Ahogy ma bejöttünk a templomba, minden
bizonnyal a letakart kereszt idevonzotta tekintetünket. Nem azért, mert
kereszt, nem azért, mert letakart. Hanem azért, mert szokatlan egy látvány. Nem
így szokott lenni, s ez valószínű, azonnal kitűnik. És talán éppen ez
a lényege a kereszt ilyenkori elfedésnek: Hogy vonzza
a tekintetünket, vonzza figyelmünket, vonzza a lelkünket. Hogy
elmélkedjünk Urunk keresztjén.
A mai nappal kezdjük el a nagyböjt második
részét. Eddig Egyházunk minden nap a bűnbánatra hívott fel, az önmegtagadásra,
a vezeklésre. Úgymond rajtunk volt a hangsúly. De most már újra Jézus
Krisztusnak kell szentelnünk minden figyelmünket. Megtartva persze az eddig
elhatározott böjti önmegtagadást, jócselekedeteket most valóban mindenünk az
Isten legyen. Őrá figyeljünk – mint most a keresztre.
A szentmise elején így könyörögtünk: Urunk,
Istenünk, segíts minket, hogy életünkben az a fáradhatatlan szeretet vezessen,
amellyel Krisztus szerette a világot, és halálra adta értünk önmagát.
Fáradhatatlan szeretet, mellyel Krisztus értünk adta önmagát. A nagyböjtöt
remélhetőleg nagy elánnal, lendülettel kezdtük – elhatároztuk a lemondást, s a
jó megtételét. De lehet, elfáradtunk. De ez a mai szentmise is adjon új erőt,
hogy folytatni tudjuk az elkezdett jót, s hogy a Krisztus által mutatott
fáradhatatlan szeretett vezessen minket is. Jézus a szenvedésben kitartott
értünk, miattunk. Így most mi is tartsunk ki a nagyböjt hátralévő másfél
hetében – éppen Urunk példájára.
S ahogy most nem látjuk a kereszten Urunk
testét, úgy képzeljük oda most saját magunkat a keresztre. Igaz, nem szögek
szúrják át kezünket, lábunkat, de betegségeink, nehézségeink, élethelyzetünk, a
legkülönfélébb fájdalmaink mind keresztet jelentenek számunkra. Gondoljunk
ezekre, gondoljunk keresztünkre, s képzeljük rá erre a keresztre magunkat. De
elsősorban az legyen előttünk, hogy ezen a kereszten előttünk már maga az
Isten függött, ő mutatott példát, hogyan lehet minden nehézséget értelmessé,
hasznossá, érdemszerzővé tenni – oly sok ember számára.
