Miserend és hirdetések - Húsvét 3. vasárnapja

Húsvét harmadik vasárnapja

Egészen a Nagyhétig, Nagypéntekig kell visszatekintenünk, ha meg akarjuk érteni a mai evangélium történéseit. Jézust, a nagy tanítót, a csodatevőt, a Mestert keresztre feszítették. Az apostolok pedig, miután Jézust így kivégezték, tanácstalanok lettek. A Messiás elvesztése után Péter, a fő apostol, az egykori halász és mesterember, visszatér a szakmájába: „Megyek halászni.” Társai pedig vele mennek. Három év Jézus társaságában – teljesen hiába. Ott kényszerülnek (vagy inkább csak „akarják”) folytatni, ahol évekkel ezelőtt abbahagyták. De mégsem tudják folytatni. „Nem fogtak semmit”. Valami ugyanis nagyon megváltozott.

Jézus feltámadt. De milyen különleges: a feltámadás nem színpadi mutatvány, nem egy látványos esemény (Kiss). Mai szemmel nézve talán hiányoljuk is az ünnepélyes, mindenkit ledöbbentő, parádés feltámadást – nagy hang és fényeffektusokkal… Ahogy elhengerül a sír bejárata elől a kő, s Jézus fehéren fénylőn, diadalmasan kilép mindenki szeme láttára – s mindenki hisz benne… Nem ilyen volt a feltámadás. Nem volt látványos esemény még egy kicsit sem – hisz senki sem látta. Csak a feltámadás következményeit tapasztalták később – a már feltámadt Jézust megdicsőült testben, az üres sírt, Jézus csodáit. S ezt bizonyítja minden evangélium, amely a feltámadt Jézusról beszél. Csendben jön el, személyre szólóan, s a hívők lelkének legmélyét érinti meg – tölti be örömével.

Péter és társai az újonnan véghezvitt csodálatos halfogáskor, a csendben ismerték fel Krisztus, a csendben támadt fel Jézus az ő lelkük mélyén. Nem látványosan, de a hajnali homályban, virradatkor.

S mi is éppen mindennapi életünk apró történéseiben fedezhetjük fel a feltámadás következményeit, tényét, s azt, hogy Isten velünk van, még ha épp nehézséget, fájdalmat, csalódást is élünk át. Az Isten felkeres minket, táplálékot készít, segíti mindennapi igyekezetünket. A személyes imában, a csendben, mikor Istennel beszélgetve kinyitjuk neki szívünket – akkor lesz vége bennünk is a sikertelen éjnek, s akkor köszönt ránk az „isteni” virradat.

Talán ma is ünnepélyesen szól az orgona, fennkölten énekeljük az Alleluját, zengjük énekeinket a feltámadt Úrról, a feltámadásról szóló szent szövegeket hallunk.

De ne feledjük: a húsvéti vasárnapok (külsőben is kifejeződő) megünneplése akkor válik teljes igazsággá, valósággá, ha ez a mi belső meggyőződésünket és örömünket fejezi ki. Győződjünk meg róla mi is, s egymásnak is mondjuk el: „Az Úr az”, akit ünneplünk, akiért élünk, s akivel örökre lenni akarunk.