Krisztus jegyese - Szent Cecília

Az elmúlt vasárnapokon újonnan választott szentjeinkről és korukról elmélkedtünk. Megismertük, hogy a járványok, éhínség és nyomor idején a 6. században, a keresztes háborúk és egyházpolitikai ellentétek korában a 12. században is éltek Szent Gergelyek és Szent Hildegárdok. Ma még mélyebbre ásunk Egyházunk történelmében, s egészen a 3. századra tekintünk vissza. E néhány percben Szent Cecíliával, a szent zene legismertebb védőszentjével ismerkedhetünk meg.

De nézzük először korát. Tudjuk, hogy a Krisztus által alapított kereszténység üldözése már az első század közepén elkezdődött – Jézus keresztrefeszítésével. S ez a keresztényüldözés csak tovább fokozódott a következő századokban – nem nyerve kivételt a 3. század, Szent Cecília kora sem. A római császárok többsége arra kényszerítette a birodalom minden lakosát, hogy ajánljanak fel áldozatokat a pogány isteneknek. Ez persze a keresztények szemében bálványimádás, és az egyetlen igaz Isten megtagadása lett volna. Így rengetegen áldozták fel inkább egész életüket az igaz Istennek, mint hogy áldoztak volna a pogány isteneknek. Egy mondattal összefoglalva: aki a 3. században keresztény volt, azt hitéért kivégezték. Láthatjuk, abban a korban sem volt egyszerű vagy könnyű kereszténynek lenni. Mégis éltek Szent Cecíliák.

De ki is volt mai szentünk? Az irodalmi szövegek s a vizuális művészi alkotások mind fiatal római lányként mutatják be Szent Cecíliát. Életrajzában pedig egy gyönyörű megfogalmazást találunk: Egy olyan lány volt, akiben a nemesi származás, a testi szépség és az erények ékessége szokatlan harmóniában találkozott. Gazdag volt, gyönyörű, és egyben szent. Valóban ritka párosítás. Az életéről és haláláról szóló legendák és beszámolók pedig olyan fenséggel és magasztossággal beszélnek róla, hogy már szinte hihetetlennek tűnnek. Történetkritikailag biztos lehetne kifogásokat támasztani e leírásokkal szemben, mégis ez a törékeny, ifjú szűz és vértanú 1700 éve töretlen tiszteletnek örvend. És minden bizonnyal nem véletlen.

Cecília kis korától imádságos életet élt, és „szíve égi tűztől izzott” – ahogy írják róla. Szüzességi fogadalmat tett, szülei mégis – az akkori szokásoknak megfelelően – férjhez adták. Esküvője napján azonban, mikor vőlegényével az oltárhoz vonult, ahogy – az általunk is énekelt, és – a ma is elhangzó antifóna hirdeti: „Cantantibus organis Caecilia Domino decantabat dicens: Fiat cor meum immaculatam, ut non confundar – A zengő hangszerek kíséretében Cecília egyedül az Úrnak énekelt, mondván: Legyen az én szívem szeplőtelen, hogy meg ne rendüljek sosem.” Ennek a hagyománynak, ennek az éneknek köszönhetően lett a keresztény ókortól a szent zene védőszentje, hisz róla hirdették: Cecília egyedül az Úrnak énekelt. S ezért választottuk őt mi is Scholank-stallumunk-templomunk védőszentjének.

Cecília a nászéjszakán rávette férjét, hogy ne érjen hozzá, mert a tisztaságát egy angyal védi, s elmondta neki, hogy már van egy jegyese: Krisztus, akinek előbb mondott igent. Valerianus, a férje annyira kíváncsi volt Cecília titokzatos jegyesére, hogy ki ez a Krisztus, hogy még a keresztséget is vállalta azért, hogy megláthassa. Orbán pápa keresztelte őt meg. Ezután hazatérve meglátta felesége őrangyalát, aki liliomból és vérvörös rózsából (a szüzesség és a vértanúság jeleiből) font koszorút helyezett mindkettőjük fejére. Ezt több gyönyörű festmény is megörökítette. Valerianus, Cecília férje akkor azt kérte Istentől, hogy egyetlen testvére, Tiburtius is megtérjen a kereszténységre. Kérése meghallgatásra talált: ő is megkeresztelkedett, majd együtt temették el azokat a keresztényeket, akiket a vallásüldözések során öltek meg. Emiatt kivégezték őket.

Ez után fogták el az immár özvegy Cecíliát. Pere és kivégzése során olyan bátorságot mutatott, aminek hatására sokan megtértek. Kínhalálra ítélték, először forró gőzzel, majd forró olajban akarták kivégezni, de a tűz csodás módon kialudt. Végül karddal végezték ki, de ezen kivégzése is majdnem sikertelen volt, három csapás után is életben marad, s a hóhér súlyosan sebesülten hagyta ott. Végül barátainak karjában halt meg – három nappal később.

Schola Cantorumunk a római Szent Cecília templom előtt, Rómában

Néhány évtizeddel később Rómában már templomot építettek tiszteletére azon a helyen, ahol egykor ő maga lakott férjével. Sírját 1300 évvel később felnyitották, és testét teljesen épen találták: olyan helyzetben és nyugalomban feküdt, mintha csak aludna. Ezt a látványt örökítette meg egy szobor formájában Stefano Maderna szobrászművész, amely ma is látható sírja fölött, római templomában. Mi is jártunk ott Scholankkal  tavaly áprilisban.

Szent Cecília, a szent zene védőszentje az Istennel való harmóniában, összhangban odáig jutott, hogy életét áldozza hitéért. Az igazi harmónia ugyanis éppen ez: Isten és ember akarata, Isten és ember élete összefonódik, s együtt munkálkodnak a világ üdvösségén. A zene, s különösképpen a szent zene is ehhez segíthet hozzá. Az igaz szó Jézushoz vezet, a szép zene pedig a Szentlélekhez. Ők pedig nincsenek egymás nélkül, ahogy mi sem lennénk teljesek a zene nélkül. Így tegyünk mi is: szép szóval, s talán még szebb zenével kerüljünk közelebb egymáshoz, s mindenekelőtt Istenünkhöz. Erre emlékeztessen mindig Szent Cecília személye is, akit szent zenéjének, s "szent harmóniájának" köszönhetően és azt szimbolizálva mindig hangszerrel ábrázolnak - így tette Lencsés művész úr is a mi gyönyörű képünkön.  Gyönyörködjünk benne, emlékezzünk példájára, s kövessük őt! Szent Cecília, könyörögj érettünk!

Bábel után is /Ter 11,1-9/

A mai olvasmány az ószövetség egyik legismertebb történetét mondta el - a híres bábeli nyelvzavarról hallottunk. Sajnálatos módon azóta a nyelvek különbözősége sokszor elválaszt minket egymástól.

Emeritus pápánk, XVI. Benedek azonban egy igen érdekes megvilágításban beszél arról az eseményről. Azt tanítja, hogy azóta valóban különböző nyelveket beszélnek az emberek, de „van a világnak egy elpusztíthatatlan  része még a bábeli torony és gőg után is. Ez pedig a zene: az a nyelv, amelyet mindannyian képesek vagyunk megérteni, mert mindannyiunk szívét megérinti.”

A szent zenével és zenében nem csak egymás, de Isten nyelvét is felfedezhetjük, megtanulhatjuk. Műveljük azt mind nagyobb odaadással és szeretettel.

Bingeni Szent Hildegárd

Egy héttel ezelőtt arról elmélkedtünk, miként tudott szentként élni Nagy Szent Gergely pápa abban a hatodik században, amikor a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották, s az emberek életét a népvándorlás és a háborúk keserítették.

Gondolatban ma elérkeztünk egy következő századhoz, s következő – immár ugyancsak „saját” – szentünkhöz, akit Bingeni Szent Hildegárdnak hívnak. Azért említettük meg újra Szent Gergely korát, mert ezen új szentünké, Szent Hildegardé sem volt könnyebb. A 12. század az egyháztörténelem egy igen viharos korszaka volt. Megkezdődtek a keresztes háborúk, a pápa és a császár között heves viták dúltak, Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, sőt egy „ellenpápa” fellépésével az Egyházon belül is megoszlás támadt. És éppen ezt a kort élte meg Hildegárd szentül, ami újra csak azt bizonyítja, hogy minden korban lehet szentül, szentként élni.

Szentünk Németországban született és élt. A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárdot egészen kis korától a bencés apácák nevelték – hasonlóan, mint Nagy Szent Gergely pápánál, itt is Szent Benedek regulája volt a mérvadó – , de nem akarata ellenére lett apáca: 17 éves korában önként, saját elhatározásából lépett be a kolostorba. A csodálatos nevelésnek köszönhetően már gyermekként fejből tudott nagyon sok zsoltárt – méghozzá énekelve. Ez is példaadó lehet számunkra: mi is heti rendszerességgel imádkozzuk-énekeljük a zsoltárokat zsolozsmázáskor – milyen szép és hasznos lenne, ha egy-egy zsoltárt saját magunk is már fejből ismernénk és énekelnénk, és erre tanítanánk és biztatnánk gyermekeinket is...

Szent Hildegárdot később kolostorának „főnökévé”, apátnőjévé választották. Zseniális tehetség volt, a „tizenkettedik század csodájának” is nevezik őt – nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is. Rengeteget olvasott, s így óriási műveltségre tett szert. Különösképpen a természettudományok terén jeleskedett: gyógynövénykertet létesített a kolostor körül, s – korában rendkívülinek számító – megfigyeléseit, gyógymódait írásban meg is örökítette (egyik művét ide kattintva lapozhatjuk). Ám mégis inkább művész, mint tudós volt. Olyan művész, akit Isten rendkívül gazdag képzelettel és művészi értékkel áldott meg. Saját maga leírta, hogy Istentől már gyermekkorától fogva látomásokban részesült: nem földi, de mennyei dolgokat látott. Feljegyzéseiben megemlíti, hogy látomásaiban többször valami fenséges, természetfölötti, minden földinél erősebb fényt látott – s hogy ez nem volt más, mint az Élő Fény, az Isten „árnyéka”. Milyen mélységes üzenet: Istennek csak az árnyéka is fényesebb, világosabb minden földi fénynél, azaz: Istenhez itt a földön semmi sem fogható, még csak nem is hasonlítható. Ezeket a látomásokat pedig képekben is lerajzolta: az „Isten árnyékát”, azt a csodálatos fényt mindig kör alakúnak festette meg, ami egyben a végtelennek, a végtelenségnek is a szimbóluma: s ugyanezt festette meg Lencsés művész úr a mi képünkre is. Bingeni Szent Hildegárd mögött megjelennek az Isten fényei-árnyékai körök formájában.

Szent Hildegárdhoz vigaszért, bátorításért özönlöttek az emberek: egyszerű hívek és papok, püspökök, császárok, sőt a pápa is többször felkereste őt és tanácsát levél formájában. Csodatevő hatalmat is kapott Istentől: rengeteg beteget meggyógyított. Elhihetjük: nem túlzás őt ilyen fenséges jelzőkkel illetni: minden korabeli dokumentum ugyanis szuperlatívuszokban beszél róla. Nem „közönséges” ember volt: olyan közel állt Istenhez, hogy mindenki elragadtatással beszélt róla. Pedig messze nem igyekezett az emberek „kedvében járni”. Sok fájdalma, vájúdása is volt az elmondandó kritikák miatt. Ugyanis állandóan a – sokszor – kemény igazságot tartotta szem előtt és azt hirdette, bár ahogy ő maga fogalmazott: „Különleges látomásaim miatt sokszor egészen más tanácsokat kellett adnom az embereknek, mint amilyeneket vártak tőlem.” Mégis „szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva.”

Azonban nem csak apátnő, misztikus látnok, teológus és csodatevő volt, de kiváló énekes, zenész, zeneszerző is. Ezért választottuk őt énekeseink-Scholánk-stallumunk-templomunk védőszentjévé. Páratlanul magas fokon művelte a szent zenét, s tanította, buzdította erre társait is. Nemcsak elsajátította a korában virágzó gregorián, „Gergelyi Ének”-et, de ő maga is új himnuszokat írt, ezekhez zenéket szerzett, s „mennyei” dallamvilágával – ahogyan egész életével is – valóban az Isten fenségének és magasztosságának megközelítésére és megéneklésére hív mindannyiunkat. Zenéje igen közel áll a gregorián énekhez, mégis valamiben más: nagyobb hangterjedelme és dallamainak valamiféle titokzatossága mintha egy új világot, dimenziót nyitna meg előttünk. „Éppenhogy” többszólamú zenéjét hallgatva és énekelve kicsit olyan érzése támadhat az embernek, mintha lábaival a földön állna (ezt érezteti az állandóan tartott alaphang), hangjával és szívével azonban már az égbe, Istenhez törekszik (ezt énekli meg a lépegető dallam).

E mai szentmisében is elhangzik egy Bingeni Szent Hildegárdtól származó mű, melyben a zeneszerző az Egyház szépségét énekli meg mélységes biblia jelképek formájában:

”Ó, egyház,

látom zafírszemed,

és Bethel hegyében érzem hallgatásod.

Az orrod maga az illat:

a mirha és a tömjén,

hangod messzire zengő,

mint nagy folyamok robaja.”

Köszönjük meg Istennek mai szentünket. Életének és zenéjének szépsége pedig ihlesse meg a mi életünket és énekünket is. Bingeni Szent Hildegárd, könyörögj érettünk!

Az említett himnusz egy korunkbeli interpretálása:

Nagy Szent Gergely

Elérkeztünk a következő vasárnaphoz, így következő „új” szentünk, Nagy Szent Gergely pápa életét ismerhetjük meg nagyvonalakban, különösképpen a szent énekkel és a liturgiával, az istentisztelettel kapcsolatosan.

Újra feltehetjük a kérdést, miért éppen ő? Miért éppen Nagy Szent Gergely pápát választottunk stallumunk-templomunk-énekeseink díszévé és példájává. Röviden így fogalmazhatnánk: Ő volt az, aki „az atyák örökségét és emlékét, a liturgikus dallamok kincsestárát összegyűjtötte, rendezte és gazdagította, és aki a liturgikus ének tökéletes előadására a híres Scholát alapította Rómában, a lateráni bazilikában”. Abban a korban ugyanis, amikor „az Egyház szabadsága és békéje helyreállt”, a hívek a szent zsoltárokat, himnuszokat naponta énekelték – úgy, amint ezt mi is tesszük itt templomunkban. Sőt „lassan új formái is termettek a szent énekeknek”. Így szükséges volt, hogy ezek a régi és új dallamok összegyűjtve, ellenőrizve és rendszerezve legyenek. Ezt tette meg a hatodik század szent pápája, Nagy Szent Gergely, és ezzel megóvta a szent ének tisztaságát és épségét. S hogy ezek a dallamok minden addiginál szebben szállhassanak Istenhez, elsőként énekes iskolát, latinul Schola Cantorumot alapított. Elsősorban ezért választottuk őt kedves szentünknek.

Gergely pápánk a hatodik században született Rómában. Jogászként kezdte pályafutását – olyannyira sikeresen, hogy egyenesen Róma kormányzásával bízták meg – harminc évesen Róma prefektusa lett. Azonban igen hamar rájött, hogy Isten más szolgálatra hívja őt. Lelkiismeretére hallgatva szigorú, visszafogott, aszketikus, böjtölő életre adta magát. Nagy tisztelője volt Szent Benedeknek – olyannyira, hogy ő maga is Benedek regulája szerint kezdett el élni. De nem élhetett így sokáig – szent életéről hallva maga a pápa kérte őt fel, hogy a követe legyen. Így később fel is szentelték őt, majd pápává választották. Ő maga mondta: „Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.” 14 évig állt az Egyház élén, de messze nem fölényeskedve, büszkén vagy öntelten. Erről tanúskodik az is, hogy ő vezette be a pápák azóta is használt megnevezését: servus servorum Dei – Isten szolgáinak a szolgája. Rövid pápasága alatt sok olyan rendelkezést hozott, amely ma természetesnek számít, azonban korában, a korai kereszténységben nem volt egyöntetű. Neki köszönhetjük pl., hogy a szenteket és ereklyéiket tisztelhetjük. Neki köszönhetünk rengeteg olyan imádságot, melyet mind a mai napig használunk a  szentmisében. Tanította a tisztítótűz létét – így előmozdított azt a nemes cselekedetet, hogy elhunytainkért imádkozzunk. Mindezek a tevékenységek akkor válnak felettébb érdekessé és értékessé, ha tudatosítjuk, hogy abban a korban, a hatodik században a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották. A népvándorlás és a háborúk miatt az emberekben elkeseredettség uralkodott, és az élet helyett inkább a halál után vágyakoztak. A pápa mindenben segítette a nyomor megszüntetését, az élet elviselhetővé tételét. Tudta azonban azt is, hogy az ilyen nehéz körülmények között sem szabad elfeledni vagy elhanyagolni az Istennek kijáró legnagyobb tiszteletet és imádatot: a liturgiát, a szentmisét, a szent éneket. Pápasága 14 éve alatt mindig különösen fontosnak tartotta a templomok építését és szépítését – s ahogy már említettük, a szent zene és ének minőségi művelését. Bizonyára mindannyian hallottunk már egyházunk saját, egyedülálló, végtelen értékű és mélységű zenéjéről, a gregorián énekről. Megnevezését éppen szentünkről, Szent Gergely pápáról kapta, akinek neve latinul Gregorius. Ebből ered a Cantus Gregorianus, azaz Gergelyi-zene: mivel ő gyűjtötte össze, ő rendszerezte, ő maga is művelte, s adta tovább e szent énekeket.

Egy legenda írja róla, hogy mikor Rómában javában dúlt a pestisjárvány, Gergely pápa egy könyörgő körmenetet tartott híveivel, hogy a már igen sokat szenvedett római népért vezekeljenek. Ő maga mezítláb ment a körmenetben, az emberek pedig imádkozva és énekelve vonultak vele a Lateráni bazilikából a Szent Péter bazilikába. Mikor a Tiberis folyóhoz értek, egy csodálatos látványban-jelenésben volt részük: Hadrianus császár monumentális síremléke fölött megpillantották Szent Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját – jelezve, hogy megszűnnek a várost sújtó csapások, véget ér a pestis járvány. Azóta nevezik azt az épületet Angyalvárnak, s azóta díszíti tetejét Szent Mihály főangyal bronzszobra.

604-ben halt meg, élete végéig kitartó hűséges, tevékeny Isten-szolgálatban. Ünnepét pedig szeptember 3-án üljük.

Nagy Szent Gergely pápát a legtöbbször egy galambbal ábrázolják, amely úgy az isteni sugallatot jelképezi, amely lelkét eltöltötte és amelyre oly hűen hallgatott; másrészt pedig – ahogy azt a korabeli kódexek leírják és ábrázolják – Gergely pápának a természetfeletti, Istentől jövő ihlet egy galamb képében sugallta, adta át a szent dallamokat – ezért van a galamb éppen a füle mellett. A mi képünkre is Lencsés művész úr így festette meg szentünket, hogy mikor ránézünk, nekünk is eszünkbe jusson: azért lett szent, azért volt képes ilyen felejthetetlen és maradandó tettekre, mert mindig hallgatott a Szentlélek sugallatára, lelkiismerete hangjára – s így mindenben vele volt az Isten. Hisz mindannyian arra vagyunk teremtve és arra vagyunk hivatottak, hogy az Istentől jövő sugallatokat és dallamokat életünkkel énekeljük meg. Nagy Szent Gergely pápa, könyörögj érettünk!