Urunk megkeresztelkedése

Két nappal ezelőtt még azt ünnepeltük, hogy a három napkeleti bölcs a jászolban fekvő kis Jézust köszönti. Ma viszont már a felnőtt Jézus megkeresztelkedését ünnepeljük. Harminc év telt el e két esemény között – de erről az időszakról a Szentírás szinte semmit sem beszél – csupán ennyit mond: „Jézus gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek előtt.”. Éppen ezért már sokan próbálták kitalálni, hogy hogyan is élhetett Jézus fiatalként, mit dolgozhatott, kikkel barátkozhatott, hogyan viselkedhetett családjában. Azonban mivel nincs hiteles adatunk abból a korból, minden csak kitaláció. Jézus felnőttéválásáról nem tudunk semmit.

Mégis szinte mindent megtudhatunk róla. Ugyanis nyilvános működése – mely harminctól harminchárom éves koráig tartott – pontosan bemutatja Jézus gyermekkorát, Jézus fiatalságát, Jézus gondolkodását és viselkedését. Jézus nyilvános működése – mondhatjuk így – élete harminc évének a gyümölcse. Jézus nyilvános működését ugyanis harminc év felkészülés előzte meg.

És így van ez a mi életünkben is. Az, hogy egy-egy helyzetben hogyan döntünk, hogyan viselkedünk, az nem abban a pillanatban dől el: hanem az azt megelőző hetekben, hónapokban, években. Például hogy egy-egy helyzetben megtudjuk-e valanni hitünket, az nagymértékben attól függ, az előtte levő hetekben, hónapokban, években mennyire ápoltuk, tápláltuk, gyakoroltuk hitünket.

Így válik igazzá a Szentírás szava: „Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt.” Mi teremjünk jó gyümölcsöt! Ez azonban rendszeres gondoskodást, hitgondozást, hitgyakorlást igényel. Így töltsük az egész évet – hogy minden tettünk mindennapi istenes életünkről tanúskodjon.

A bölcsek - Vízkereszt

A ma hallott, vízkereszti evangélium a „napkeleti bölcsek” történetét mondja el. Azt, hogy nem sokkal Jézus születését követően pogány származású bölcsek érkeznek Jeruzsálembe, akik az újszülött királyt keresik, mivel „látták csillagát napkeleten.” Az evangélium nem beszél sem királyokról, sem csillagászokról s főként nem mágusokról. Persze lehettek akár királyok is, hiszen gazdag ajándékokat hoztak. Lehettek csillagokat kutató tudósok is, hiszen egy égi jelenségre hivatkoznak. Lehettek akár hárman is, hiszen háromféle ajándékot hoznak: aranyat, tömjént és mirhát. De mindez nem biztos – s talán nem is olyan fontos. Abban viszont az evangéliumi beszámoló alapján biztosak lehetünk, hogy bölcsek voltak. S ez nem csupán azt jelenti, hogy tudós-, okos-, bölcs emberek, hanem azt is magában foglalja, hogy bölcsen viselkedtek, amikor meglátták a különleges égi jelenséget és ennek hatására kutatni kezdték jelentését, illetve keresésére indultak annak a személynek, akinek születését jelezte a csillag. /Evangélium365/

A bölcs mindig tanít – vagy szavával, vagy tetteivel. Minket ma arra tanítanak meg, hogy felfedezni az Isten nekünk szánt jeleit, majd figyelni azokra, megérteni azok jelentését, elindulni azon az úton, amelyet az isteni jel mutat – ez az igazi bölcsesség!

Nekünk talán nem fizikailag kell útrakelnünk, nem földrajzilag kell nagy távolságot bejárnunk, nem tárgyi akadályok nehezítik utunkat. De ha a lelkiekben szeretnénk előrehaladni, ott is csak úgy lehet, ha naponta keressük Istenünket – mint a ma ünnepelt bölcsek. Ha naponta elindulunk és megyünk, ha naponta kitűzzük magunknak a célt, ha naponta teszünk azért, hogy haladjunk az életszentség útján, ha naponta harcolunk az akadályokkal – bűneinkkel. Csak így lehet, és pontosan így kell bölcsekként nekünk is eljutni Jeruzsálembe, az új-, a mennyei Jeruzsálembe – Istenünk örök városába, a mennybe. E mai szép ünnepen is tegyük meg kis utunkat – imával, tiszta lélekkel, bűn elleni harcunkkal – s napunk Istennek szentelésével. Erre a „csillag-, Isten keresésre” tanít gyönyörű himnuszunk is:

„Mindnyájan, Krisztus-keresők

a magas égre nézzetek,

s meglátjátok, miként ragyog

örök dicsőségünk jele.”

a Fény

Izajás próféta azt mondta arról a vidékről, ahol Jézus elkezdte tanítását: „A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre.“

Mi talán nem is tudatosítjuk eléggé: az, hogy mi keresztények, krisztuséi, Krisztus követők lehetünk az egyik legnagyobb és legfontosabb dolog a világon. Hisz pontosan tudjuk, hogyan kell élnünk ahhoz, hogy az örök életet elnyerjük – Jézusunk megmutatta. Még mindig a „halál hazájában“ élnénk, ha Krisztus nem jött volna el. De ő eljött, mi pedig naponta mélyébben és mélyebben ismerhetjük meg az ő életét, tanítását – többek között itt, a szentmiséken. Ez az igazi világosság, mely mindennél fontosabb.

Ma adjunk hálát Istennek ezért a kegyelemért, hogy mi naponta „nagy fényt láthatunk“, mely biztosan az örökkévalósághoz vezet. 

Kedvét leli? /Lk 2/

Jézus gyermekkoráról nem sokat az írnak az evangéliumok. A mai templomban való bemutatáson kívül csupán annyit tudunk róla a Szentírásból, hogy „növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.” És mégis: ebben a kevés leírásban benne van minden szükséges.

Mennyi mindent el tudunk mondani, tudunk mesélni gyermekeinkről, családtagjainkról, vagy éppen magunkról. A legfontosabb megállapítás mégis az kell hogy legyen, hogy Isten vajon kedvét leli-e bennünk.

Számunkra is ez legyen életünk minőségének és fejlődésének fő mércéje: vajon Isten kedvét leli-e bennünk...

A "tapasztalt" Szent János

„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek.” Ezeket a szavakat hallhattuk az előbbi olvasmányban. Mai szentünk, Szent János számol be igehirdetéséről, evangelizációjáról. És mi is sokszor halljuk a felhívást magától Jézustól, valamely szentünktől, szentatyánktól, püspökeinktől és papjainktól, hogy minden egyes kereszténynek kötelessége hirdetni az igét, evangelizálni.

De hogy erre képesek legyünk, nélkülözhetetlen egy dolog. Nézzük csak meg Szent Jánost, aki magát evangéliumában nem nevezi meg, csak úgy említi, mint a „másik tanítványt, akit Jézus szeretett”. Szent János ahogy odaért a feltámadt Jézus sírjához: „látta mindezt, és hitt”. S ez az a nélkülözhetetlen dolog: Látni és hinni, más szóval személyesen megtapasztalni Istent. Mert személyes tapasztalat nélkül nem tudunk mit hirdetni. Ha nincs Istennel személyes tapasztalatunk, nem tudjuk őt hirdetni, nem tudunk evangelizálni. A történtek után írta ezt János apostol: „Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit kezünk tapintott: azt hirdetjük nektek.”

S Istent személyesen megtapasztalni a legjobban a rendszeres és őszinte, mély imádsággal, vele való beszélgetéssel lehet. Lehet ez elmélkedés a Szentírás szavain, lehet ez kötetlen beszélgetés Istennel, lehet ez bármilyen formája az imának, de ezen személyes tapasztalat nélkül nincs mit, és nem is tudunk mit hirdetni.

Úgy imádkozzunk a mai napon, hogy mi is kezdhessük igehirdetésünket a világban ezekkel a szavakkal: „Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit kezünk tapintott: azt hirdetjük nektek.”

A püspökség, mint helyi egyház

Pásztorlevél a Besztercebányai Püspökség megalapításának 

240. évfordulója alkalmából Szent István első vértanú ünnepére, 

2016. december 26-ára.

Drága Testvéreim, kedves fiúk és lányok!

Szent István első vértanú ünnepe van, gondolkodjunk el szentünk lelki nagyságáról, önfeláldozásának értékéről.

Minden ember szeret igazságban élni és senki sem akarja, hogy becsapják, vagy félrevezessék. Az igazság fontos része mindennapi életünknek, de az örök életünk elérésének is elengedhetetlen velejárója.  Az Istenről és az emberről szóló örök igazságokat elmondhatjuk szavak segítségével is, de egy-egy igazságról a tanúságtevés a legmeggyőzőbb mód.  Ha ezt a szót halljuk, hogy „vértanúság”, akkor a tanúskodás legmagasabb fokára kell gondolnunk. Az, aki egy igazságról vére hullásával tesz bizonyságot, akkor azt a leghitelesebben tolmácsolja és kiáll annak igazáért. Az első keresztények számára Szent István diakónus vértanúsága meggyőző jel volt, mely szerint Jézus vallása és tanítása igaz és isteni eredetű, mert a legdrágábbat, a saját életét is hajlandó volt érte feláldozni.

Most pedig nézzük - az ünnepi évforduló kapcsán- egyházmegyénk, a Besztercebányai Püspökség létrejöttét. Azt mondják a történészek, hogy egyházmegyénk területén jóval létrejötte előtt már a krisztusi tanokat hirdette az Egyház. Különböző helyekről érkeztek hithirdetők – Írországból, Skóciából – azonban ekkor még nem létezett semmilyen szervezett egyházi élet, csak a 8. század végén kerülnek Közép Európa keresztény közösségei rendezett keretek közé, más egyházi intézmények fennhatósága alá. Valószínű, hogy ez a vidék 827-től a Salzburgi érsekséghez tartozott, egészen 880-ig, amikor is létrejön a Nyitrai Püspökség és a mai Szlovákia területének nagyobb részét magába foglalta. Ezután a hozzánk missziós munkára érkező papok nem csupán hitünk tanait prédikálták, hanem létrehozták és megszervezték az egyház közigazgatási rendjét is.

Krisztus után 1000-től, Szent István király uralkodásának kezdetétől, egészen 1776-ig egyházmegyénk az Esztergomi Püspökség része volt. Megjegyzendő, hogy nagy jelentőséggel bírt egyházmegyénk akkori lelki életére a Znívóváraljai premontrei prépostság megalakulása is, melynek működése következtében több mint 60 helyen létesül plébániai közösség és épül templom, mely közül a mai napig több is fennáll.

1776-ban, Mária Terézia királynő rendelkezéséből a Besztercebányai Püspökség kivált az Esztergomi Püspökségből és önálló egyházmegyévé alakult – a szepesi és a rozsnyói püspökséggel együtt -, melyek létrejöttét VI. Piusz pápa 1776. március 13-án a Regalium principum kezdetű pápai bullával jóváhagyott.

1918-ban felbomlott az Osztrák – Magyar Monarchia, megalakult Cseh – Szlovákia, és ebben az új államalakulatban a hajdani Esztergomi Egyházmegyéhez tartozó területek is új elrendezést kaptak: 1922-ben létrejött a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra, mely a Szentszék igazgatása alá tartozott, a Besztercebányai Püspökség pedig a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra alá rendelt püspökség lett. Ideiglenes megoldásként jött létre ez a szerveződés. 1977-ben megalakul a Szlovák Egyházi Tartomány és létre jön a Nagyszombati Érsekség. 1995-ben a Nagyszombati Érsekséget átnevezik Pozsony-nagyszombati Érsekséggé. 2008-ban újjászervezik a Szlovák Egyházi Tartományt, ez szerint a mi püspökségünk részleges területi változtatásokkal továbbra is a Pozsonyi Érsekség alárendelt püspöksége maradt, részeként Szlovákia Nyugati Egyházi Tartományának.

Kedves Hívek, nem szeretnénk ezen ünnepi évfordulón csupán a történelmi tényeket felsorakoztatni, de szeretnénk felhívni kedves figyelmeteket a püspökségnek, mint helyi egyháznak jelentőségére, fontosságára és küldetésére, hiszen létezése szorosan összefügg az Egyház küldetésével.

Mi az Egyház feladata? Miért hozta létre Jézus Krisztus? Gyakran beszélünk az Egyház karitatív és szociális küldetéséről. Valóban Egyházunk e tevékenysége jól látható jelen korunkban is: a menekültek megsegítése a Közel-Keleten, Afrika éhezőinek nyújtott segítség, vagy az ukrán háborús konfliktus áldozatainak adott támogatás mind-mind fényes bizonyítéka a hívek együtt érző jóságának, szeretetének, mert jól tudjuk, hogy minden szenvedőben Jézus Krisztus várja segítségünket. Aztán értékelnünk kell az egyházi iskolák és nevelő intézetek szolgálatát. Ilyenek, hála Istennek, szép számmal működnek Szlovákia területén is, és gyümölcsöző az ő szolgálatuk. Egyházi kórházainkban, szociális intézeteinkben kiváló szakemberek szerető szívű keresztényekként végzik feladatukat.  Amellett, hogy szakszerűen gondoskodnak a rászorulókon, az örök élet felé is utat mutatnak szenvedő testvéreinknek.  És éppen ez az, ami sajátságosan keresztényi. Mert minden felsorolt intézmény, ha munkáját a legszakszerűbben is végzi, csupán erre az életre, ebben a világban tud és akar segíteni, azonban a keresztény intézetek az emberek megszentelésén is fáradoznak. Igen, mert ez az Egyház elsőrangú küldetése!

Megszentelni azt jelenti, hogy valamit Istennel összekötni, azzal, aki egyedül szent, a legszentebb. Ezt a lehetőséget nekünk Jézus Krisztus adta meg azáltal, hogy megváltott minket, hogy a bűn istennélküli állapotából a kegyelem Istennel való közösségébe hozott. Ennek előképe a zsidók Egyiptomból való kiszabadulása, amit napunk szentje, Szent István vértanú is említett védőbeszédjében. (vö. ApCsel 7. fejezet)

Számunkra az Úr Jézus a mi Mózesünk. Kereszthalálával és feltámadásával megváltott minket, megszabadított bűneinktől és ez által megújította azt a szeretet- kapcsolatot, amit bűneink által elveszítettünk, ezen túl újra a mennyei haza lakosai lehetünk.

Szt. Eudes János (+1680) francia szerzetes pap gyakran buzdította híveit ilyen szavakkal: Ne feledjétek, testvéreim, hogy ti Jézus misztikus testének tagjai vagytok és szorosan összetartoztok. Ami Jézusé, az a tiétek is: teste, lelke, szíve, szeretete… minden a tiétek, azonban ami a tiétek, az Jézusé is legyen, vagyis: minden gondolatotok, szavatok, cselekedetetek. Így valósul meg, hogy Jézus él bennetek, ti pedig őbenne.

Kedves Testvéreink, Jézus tökéletes követése egyedül az Ő egyházában lehetséges. Vegyük észre kétezer éves történetének alakulását, úgy alakította a Szentlélek, hogy Egyházunk szerkezete is a hívek lelki fejlődését, megszentelődését szolgálja.  Legyünk hálásak egyházközségünkért, hiszen ebben a közösségben születtünk meg, mint Isten gyermekei, ezért hálával tekintsünk a keresztelőkútra. Hálás szemmel nézzünk a gyóntatószékre, az isteni kegyelem bűnbocsátó szent helyére. Vessünk pillantást a térdeplőre, melyen a házasságkötés szertartásában örök hűséget fogadnak az új házasok. Aztán nézzünk a miséző oltárra, ahol naponként megújítja Jézus az Ő végtelen szeretet-áldozatát, majd nap-mint-nap odaadja szent Testében önmagát… Ezért legyetek, kedves állandó kapcsolatban helyi egyházközségetekkel, gondjai és örömei legyenek a ti gondjaitok és örömeitek, és segítsétek minden lelki és anyagi szükségleteiben is.

Püspökségünk megalapításának 240. évfordulóján elgondolkodtunk az Egyház, a püspökségek, a plébániák küldetése és jelentősége fölött. Ne feledjük, hogy őseink földjén 1500 éve hirdetik Jézus evangéliumát, kitartó munka, imádság, áldozat és hűség eredménye püspökségünk és minden egyházközségünk létrejötte. Ezért mondjunk hálát mindezért elsősorban a jó Istennek, de annak a sok száz hithirdetőnek, lelkiatyának és püspöknek is, akik ezeket létrehozták és hűséges szolgálatukkal megőrizték. Isten legyen jutalmuk az égben.

Most, amikor az igaz hitet, Istenek drága ajándékát megköszönjük, ne feledjük, hogy Szent István a zsenge Egyház első vértanúja saját életének feláldozásával tette hitelessé, határozzuk el, hogy teljes értékű keresztény életet élünk, életünk tanúságtevés lesz mindenütt: otthonainkban, munkahelyeinken, az iskolában, idehaza, vagy külföldön és ezáltal életünk lesz a bizonyíték, hogy Jézus él, hogy bennünk él és mi Őbenne élünk.  Ennek megvalósításához adom főpásztori áldásomat és ígérem imáimat

Mons. Chovanec Marián besztercebányai püspök                                                                                                           

(Ezt a pásztorlevelet 2016. december 26-án, Szent István első vértanú ünnepén kell felolvasni!)