"Május hónap szép virági"

A május nálunk, római katolikusoknál Szűz Máriának szentelt hónap - ezt kezdjük el itt a templomban is e mai nappal. Ismert szentünk, Néri Szent Fülöp már a 16. században arra biztatta fiataljait, hogy ebben a hónapban virágkoszorúkkal díszítség a Szűz Mária képeket, énekeljenek köszöntésére, és jótettekel bizonyítság a Szűzanyához való ragaszkodásukat.

Folytassuk, élesszük fel ezt a szent hagyományt, s tanítsuk magunkat és egymást Szűz Mária folytonos tiszteletére. Imádkozzuk el naponta a litániát, díszítsük mi is, itt is, otthon is Mária szobrainkat-képeinket virágokkal, s végezzünk jócselekedeteket - felajánlva mindezt Szűz Mária tiszteletére. 

Anyák napján

Anyák napján az édesanyánkat köszöntjük. Ki az édesanya? A legtalálóbban talán Mécs László írja: az édesanya olyan, mint Szent Kristóf – Christophoros, azaz Krisztus-hordozó. Gyermekét hordozza méhében, s bár teher, mégis a legnagyobb szeretettel, örömmel teszi.

Szóljon ma minden édesanyának Mécs László Szent Kristóf legendája című verse:

„A hősi élet kezdete:

- mondotta egy vén remete

egy szép, nagyálmú óriásnak –

keresd, ki senkitől se fél,

annak szolgálj és senki másnak!”

Ment-mendegélt nagy-szertelen,

és szolgálta a szerelem,

mámor, pénz, háborús dicsőség

bálványait – s úgy látta: mind

zsarnok, fél, sárba húzza hősét.

A remetéhez ment megint:

az szólt, látván arcán a kínt:

„A Szeretet a legnagyobb úr,

mert ő az Isten. Hős leszel,

ha őt szolgálod már ezentúl.”

Ment-mendegélt. Folyóhoz ért.

Kunyhót épített, bár a Célt

nem tudta még. Egy nyári reggel

a víz áradt, s az óriás

találkozott a Szeretettel.

A szennyes megvadult vizen

nem juthatott át senkisem,

mert rossz pallóját elsodorta.

A népet most az óriás

a vállán vitte-hozta sorba.

S egy éjjel hallja, kis gyerek

szólítja túlról, pityereg,

sír, mint kinek nincs anyja-apja.

Az óriás hozzárohan,

s mint könnyű pelyhet vállra kapja.

S amint gázol, zeng, zúg a hab,

a gyermek egyre súlyosabb:

kínnal lábolja át az örvényt,

s midőn a sárkunyhóhoz ér,

meglátja, hogy nagy csoda történt.

Jézuska volt a kisgyerek,

várt rá egy angyalsereg,

hárfázott s így dalolt a kórus:

„Hős lett a Krisztus-hordozó

pogány, deákul: Kristophorus.”

Ki Istent sejt a kisgyerek

lelkében, annak (bár teher)

öröm hordozni anyaméhben,

vállán, át gondok árvízén,

s legendahős már életében.

Isten éltessen titeket, mind kedves ÉDESANYÁK!

A Loretói litánia - 12

E hónapban még egy utolsó elmélkedésre maradt helyünk a Loretói litániából. Szűz Mária nem csak, mint Elefántcsonttorony, hanem mint Dávid király tornya is megszólíttatik. Mi van e mögött?

Dávid tornya Sion hegyétől északnyugatra állt – s különlegességével, szépségével és magasságával mindig is kitűnt a többi torony közül. Emellett nagy történelmi értéke volt.

Mikeás próféta így jövendölt: Hozzád meg Nyájnak tornya, és Sion leányának Ofelje, visszatér a hajdani hatalom, Jeruzsálem leányának királysága. A próféta azt jövendöli, hogy Jeruzsálemben új király fog uralkodni, olyan, mint Dávid volt – aki megalapította Jeruzsálemet. S ez az új Jeruzsálem egyfajta védő torony, védelmére lesz Izrael egész népének. Ennek a beteljesedését jelentette be Gábor angyal Máriának: Méhedben fogansz és fiút szülsz, akit Jézusnak nevezel. Nagy lesz és a Magasságbeli fiának fogják hívni Az Úr atyjának, Dávidnak trónját adja neki, örökké uralkodni fog Jákob házán és országának nem lesz vége. A messiási országban felépül az új Jeruzsálem, ahol éppen Mária, az Isten anyja lesz a védő torony. Az előkép már beteljesedett – teljes mértékben pedig az idők végén teljesedik be.

De egy más vonatkozása is van ennek: Dávid király tornya. Noé utódai, mint ismerjük a Szentírásból, egy égig érő tornyot akartak építeni. De nem az Istent iránti vágyból, hanem kifejezetten gőgből. Az égig akartak emelkedni – nem csak hogy Isten nélkül, de kimondottan Isten ellen. S e Bábeli, büszkeség tornyával szemben most ott áll az alázat tornya, Mária. Akit maga az Isten épített fel, és az tényleg elérte a mennyet – tényleg összekötötte a mennyet a földdel, hogy kiállja az idők viszontagságait – és örök biztonságot, utat nyisson a mennybe.

Mária a legtökéletesebb és legnagyobb építész műve – ezért megmarad örökké, s örök oltalmat nyújt. Ezért is ő a védőtorony, mely alázatának köszönhetően tényleg elér az égig – biztonságosan feljuthatunk vele az égbe.

Dávid király tornya – könyörögj érettünk!

A Loretói litánia - 11

Ma egy következő furcsa megszólítást elemzünk, vizsgálunk meg a Loretói litániából. Az egyik talán legkülönlegesebb és a mi kultúránktól s korunktól legtávolabb áll a következő: Szűz Mária, mint Elefántcsontból való torony. Elefántcsonttorony…mit jelent?

Tudni kell, hogy itt is gyönyörű jelképekről van szó. A torony a „régi embereknél” mindenekelőtt egy-egy város-, tábor-, híd-, esetleg szőlő őrzésére szolgált. Torony, mint őrhely. Az Elefántcsontból való torony kifejezést a litánia pedig a Szentírás egyik könyvéből, az Énekek Énekéből vette át, ahol a vőlegény többek között így udvarol menyasszonyának: „Milyen kecsesek lépteid saruidban, fejedelmi leányzó… A nyakad, mint elefántcsont torony”. De miért pont elefántcsont?

Rendkívülien értékes és nemes anyag volt abban az időben az elefántcsont (agyar), amit gyönyörűen, művészien meg tudtak formálni – ékszereket, bútorokat, sőt, palotát is készítettek belőle (Salamon). A korai középkorban pedig, mikor még a templomokban nem volt sem pasztofórium (az Oltáriszentség őrzésének falba mélyített helye), sem tabernákulum Krisztus Testének őrzésére, az elefántcsontot finoman megművelték – torony alakúra formálták, s abban őrizték a szentostyát. Krisztus Teste tehát elefántcsont toronyban lakozott. De még jóval előtte, Jézus születése előtt Szűz Máriának a méhében lakott.

Látjuk, hogy éppen az elefántcsont, az egyik legnemesebb anyag volt a legméltóbb a Legszentebb Test – Krisztus testének elhelyezésére. S éppen ez a jelkép az egyik legmegfelelőbb, legsokatmondóbb Szűz Máriáról, aki az emberiségnek megőrizte méhében az örök élet Kenyerét – magát Jézus Krisztust

Bízok benne, ezek után kicsit jobban és mélyebben értjük ezt is, amit e hónapban naponta imádkozunk: Elefántcsontból való torony – könyörögj érettünk!

A Loretói litánia - 10

Lassan véget ér a május hónap, így már nincs időnk minden egyes megszólítást elemezni, ezért csak néhány érdekesebbet, kevésbé érthetőt választok ki a sok gyönyörű Szűzanya-nevek közül.

A májusi litániában érdekes módon úgy szólítjuk Szűz Máriát, hogy „Tiszteletes edény“. Nekünk, hívőknek talán fel sem tűnik egy-egy ilyen furcsaság a megszokott imák közben. Hisz aki gyerekkorától ezt hallja és vallja, annak mindez természetes. De hogy ne csak higgyük és valljuk, hanem értelmünkkel fel is fogjuk azt, nézzünk meg ezt a megszólítást mélyebben, jobban, hogy rájöjjünk: még ha furcsa is, de egyáltalán nem butaság Szűz Máriát pl. Tiszteletes edénynek szólítani. Szent Ágoston elvét gyakorolva tesszük ezt, hisz ő hirdette: „Hidd, hogy megértsd. Értsd meg, hogy hidd.”

„Tiszteletes edény”. Mit jelent ez? Hol máshol kellene választ keresnünk értetlenségünkre, ha nem a Szentírásban? Az Ószövetség egészen a kezdetektől (Teremtés könyve) az „edény” kifejezést az emberi testre használta: amint az edényt megtöltik valamilyen tartalommal, úgy lehelte bele a lelket Isten Ádám atyánk testébe. Sőt, nem csak a testet, hanem magát az egész embert (testestül-lelkestül) is jelenti. A próféták is (kiknek a Szűzanya szintén Királynőjük) allegorikus értelemben beszélnek az emberről, mint edényről: „Jaj annak, aki perbe száll formálójával… Mondhatja-e formálójának az agyag: Mit csinálsz?” (Izajás), vagy: „Íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben” (Jeremiás). Az Újszövetségben pedig Szent Pál használja ezt a hasonlatot. De talán az Apostolok cselekedeteiben minden eddiginél nyilvánvalóbb mindez, mikor az Saulról beszél: „Kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt”. Látjuk, az „edény” ebben a környezetben az embert jelenti. S hogy miért?

Az edény szükségelteti és feltételezi a mesterembert, a művészt, aki elkészítette őt. Ő választotta ki az anyagát, ő adott neki alakot, amivel előre elrendelte egy bizonyos feladatra, amire szolgálnia kell. Hasonlóan, mint az embert az Isten – ő „készítette el”, ő választotta ki az anyagát, ő rendelt neki bizonyos feladatot, és ő küld el mindannyiunkat azokhoz, akiknek szükségük van ránk. Az edény magában és magától üres. Meg kell tölteni kellő tartalommal, amelyet hordoznia kell. Eljuttatni ahhoz, akinek szüksége van rá. Az edénynek tehát közvetítő feladata van. Az ember is magától üres, magát nem tudja megtölteni. Kívülről lehet csak megtölteni tartalommal, amit hordozni fog – ezt pedig Isten teszi. Ő oltotta lelkünkbe az ő szeretetét, amelyet hordoznunk kell. Ezt a küldetésszerű tartalmat pedig vagy tartjuk, hordjuk és gyarapítjuk, vagy esetleg kiöntjük, eltékozoljuk. Gyönyörűen fejezi ki tehát a Lorettói litánia, hogy Szűz Mária, mint Tiszteletes edény, magában hordozta a kívülről, Istentől kapott magzatot – magát az Isten Fiát. Ez volt Mária feladata az emberiség történelmében: elvinni Istent az embereknek.

S hogy miért Tiszteletes edény? Nazianzi Szent Gergely szerint ez a tisztelet (latinul „vas”) Ádám atyánk paradicsomi, természetfölötti állapotát jelentette még az ősbűn előtt. Szűz Mária pedig egészen a fogantatásától kezdve teljes mértékben megkapta ezt az állapotot, ezt a „tiszteletet”, a bűn nélküliséget, amit mint edény hordozott és gyarapított.

Talán már kicsit jobban értjük, miért mondjuk: Tiszteletes edény – könyörögj érettünk! Nem butaság, nem értelmetlenség, de nagy mélység, s nagy magasság – a szimbólumok, jelképek nyelve. Sokszor a legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások.

A Loretói litánia - kilencedik rész

A 16. század második felében a vallási viszályok felosztották Európát. Kihasználták ezt a törökök, aki behatoltak a keresztény országokba. Sőt ígéretet tettek, hogy addig nem állnak meg, míg nem igázzák le az összes keresztény népet. Egyházunk látható feje abban az időben V. Piusz pápa volt, aki felszólított minden keresztényt, hogy erősen álljon szembe a török ellenséggel. A keresztény harcosoknak volt egy sajátos ismertetőjegyük: a rózsafüzér, amely a nyakukban lógott. A mindent eldöntő csatára a keresztények és a törökök között 1571-ben került sor. A pápa, a bíborosok, a papok s a hívek egyaránt a rózsafüzért imádkozták, s a Loretói litániát énekelték. Ezen a napon egészítette ki a szentatya a Loretói litániát ezzel a megszólítással: Auxilium Christianorum, azaz Keresztények segítsége. Tizenkét óra harc után, este hat óra körül a keresztény seregek Lepantónál legyőzték a nagy török nyomulást és inváziót a tenger felől – a keresztények a Keresztények segítségével győzedelmeskedtek - ezt ünnepeltük tegnap, mikor Szűz Máriát, mint a Keresztények segítségét köszöntöttük.

Szent Pál apostol többször hasonlítja a keresztény ember életét egyfajta harchoz, vagy versenyhez, pl. így: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom, és rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak.”/1Kor 924-27/ Máshol a keresztény ember lelki harcát a katonák felszereléséhez hasonlítja: „Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát.”/Ef 6,14-17/

Az összes ilyen és effajta harcban – tehát a világ fejedelmei, s a sátán fejedelme elleni harcban is, ahogy a történelem, s a szentek nagyszerű példája is mutatja, van egy végtelenül erős, s mindenkinél erősebb segítőnk, aki még a legnagyobb ellenségünket, a jelképes kígyót is eltiporja.

Látjuk, a mély teológiai jelképek mellet sok Szűzanya-megszólításnak milyen nagy és milyen sorsfordító történelmi háttere van. Legyen mindez eszünkben, szívünkben, mikor a litániát imádkozzuk, s bármilyen földi, vagy lelki harcot vívunk, az előzményeken felbuzdulva mi is gyakran kérjük: „Szűz Mária, a Keresztények segítsége! Könyörögj érettünk!”

A Loretói litánia - 8

Miután Szűzanyánk testi anyaságának szépségéről, sértetlenségéről, tisztaságáról, érintetlenségéről elmélkedtünk, ma egy újabb csodálatos megszólításhoz éerkeztünk: Szeplőtelen Szűzanya!

Gyakran használjuk ezt a kifejezést, ismerjük és évente ünnepeljük a Szeplőtelen Fogantatás ünnepét, templomunkban is a Szűz Mária oltárt a Szeplőtelen Szűzanya szobra ékesíti... Itt a litániában azonban mégsem szó szerint ez a jelző szerepel. A szeplőtelen latinul így hangzik: immaculata. Itt azonban, az eredeti latin szövegben ez áll: Mater castissima. Mi is ez tehát? Ez a szó, hogy castissima, castus eredeti értelmében is ezt jelenti: erkölcsileg tiszta, erkölcsös, bűntelen, erényes. S mint az előző fohászban is, itt is a fokozás harmadik fokára van emelve, tehát szó szerint ez áll ezen a helyen: legerkölcsösebb anya. Pedig már az erkölcsös is kizár magából mindennemű bűnt, mégis, hogy ez még nyilvánvalóbb, még erőteljesebb legyen, a harmadik fok minden kétséget kizár: legerkölcsösebb. Ez tehát nem Mária anyaságának testi érintetlenségére, tisztaságára utal, mint a tegnapi, Legtisztább, vagy tisztaságos anya, hanem annak lelki, a minden bűntől való mentességére, legnagyobb lelki, erkölcsi tisztaságára.

Ez a szó, hogy castissima Szűz Mária anyaságának tisztaságát fejezi ki. Egy szóval két csodálatos dolgot is közöl: Mária anyaságát és egyben Mária szüzességét. Sőt, teljes anyaságát, teljes szüzességét – a legmagasabb fokon. A természet rendjéből adódó két egymást kizáró dolgot egyesít a Szűzanya személye. Aki szűz, nem lehet anya, s aki anya, nem lehet szűz. Máriában Isten akaratából mégis egyesül e két tulajdonság, lényeg, s a magyar nyelv páratlanul, gyönyörűen, egy szóval fejezi ezt ki: Szűzanya.

Szent Bernát erről a természetileg lehetetlen egységről ír: „Mária remegett, arca elpirult, amikor az angyaltól ezt hallja: áldott vagy te az asszonyok között. Mert ő a szüzességet szerette, azt kívánta megtartani. Aggodalma csak nő, mikor az angyal folytatja: méhedben gyermeket fogansz és fiút szülsz, akit Jézusnak nevezel. A szűzi tisztaság ugyanis olyan nagy dolog volt szemében, hogy anélkül nem vállalta volna az anyaságot sem. Mária ezért az maradt, ami volt – szűz. De egyben azzá vált, ami még nem volt – anyává. Istenanyaságával nemhogy elveszett volna szüzessége, hanem ellenkezőleg: megerősödött, és gazdagodott.” Ez a természetbelileg lehetetlen, és nyelvileg majdhogynem kifejezhetetlen csodálatos egyesülés jött létre a Szűzanyában, hogy teljes mértékben szűz marad, és teljes mértékben anya lett.

Ezt fejezi ki mai megszólításunk: Mater castissima, tehát legerkölcsösebb anya, vagy ahogy kevésbé pontosan, de annál szebben hangzóan imádkozzuk: Szeplőtelen Szűzanya.

A Loretói litánia - 7

Tovább imádkozva a Szűzanya litániáját egy újabb megszólításhoz értünk: Tisztaságos anya!

Az eredeti latin szövegben ez így hangzik: Mater purissima – azaz legtisztább anya. A latin nyelv a fokozás legmagasabb szintjét alkalmazza itt, hogy így is érzékeltesse e jelző nagy nyomatékát. Nem csak egyszerűen tiszta, hanem a legtisztább – a szó legmélyebb, s legerősebb értelmében. Sőt! Ez a szó, hogy purus szó szerint azt jelenti: színtiszta. S ha egy az egyben le szeretnénk fordítani, egy szinte értelmetlen, vagy túlbonyolított, túlfokozott szót kapnánk: legszíntisztább. Ezt a szót használja a litánia a Szűzanya ezen megszólításánál.

De mit jelent ez? Azt az eredeti állapotot jelenti az Isten teremtette természetben, amely még nincs semmilyen módon és semmivel megmásítva, bepiszkolva. Ami még olyan, amilyennek a természet adta – nincs keveredve semmi mással. Tehát tiszta minden mástól, ami nem tartozik hozzá. Olyan amilyennek az Isten teremtette, mikor minden jó volt, ahogy ő maga is látta, hogy az „jó”.

Ilyen tiszta, legtisztább Szűz Mária anyasága, s ilyen tiszta Szűz Mária szüzessége. Mikor ezt a megszólítást használjuk: Tisztaságos anya, jusson eszünkbe, hogy Szűz Máriában az anyaság teljes mértékben megvan – úgy, ahogy Isten azt a világ teremtésekor létrehozta. S egyben arra is gondoljunk, hogy nem csak az anyaságát, de minden jó tulajdonságát kezdhetnénk a leg szócskával, hisz az ő életét egyetlen bűn sem szennyezte be soha. S ha ezt mi is felfogjuk, tudatosítjuk, még odaadóbban, még buzgóbban imádkozhatunk hozzá, hisz tudjuk: olyan könyörög az Istennél, kin semmi folt, bűn vagy egyéb rossz nincs – a teljesen tiszta, a legszíntisztább anya.

A Loretói litánia - 6

Amint mélyebben megismertük állandóan visszatérő esdeklésünket, hogy a Szűzanya könyörögjön értünk, továbbléphetünk az ő megszólításaira.

Az első három után így szólítjuk Szűzanyánkat: Krisztus szent Anyja – Mater Christi! Az evangéliumokból úgy ismerhetjük Máriát, mint Jézus anyját. Különösen Szent János apostol mutatja őt így be, mikor a Kánai menyegzőn van a Szent Család, vagy mikor Jézus a kereszten függ. Később pedig az Apostolok Cselekedetei nevezik Máriát Jézus anyjának. Az apostoli időkben, s az Egyház első évszázadaiban tehát Máriát nem Krisztus, hanem Jézus anyjának nevezték. De nem véletlen, hogy a litániában nem Jézus, hanem Krisztus anyja szerepel. Ugyanis a litánia kezdetén így imádkoztunk: Krisztus, hallgass minket! S éppen erre a névre, erre a titulusra épül a Krisztus szent anyja fohász. Ily módon is mutatja a litánia a Szűzanya és Krisztus, azaz a Fölkent kapcsolatát. A Krisztus szó, vagy eredeti nyelven Messiah – Messiás fölkentet jelent. Azaz nem Jézus személyére, hanem küldetésére utal. Ő az Isten Fölkentje. S így gyönyörűen mutatja a Krisztus Szent anyja fohász, hogy Mária nemcsak az Istenembernek, mint személynek volt az anyja, hanem a Messiásnak, azaz a Fölkentnek is az anyja, más szóval segítőtársa volt -  a megváltás művében is.

A Loretói litánia több invokációjának, azaz Szűzanya-megszólításnak van párja. Olyan, ami nagyban hasonlít a párjához, de azt részben ki is egészíti, vagy elmélyíti. Krisztus, mint tudjuk a világ Megváltója az összes mennyei kegyelem ajándékozója is egyben. Egyedül Istentől származik minden természetfeletti ajándék – kegyelem. S mivel Mária Krisztus anyja, így méltán és méltón nevezhetjük őt az Isteni kegyelem anyjának – Mater Divinæ gratiæ. Tudjuk a kegyelemről, hogy az Isten természetfeletti ajándéka, amely pusztán az Isten szeretetéből adatik nekünk. Ajándék, tehát ingyen van – nem érdemeltük ki, de mégis megkapjuk. Ezt a kegyelmet Jézus Krisztus érdemelte ki számunkra megtestesülésével, életével, szenvedésével és halálával. Igaz, hogy mi ingyen kapjuk, de Krisztus megfizette az „árát”,  a „díját” – saját vérével.

De mire kell gondolnunk, mikor a Szűzanyát az Isteni kegyelem anyjának szólítjuk? Először is arra, hogy Mária megszülte azt a Krisztust, akitől minden kegyelem származik. Mária testéből származik az a test, akiben az istenség egész teljessége lakozik. S elsőként Mária részesült ebből a kegyelemből – szeplőtelenül fogantatott. Krisztus végtelen érdemének köszönhetően már előre mentes volt az áteredő bűntől – ezért is szólítja őt az angyal kegyelemmel teljesnek.

Bizonyára hallottuk már, hogy a Szentírás az Egyházat Krisztus titokzatos, misztikus testének nevezi, s csodálatos jelképpel azt tanítja, hogy mi, a hívek vagyunk ennek a misztikus testnek a tagjai. Krisztus a fej, mi pedig a testnek a tagjai vagyunk. Szent Bernát elmélkedve e csodálatos hasonlaton így fogalmazott: Mária olyan, mintha ennek a titokzatos testnek lenne a nyaka. S éppen ezen a tagon keresztül jut el az összes mennyei kegyelem a test többi tagjába. Márián keresztül kapjuk az isteni segítséget, kegyelmet, az Isten nagy ajándékait. Persze az is egyértelmű, hogy Mária egyben teljesen alá van rendelve az Istennek, hisz csak azt továbbíthatja a testnek, ami fentről a Fejből, azaz Istentől jön.

Szűz Mária anyja magának Krisztusnak, s anyja Krisztus kegyelmeinek is. Ezért ha hozzá fohászkodunk, mi is minél több isteni kegyelmet, természetfölötti jót kérjünk. Ne ragadjunk le földi kívánságainknál – többre vágyódjunk! Isteni jóra, isteni kegyelemre, sőt, magára az Istenre – Krisztusra! Ez úton járjanak gondolataink, mikor így fohászkodunk: Krisztus Szent anyja, s az Isteni kegyelem anyja! Könyörögj érettünk!

A Loretói litánia - 5

Tegnap először szólítottuk meg Szűzanyánkat, mint Szentséges Szűz Máriát, mint Istennek szent Anyját és mint Szüzeknek szent Szüzét. S már ezektől a mélységes megszólításoktól kezdve mindannyian így fohászkodunk végig az egész litánián: Könyörögj érettünk! Vagy latinul: Ora pro nobis!

Mi minden van e rövid szókapcsolat mögött? Eredetileg ezt a szót, hogy orare a latin köznyelvben a bíróságon alkalmazták, mikor a „védőügyvéd” védence érdekében fordult a bírósághoz – egyezkedni. Tehát ez a könyörgés annyit jelentett, mint közbenjárni valaki ügyében annál, akinek van joga dönteni – ítélni, vagy elengedni. Ezzel a könyörgéssel, oratioval próbálta a védő az ítélőt megnyerni, a kérő fél érdekében megnyerni. S így az a védő, aki ezt kérte nemcsak védő lett, de egyben közvetítő is a vétkes és az ítélő között. Talán emlékszünk még, hogy tegnap éppen a Szűzanya közvetítői szerepéről elmélkedtünk, aki az Isten és a teremtett dolgok között áll.

Szent Gertrúd mikor a Szűzanyához való imádságában a Szüzek Királynőjének szólította a Szűzanyát, egy látomásban megjelent neki Mária, amint épp az Isten trónja elé járult. Nagy tisztelettel letérdelt, és úgy mutatta be magát Istennek, mint közbenjárót, aki az emberekért könyörög. De nem csak úgy általánosan, hanem külön-külön mindenkiért. De a királyok Királya, az ő Szent Fia felemelte őt, a trónja mellé ültette, s végtelen hatalmat adott neki, hogy úgy tegyen, ahogy tetszik neki.

Szűz Mária a földön nemcsak édesanyja volt a Megváltónak, hanem mindenben segítette Jézust a megváltás művében. Éppen ezért most sem – mikor már megdicsőülten az Istennél van – lehet más feladata, mint az Istenben hívőket az örök üdvösségre vezetni. S amire az Isten képes csupán saját akaratával, hasonlóra képes Mária alázatos könyörgésével. Damaszkuszi Szent János írja: „Szűz Mária annyira közel került a (…) Szentháromsághoz, hogy az Isten nem utasít vissza tőle egy kérést sem, mert ő mindig és csak olyat kér, ami kedves előtte.

Egykori szentatyánk, XIII. Leó az egyik enciklikájában (Adiutricem populi) így tanít: Szűz Mária először az emberiség megváltásának művéhez adta alázatos szolgálatát. S most ugyanezt a szolgálatot végzi, mikor azt kegyelmet közvetíti, amely állandóan árad a Szent Keresztből.

Sőt Szent Anzelm egyháztanítónk még mélyebbre látott, s azt tanította, hogy amire közbenjárásával képes az összes szent Máriával, arra képes a Szűzanya is egymaga. „Ha elhallgatna Mária, egyetlen szent sem fog közbenjárni értünk. De ha Szűz Mária könyörög értünk, akkori a többi szent is esdekel és segít.”

Könyörögj érettünk! – Mily rövid könyörgés, de milyen mélységekbe hatol, s milyen magasságokba száll. Ki ne merjük mondani lelketlenül, bizalmatlanul! Ki ne mondjuk csak szokásból, vagy unottan. Alázattal, de bizalommal; lelkesen, de egyben visszafogottan kérjük százezerszer, meg ezerszer: Szűz Mária, könyörögj érettünk!

A Loretói litánia - 3

Krisztus, hallgass minket! Ez a könyörgés követi litániánk kezdő fohászait. Krisztust immár másodszor szólítjuk imánk elején. Miért ez a kettősség? Az imában, ha valamit ismételünk, az mindenekelőtt fokozást jelent. Hogy újra kérjük Krisztust, halljon, hallgasson minket – a könyörgésünk sürgősségét fejezi ki. Ugyancsak gyönyörűen teljesítjük a már Krisztustól többször idézett szavakat: zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek.

De még mindig nincs vége. Amennyire csak lehet, litániánk fokozza a kérések, könyörgések, fohászok erejét: Nem elég, hogy azt kérjük: Krisztus, hallgass minket! Hanem tovább megyünk: Krisztus, ne csak hallgass minket, de hallgass is meg minket! Először csak azt kértük, hogy odaférjünk Jézushoz, hogy egyáltalán hallja, vegye észre, hogy szólunk hozzá. Másodszor már – talán kicsit szemtelenül – azonnal továbblépünk: teljesítse is, amit kérünk! De ne féljünk, emlékezzünk vissza: kérjetek, és kaptok. Zörgessetek, és ajtót nyitnak.

Igaz, a Loretói litániát imádkozzuk, de még mindig nem térünk rá Szűz Máriára, ugyanis még mindig magához az Istenhez fohászkodunk a következő könyörgésekkel is. Gyönyörűen kifejezi ez is, hogy soha nem elég az Istennek valami keveset adni. Sőt, még sokat adni sem elég. Ismerjük a mélységes szavakat: „Semmit sem ad, ki mindent oda nem ad”. Semmit sem adunk Istennek, ha mindenünket (minden szavunkat, gondolatunkat, tettünket) oda nem adjuk. Ha nem mindent neki tetszően gondolunk, mondunk, teszünk. A litánia kezdő sorai is mind erre buzdítanak: sosem elég az Istennek tiszteletet, dicséretet adni. Mindig lehet többet, jobban.

Most külön, személyes neveiken szólítjuk a Szentháromság egyes személyeit, s mindegyikhez hozzáteszünk egy-egy lényegi megnevezést.

Az Atyaisten „mennybéli”, tehát világosan megkülönböztetjük a földi, testi apától. Ő a mennyei édesatya, aki hazavár – a mennyei hazába. S mivel „mennybéli Atyaistennek” hívjuk, elismerjük őt Atyánknak, a mennyet pedig otthonunknak.

A Fiúistent így szólítjuk: megváltó Fiúisten. Ezzel teljesen világossá válik a második Isteni Személy számunkra legfőbb küldetése: hogy megváltsa a világot. Ma már talán nem teljesen világos ez a szó: megváltó, de az ókorban teljesen ismert volt ez a megnevezés. Ugyanis ha valaki rabságban, fogságban volt, lehetett értük váltságdíjat fizetni, s így szabadságot nyerni számukra. Mint ahogy az angyal mondta Szent Józsefnek: „A Jézus nevet adod neki, mert ő váltja meg (ő váltja ki) népét bűneiből”. Jézus tehát kifizette értünk a váltságdíjat – saját magát áldozta fel a mi szabadságunkért, örök életünkért.

A Szentlelket saját nevén szólítjuk: Szentlélek Úristen! Maga Jézus nevezte őt így: Szentlélek. A Szentlélek lebegett a világ teremtésekor a vizek felett, mint ismerjük a Szentírásból. Ő valóban Úr, valóban Szent, valóban Isten, mint ahogy a Hiszekegyben valljuk: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és Fiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút…”

S legvégül, mielőtt a Szűzanyához fohászkodnánk, egy fohásszal összefogjuk és összefoglaljuk a Szentháromság nagy titkát, amit keresztény matematikának is hívünk: Egy Isten, három Személy, de mégis csak egy Isten. Három személy, de egy lényeg – Egylényegű Isten három Személyben.

Sosem elég az Istenről beszélni, de sosem elég az Istenhez szólni, könyörögni, őt dicsérni és imádni. Mi is minden litániánkkal is ne csak Istenről, de mindenekelőtt Istenhez szóljunk. Szentháromság egy Isten! – Irgalmazz nekünk!

A Loretói litánia - 2

Tegnap elkezdtük a Loretói litánia közelebbi megismerését, s felismertük a kezdő, hármas felszólítást, melyben a három Isteni Személyhez fohászkodunk, esdeklünk.

Most még mindig az első könyörgésnél maradunk, s azt igyekezzünk jobban megérteni, mi mindent foglal magába ez az egy szó: irgalmazz, avagy kegyelmezz.

Nagyon szépen kifejezi a magyar nyelv is, hogy az irgalom, a kegyelem valami olyan dolog, amit a szükséget szenvedő ember nem érdemel meg, amire nincs joga, amire nem tarthat igényt az igazságosságra hivatkozva – ami tehát csak a az irgalmat-, kegyelmet adó jóságán múlik. S már itt a litánia elején ezekkel a kérésekkel elismerjük az Isten végtelenszer magasabb felülrendeltségét, bízunk jóságában és irgalmában. De ha még mélyebben szeretnénk belemerülni e három roppant egyszerű, de mégis bőséges tartalmú könyörgésbe, meg kell néznünk, mi mindent foglal magába ez az egy ige eleison, amit kétféleképpen ismerünk: irgalmazz, kegyelmezz.

Először is, ha azt mondjuk, énekeljük: Uram, irgalmazz! – beismerjük, hogy saját erőnkből nem vagyunk képesek üdvözülni, hanem szükségünk van az „Isteni”, a fentről való segítségre, kegyelemre – üdvösségre. Bármennyire igyekszünk, a fentről való segítség nélkül nem üdvözülhetünk.

Ha Krisztus kegyelméért esdeklünk, ez a kérésünk magába foglalja azt a tudatot is, hogy a legnagyobb alázattal kell az Isten ajtaja előtt állnunk ezen kérésünkkel, szinte mint egy koldusnak, aki csak reménykedik, hogy megszánja őt az, akitől teljes mértékben függ – mondja Szent Ágoston. Mikor elmondjuk többször ugyanazt a kérésünket, amivel az Isten ajtaján kopogtatunk, nem tehetünk semmi mást, csak várni kell – bízva Istenünk jóságában s irgalmában.

S harmadjára, mikor újra Urunkat, Istenünket szólítjuk, itt már a harmadik Személyben, hogy irgalmazzon, egyben kifejezzük vágyódásunkat a mennyei hazába. S azt is elmondjuk ezzel a kéréssel, hogy a föld nem az igazi hazánk, itt mintegy száműzetésben élünk, ebben a számunkra idegen világban.

Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz! – más szóval: Istenem, tudom, hogy nem vagyok méltó a te irgalmadra, hisz annyi bűn terheli lelkemet. Egyszerűen nem érdemlem meg, hogy segíts nekem. De mégis, látod, ez a föld, ahol élek inkább csak számkivetés, mint otthon. Vágyódom hozzád, aki végtelenül irgalmas és jóságos vagy. Saját erőmből semmi jóra sem vagyok képes, s végképp nem az üdvösségre. Ezért a legnagyobb alázattal kérlek, zörgetek nálad: Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz!

Nagy mélységekbe merülhetünk, és nagy magasságokba szállhatunk, ha tudjuk, mit imádkozunk, kihez imádkozunk, milyen módon imádkozzunk és mit kérve imádkozzunk – foglaljuk bele mindezt tudatosan a Loretói litánia imádkozásába is!

A Loretói litánia - 1

Ez év Szűzanya hónapjában, májusában többször fogunk elmélkedni a májusi, Loretói litániáról. Mindezt azért, hogy e gyönyörű imádságot jobban megismerjük, s ezáltal jobban megszeressük, mélyebben átéljük, s egyre tökéletesebben magunkévá tegyük a litánia kéréseit, a Szűzanya megszólításait, s magának a litániának gyönyörű szerkezetét.

Először ismerjük meg, mit jelent a litánia szó. Halljuk, hogy ez nem egy tipikus, sajátos magyar hangzású kifejezés. A görög nyelvből származik, s azt jelenti: esdeklés, segítségül hívás. A Loretói litániával tehát a Szűzanya segítségéért esdeklünk.

De miért mondjuk a Szűzanyához fohászkodó litániát Loretói-nak? Loreto eredetileg egy hegy volt egy lakatlan vidéken. Ezen a hegyen nagyon sok babérfa nőtt, amelyek egy egész babér ligetet hoztak alkottak. Ez a szó, hogy babér, babér liget latinul így hangzik: Laurea, s ebből származik a Lauretanus, később népiesen Loretó elnevezés. E néven jött létre egy új város azon a helyen, ahol a babérfás hegy állt – Olaszország keleti részében.

800 évvel ezelőtt ebbe a városba, Loretóba vittek egy kegyképet, Szűz Mária arcképét, amelyet a hagyomány szerint maga Szent Lukács festett meg. S ezzel a képpel együtt odavittek az úgynevezett „názáreti házikót”, viskót is, amely a Szent család názáreti hajlékát másolta le, idézte föl, elevenítette meg. S efölé a házikó fölé emeltek a keresztények később egy nagy bazilikát – így lett az egykori lakatlan babérhegyből város, majd híres búcsújáróhely. Ez a búcsújáróhely gyönyörűen kifejezi s erősíti a keresztény hívek azon meggyőződését, hogy Jézus Krisztus valóban, és nem jelképesen maga a megtestesült Isten, s Szűz Mária valóban, s ugyancsak nem jelképesen magának az Istennek az anyja. Itt, Loretóban imádkozták ki és fogalmazták meg a buzgő keresztények azokat a gyönyörű és mélységes megszólításokat, melyeket ma is, több száz év után ismerünk, szánkra veszünk és lelkünkbe vésünk.

S már el is kezdjük a litániánkat elemezni, kis részenként. Mindannyian ismerjük a kezdő szavait: Uram, irgalmazz! Vagy görögül: Kyrie eleison! Ez is a görög nyelvből származik, ugyanis Rómában egészen a negyedik század végéig a liturgiában a görög nyelvet használták. Uram, irgalmazz! Eleinte csak ebből az egy könyörgésből állt a litánia, s magában a szentmisében, annak elején mondták. De tényleg, ezt az egy könyörgést: Uram, irgalmazz! Ismételgették nagyon sokszor. Több tíz, több százszor is. S hogy miért? Maga Jézus Krisztus mondta el nekünk azt a példabeszédet, amelyben egy ember elmegy éjfélkor a barátjához, hogy kérjen tőle valamit. Az pedig már csak azért is, mert a barátja nem tágít, hanem folyton kéri őt, megadja, amire szüksége van. S így fejezi be Jézus a példabeszédet: „Azért mondom nektek: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” S amint a hívek egymás után, kitartóan könyörögtek az Uram, irgalmazz! ismételgetésével – éppen ezt a Jézusi parancsot teljesítették az Egyházban.

Később már egy másik könyörgés is bekerült az előző könyörgések közé: Christe eleison! – azaz Krisztus irgalmazz! Vagy ahogy ma használjuk: Krisztus, kegyelmezz! A kilencedik században pedig már megállapodott a hármas felszólítás: Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz! Nagy jelképpel bír ez a háromszori könyörgés. Mint a legtöbbször a liturgiában a hármas szám a Szentháromságra vonatkozik, annak tiszteletére, dicsőségére irányul – úgy itt is az első Uram, irgalmazz! az Atyaistent szólítja; a második Krisztus, kegyelmezz! A Fiúistenhez szól; míg a harmadik Uram, irgalmazz! a Szentlélekre vonatkozik. Ezt nevezzük trinitáris, azaz „Szentháromságos” jellegnek. Így már maga egy egyszerűnek, lényegtelennek látszó háromszori ismételgetés is nagy jelentőséggel, s láthatjuk, milyen mély jelképpel bír.

Ha legközelebb, talán holnap imádkozzuk a Loretói litániát, már tudni fogjuk, honnan származik, s már a legelején jusson eszünkbe e gyönyörű trinitáris jelkép, és legyen ott a kimondott szavunkban a Szentháromság tudatos dicsérete, kérése, s egyben kitartó imánk várható gyümölcse buzdítson még nagyobb áhítatra!