn kárhozatától a világot, add, hogy szolgáid, kik dicsőséged előmozdításán fáradoznak, s akik a kereszt jelét az itt nyugvó szolgád (szolgáid) iránt való szeretetből felállították, kedvelt Fiad keresztjének erejével a bűnös kísértések felett mindig győztesek maradjanak. Ajándékozd nekik mennyei és földi javaidat, oktasd őket szent kereszteddel minden jóra és vezéreld a mennyei korona elnyerésére.

Mert te vagy a megszentelés kútforrása és minden jónak bőkezű adományozója és téged dicsőítünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és örökkön-örökké.

Nép:        Ámen.

Mennyit jelent az irány - Szent Tamás apostol

Szent Tamás apostol ünnepén elmélkedjünk kicsit e nagy szent példáján.

A napokban többen kérdeztétek tőlem, hogy miért misézik itt Varbón a pap háttal a népnek. A varbóiak már sokszor hallottak erről elmélkedést, magyarázatot, tanítást – így tőlük elnézést kérek. De még mielőtt erre rátérnénk, vegyük szemügyre a mai evangéliumot. A feltámadt Jézus megjelent az apostoloknak. De Tamás nem volt. Az apostolok azonban elmondták neki, hogy ott járt az Úr, az Isten, beszélgetett velük, látták őt. De Tamás nem hitte. Nem volt elég neki az, hogy másoktól hallja mindezt. Ő maga akarta látni, a saját szemével, a saját kezével tapasztalni az Urat.

Talán mi is beszélünk néha egymásnak az Istenről, az Isten-élményeinkről. Elmondjuk, hogyan tapasztaltuk meg az Urat, mit éltünk át vele – tanúságot teszünk... Ez mind szép, jó, hasznos, magasztos. De önmagában nem elég. Annak a másik embernek saját magának kell megtapasztalnia, meglátnia az Istent. Az, hogy beszélünk neki erről az csupán egy eszköz lehet ahhoz, hogy ő is meglássa az Urat. Hasonlóan, mint Tamás apostol volt. Az apostoltársai elbeszélésének köszönhetően még nem hitt, de ottmaradt velük, s várta, hogy újra megjelenjen.

És jött az Úr, újra megjelent. Tamás feléje fordult, meglátta őt, megérezte, megtapasztalta – és hitt.

És valami hasonló játszódik le itt, templomunkban is minden egyes nap. Beszélünk egymásnak Istenről – főleg a pap, mikor hirdeti az igét, mikor prédikál. Egymással szembefordulva elmondjuk, amit tudunk, amit tapasztaltunk, amit hiszünk. De mindez nem elég. Mikor maga az Isten jön el az Oltáriszentségben, akkor mind feléje fordulunk – a hívők, s a pap egyaránt. A pap olyankor nem nektek fordít hátat, hanem ő is az Isten felé fordul. Úgy, mint ahogy ti sem mondjátok egymásra, hogy az előttem ülő háttal van nekem. Nem. Mert ő is az Isten felé van fordulva. Mert mi úgy kapunk egyre nagyobb hitet, ha az Isten felé fordulunk, őt nézzük, őt látjuk, őt tapasztaljuk.

S ha alaposan átnézzük Egyháztörténelmünket, minden kétséget kizárva egyértelműen elmondhatjuk: a keresztények az első évszázadokban nem úgy imádkoztak, hogy körbe álltak, és egymást nézték. Hanem mind egy irányba, Kelet felé fordultak, ahonnan eljön felkelő Napunk a magasságból, s ahonnan mindannyian várták Krisztus második eljövetelét – akit a felkelő nap is jelképez, amely Keleten kel fel. Ezért igyekszünk mi is itt Ipolyvarbón visszatérni ehhez a gyönyörű jelképhez, s mély tanításhoz. Ezért imádkozunk itt a templomban is egy irányba fordulva, vagy ha bárhol máshol vagyunk a ministránsokkal is – imádság közben mindig Kelet felé fordulunk. Így várták az első keresztények is, és így várjuk mi is Krisztus második eljövetelét.

Ma Szent Tamás apostol is saját példájával mutatja: Csupán általunk nem térnek meg az emberek. Csak akkor, ha mi megmutatjuk nekik, hol van az Isten, merre van az Isten – ők pedig feléje fordulva meglátják, megérzik, megtapasztalják.

Schola Cantorum Varboiensis

Énekkarunk immár több mint egy éve teljesít rendszeres liturgikus szolgálatot Egyházközségünkben. 

A mai napon nevet vettünk fel, amely kifejezi hovatartozásunkat és szolgálatunk célját. 

Kórusunk neve immáron:

Schola Cantorum Varboiensis 

(olvasd: szkóla kantórum varbóienzisz;
magyarul, szó szerint: Varbói énekiskola)

A Schola Cantorum (magyarul énekiskola) eredetileg a római pápai udvar hivatásos énekeseinek csoportja volt, akik az ünnepélyes pápai istentiszteleteken teljesítettek szolgálatot. Az ő példájukra írja elő Egyházunk, hogy lehetőleg minden templomban az istentiszteletek szolgálatára alakuljanak és működjenek hasonló liturgikus szolgálatot végző scholák. 

A Schola elsősorban az istentiszteleten keresztül az Isten dicsőségét szolgálja.

“Az ilyen jámbor társulatokat... azért alapítottak, hogy a népet szent zenére oktassák, vagy e tudományt magasabb fokban műveljék... szavukkal és példájukkal nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a szent ének ügye előbbre jusson” 

/MSD 1955/.

Ezen alkalomból egy jelképes logó is készült, mely még csak átmeneti stádiumban létezik, de jelenleg ezt használjuk:

Bízom benne, hogy szent szolgálatunk még hosszú időn át (remélhetőleg Urunk második eljöveteléig) szolgálja Isten dicsőségét, és mindannyiunk megszentelődését.
Hála és köszönet a Schola tagjainak eddig végzett szolgálatáért. Isten fizesse meg minden fáradozásukat!

Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére!

Ami meghaladja az emberi világot... és Istenre mutat - Szent Cecília, a szent zene védőszentje

Ma van szűz és vértanú szentünk, Szent Cecília, a szent zene és ének védőszentjének az ünnepe. Ezért néhány szót ma a szent énekről, szent zenéről szólok.

Valószínűleg mindannyian ismerjük Szent Ágoston sokat idézett gondolatát: „Aki szeret, az énekel”, azaz, ha valakit szeretünk, sokszor dalra kelünk, ódát zengünk neki – így próbáljuk kifejezni szeretetünket. S a legjobban ez magára a szeretetre, az Istenre érvényes. Ha őt szeretjük, akkor elengedhetetlen, hogy többek között ne énekeljünk neki. Egyszerűen de nagyszerűen fogalmazta meg szentatyánk: „Isten dicséretéhez ének szükséges.” Az istentiszteletünknek egyenesen elengedhetetlen része az ének. Sőt, XVI. Benedek pápánk azt mondja: „…a zene és az ének… maga a liturgia”, maga az istentisztelet. Mert „minden minőségi zene meghaladja az egyszerű emberi világot, és az Istenre mutat.” A zenével olyan dolgokat fejezhetünk ki, melyeket semmilyen nyelven nem tudunk elmondani. A legszomorúbb fájdalmunkat, a legédesebb örömünket, a legmerészebb reményünket… S éppen a zenével tudjuk a legtökéletesebb módon dicsérni az Istent.

Tartsuk nagy becsben, ápoljuk felelősséggel, s énekeljük fáradhatatlanul szent énekeinket. Hogy a pap mindennapi szentmiseáldozata, és a ti szentmiseáldozatotok is kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt. 

A liturgikus orientáció - I.

Aki az elmúlt másfél évben járt az ipolyvarbói Legszentebb Szentháromság római katolikus templomban, bizonyára felfigyelt arra, hogy a pap „háttal misézik”. Miután teljes mértékben restauráltuk templomunk főoltárát, egy rövid bejegyzést is írtam (és szentbeszédet tartottam) arról, hogy miért is van ez így, milyen jelentősége van a főoltárnak (az említett bejegyzés ide kattintva olvasható).

Most szeretném folytatni a már elkezdett magyarázatot elsősorban korunk egy kiváló teológusa, maga a szentatya által is nagyra tartott Uwe Michael Lang atya[1] munkáiból kiindulva. Nem valami új nézőpont, vagy vélemény alapján, hanem visszatérve Egyházunk kétezer éves történelméhez, s elsősorban liturgikus életéhez.

Sokak számára ismert egy Szent Ágoston korából származó alapelvünk (miénk, keresztényeké): „lex orandi, lex credendi” – szó szerint „az imádság törvénye a hit törvénye”. Hogy pontosabban mit is jelent ez, Magyar Katolikus Lexikonunk magyarázza meg: „e szerint az Egyház imádságaiból meg lehet ismerni az Egyház hitét, mert e kettő között nem lehet ellentmondás”. Tehát az Egyház nyilvános istentisztelete az Egyház tévedhetetlen hitének kifejezése és egyben tanúja is. Ebből is látjuk, hogy valójában milyen fontos kérdés a liturgia – mert rendkívül szorosan, elválaszthatatlanul összefügg a katolikus igazsággal, melyet nem az Egyház talált ki, hanem föntről való. Az Egyház nem kitalálja a dogmákat, hitigazságokat, hanem a Szentlélek segítségével, Isten fényében csupán felismeri azokat. Ezért kell szüntelenül az „odafent valókat” keresnünk, ahogy a Kolosszei levél írja: „Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve” (Kol 3,1). És mi más, ha nem az istentisztelet kell, hogy „a fenti dolgok” felé vezessen minket? „A liturgia valóban központi fontosságú, mert az Úrra irányul, és arra, hogy ő miként váltotta meg a világot szenvedésével, halálával és feltámadásával. Fontos, mert nemcsak elménkbe idézi ezeket az igazságokat, hanem azokat valóban és igazán jelenvalóvá teszi az oltárainkon a maga hatalmával és ragyogásával”[2] – mondja Lang.

A legtöbb idősebb hívő, akinek még lehetősége volt részt venni a „régi latin” misén, minden bizonnyal úgy gondolja, hogy a hatvanas évekbeli II. Vatikáni zsinat két legszembetűnőbb eredménye a latin nyelv eltűnése és az oltár megfordítása volt. Azonban maga szentatyánk (a következők írásakor még mint Joseph Ratzinger bíboros) figyelmeztet és világosít fel: „Azok, akik elolvassák az ide vonatkozó szövegeket, megdöbbenve láthatják, hogy valójában egyikről sincs szó a zsinati dekrétumokban.”[3]

Manapság sokan hangoztatják, hogy a hívek szentmisén való „tevékeny részvétele” (participatio actuosa) éppen azt igényli, hogy a pap a néppel szembe legyen. Valóban tevékenyen, és nem nézőként kell a népnek részt vennie a szentmisén (szentmisében), de ez egyáltalán nem követeli meg azt, hogy szemtől-szembe legyen a nép a pappal. A jelenlegi pápa, XVI. Benedek „A liturgia szelleme” című könyvében ezt a tevékeny részvételt illetően nagyon fontosan és pontosan  különbséget tesz a szentmise két fő része között. Az igeliturgiában (olvasmányok, zsoltár, evangélium, szentbeszéd, Hiszekegy, hívek könyörgése) a tevékeny részvétel nagyban magában foglal külső cselekedeteket is. Azonban a másodiknál, az áldozat liturgiájában (felajánlás, Eucharisztikus ima…) a külső cselekedetek csupán másodlagosak. Így ír: „A cselekvésnek valójában meg kell állnia akkor, amikor a dolog szívéhez érkezünk: az imádsághoz. Világosan meg kell érteni, hogy a dolog szíve az imádság, és az éppen azért olyan fontos, mert teret nyit Isten cselekvésének. Mindaz, aki ezt megérti, könnyen beláthatja, hogy itt nem a papra vagy a pap irányába való tekintésről van szó, hanem hogy mind együtt Isten felé nézzünk, és együtt menjünk feléje, hogy találkozzunk vele.”[4]

Korunkban nagyban vallják az antropocentrizmus elvét, mely szerint az ember a minden középpontja. Minden hívő számára világos, hogy milyen hatalmas tévedés ez. Ennek a helyes és egészséges módosítása éppen az Úr felé fordulás, ami az isteni élet teljességére vezethet minket. A szentmise egyértelműen szentháromságos irányultságú: az Atyához intézzük Krisztus által a Szentlélekben. S ez az irányultság kell, hogy láthatóvá váljon vizuális formában is a liturgiában. Ugyancsak XVI. Benedek pápa fejtette ki roppant találóan: „Amikor valakihez beszélünk, nyilvánvalóan szembe fordulunk az illetővel. Ennek megfelelően, amikor imádságokat és felajánlásokat viszünk Istennek az eukarisztiában, az egész liturgikus gyülekezetnek, papnak és népnek, arccal ugyanabba az irányba kell fordulnia, a szentháromságos istentisztelet közös cselekményeképpen”

„Már igen korai időktől fogva” – bizonyítja alapos kutatásait Lang – „a keresztények nem a földi Jeruzsálem felé fordultak egyéni és liturgikus imádságuk közben, hanem a felkelő nap felé, mely a feltámadt Krisztus jelképe, azé, aki majd újra eljön dicsőségben, hogy megítélje a világot, és összegyűjtse híveit az új, mennyei Jeruzsálemben. A templomok szó szerint „orientálva”, vagyis szentélyükkel és oltárukkal kelet felé épültek, ahol csak ez lehetséges volt, és a kelet felé irányulás határozta meg a celebráns (miséző) helyzetét is az oltárnál. Kinézni (a közösségből) az Úr irányába: ez életben tartja az eukarisztia eszkatológikus jellegét, és emlékeztet minket arra, hogy a szentségi szertartás a mennyei liturgiában való részvétel, a jövendő dicsőség záloga, az élő Isten jelenlétében. Ez a dinamizmus adja a mise igazi nagyságát, és megmenti az egyes közösségeket attól, hogy magukba záruljanak; inkább kinyitja őket a szentek közössége, a mennyei Város felé.”

A pap rendeltetéséből és Istentől kapott szolgálatából a hívek pásztora. A miséző pap Isten népét vezeti azon az úton, amelyen az Úrral találkozhatunk. Ő, a pap megy elöl – vezeti a népet. Egy irányba mennek. A felé, aki jelenvalóvá válik az oltár szent áldozatában. Éppen ezért „több mint megfelelő”, hogy a pap és a hívek egyaránt egy irányba, az oltár felé forduljanak – akár ténylegesen is kelet felé van az felállítva, akár csupán jelzi a liturgikus keletet.

Szentatyánk a legszentebb áldozat közben

„Az oltár az a hely, ahol a menny feltárul. 

Az nem lezárja a templomot, hanem felfelé kinyitja 

– és azt átvezeti az örök liturgiába.”

(XVI. Benedek pápa)

folytatjuk

---

[1] a londoni Néri Szent Fülöp Oratoriumának tagja, a bécsi egyetem katolikus teológiai M.A. és az oxfordi egyetem teológiai D.Phil. doktori címeknek tulajdonosa.

[2] Uwe Michael Lang: „Az Úr felé fordulva – A liturgikus ima-irány” című könyvének bemutatóján a budapesti papi szemináriumban 2006. november 17-én.

[3] Uwe Michael Lang: „Az Úr felé fordulva – A liturgikus ima-irány” című könyvnek bevezetőjében.

[4] Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme