Templomunk...csak úgy...innen-onnan, télen-nyáron :)

"Először Antióchiában nevezték el a tanítványokat krisztusiaknak, azaz keresztényeknek." /ApCsel 11,19-26/

Jézus feltámadása után Jeruzsálemben és környékén a zsidóknak kezdték meg az apostolok az igehirdetést. Az volt az első hely, ahol tanítottak, kereszteltek és hirdették az örömhírt. De mégsem nevezték el őket keresztényeknek.

Csak, ahogy most olvastuk a szentleckében, Antióchia volt az a hely, ahol először ragadt rájuk ez a név: keresztény, azaz krisztusi, krisztuséi. Antióchiában már nem csak zsidók éltek, hanem más nemzetek is, más vallásúak is – a legtöbben görögök, hellenista kultúrával – akiket csak „pogányok”-ként tituláltak. S miután nekik is hirdették az evangéliumot, sokan közülük megtértek, s az őket megtérítőket nevezték el krisztusiaknak.

Nem a tanításukat illették ilyen jelzővel, hanem magukat az embereket. S ha ezt átvetítjük a mi életünkre, a mi korunkra…nem csak a sajátjainknak – keresztényeknek kellene látniuk rajtunk, hogy krisztusiak vagyunk, hanem elsősorban a pogányoknak, a nemhívőknek. Akikkel a mindennapi életben – a munkahelyen, iskolában, a városban – találkozunk.

Vajon tanúskodik-e a mi mindennapi életünk, beszédünk, cselekedetünk Krisztusról. S ha netán nem, keressük meg azt a módot, ahogyan változtatni tudunk rajta. 

"Pétert szemrehányással illették" /ApCsel 1,11-18/

A mai szentleckében megfigyelhettük, hogy Szent Péter apostolnak, az első pápának saját tanítványai, saját népe tesz szemrehányást – mivel valami nem úgy történt a közösségben, a közösség életében, mint előtte, mint máskor, mint ahogy megszokták. Abban az esetben a nem zsidókból lett keresztények „csatlakozása“ váltotta ki a vitát, vagy a meg nem értést a hívek között. De Péter apostol, ahogy hallottuk: „hozzáfogott, és szép sorjában elbeszélte nekik az eseményeket“, megmagyarázta, hogy mi miért van onanntól kezdve úgy, vagy amúgy. A hívek pedig megértették, mert valóban tudni akarták az igazságot, s nem csak piszkálkodásként tettek szemrehányást, hanem valóban az igazságot keresték, azt akarták megismerni.

Manapság is, a mi egyházközösségünkben is, a mi plébániánk életében is vannak változások, dolgok, események, amik eddig nem úgy voltak, mint most vannak. Azonban mi is az igazságot keressük, s ne keményítsük meg szívünket. Kérdezzünk inkább rá a magyarázatra őszinte, nyitott szívvel, hogy újabb és talán még eddig nem ismert szemléletmódokat sajátíthassunk el a lelki dolgokban is.

Húsvéti vigíliánk II.

Folytatjuk húsvéti vigíliánk című képes beszámolónkat ugyancsak Fagyas Róbert fotóival:

Az áldozati adományok, mint mindig, már meg voltak készítve, hogy a kenyér Krisztus testévé, a bor pedig Krisztus vérévé váljon:

Itt pedig már Krisztus szent teste és szent vére:

"Elménk ezen csodálkozik,
Értelmünk is álmélkodik,
Hogy tested itt elrejtezik,
Kenyérszínbe öltözködik.
Te adtad ezt, hisszük, tudjuk,
Szentírásban olvashatjuk,
Azért kétség nélkül valljuk,
Ámbár szemmel nem láthatjuk."
/SzVU! 132/

A szentmise végén a Szeplőtelen Szűzanya oltártól indultunk el az Oltáriszentséggel...

...a szent sírhoz, a feltámadás "heylszínére":

Itt kezdődött el a feltámadási körmenet ezekkel a szavakkal:

"Feltámadtam, s újból veled vagyok, alleluja!"

Elindultunk ki a templomból, hogy a feltámadás örömhírét "kivigyük" a világba, falunk minden lakójának elmondtuk, elénekeltük a feltámadás csodálatos tényét: Krisztus feltámadt, s így mi is feltámadunk. A feltámadási szobor haladt az élen, mögötte a kereszt, a lobogók, a minsitránsok égő, Krisztus világosságát jelképező lángoló gyertyákkal:

majd maga az Isten jött velünk az Oltáriszentségben, pontosabban mi mentünk vele:

Az apró kicsi lángok beragyogták a sötét éjszakát Ipolyvarbó utcáin...

Az egész hívő közösség egy szívvel énekelte: Krisztus feltámadt! Tanúságot tettünk hitünkről s megmutattuk, az Isten nem csak a "templomba való", hanem a mindennapi életünk, minden dolgunk, gondunk, örömünk legfontosabbja.

Kb. 20 perc menet után visszaértünk a templomba, már az Istent dicsőítő énekünket, a Te Deum-ot énekelve:

"Téged, Isten, dicsérünk! Téged Úrnak ismerünk!"

A feltámadási szobor kiemelkedő helyre, a főoltárra, a z Oltáriszentség fölé került:

Tovább énekeltük a hálaadó himnuszt az Oltáriszentségben jelenlévő Istenünk előtt, Istenünknek:

Húsvéti vigíliánkat az egyik legnagyobb kegyelem forrás, a szentségi áldás zárta és tette teljessé:

Ez volt a mi (ti, kedves híveim és én a lelkiatyátok) első közös húsvétunk. Remélem azonban, nem az utolsó. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek közöttetek, és hogy egymást támogatva, segítve járhatunk az Istenhez vezető úton.
Köszönet mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult ünnepünk megszervezéséhez és szebbé, Istenhez méltóvá tételéhez. Isten fizesse meg!

Így ünnepelte meg az Ipolyvarbói Egyházközösség 
a húsvéti szent feltámadást 
az Úr 2011. évének április 23. napjának éjjelén. 


Legyen hála és dicsőség Istenünknek mindörökkön örökké.

Ámen.

Húsvét negyedik vasárnapja

A mai vasárnapon az ősegyház által nagyon kedvelt jó pásztor képben Jézus hatalmas szeretetének kifejezését látjuk. Az emberek úgy tartoznak Krisztushoz, mint a juhok a pásztorhoz: féltő gonddal őrzi őket, ő üdvösségük forrása: „Én azért jöttem, hogy életük legyen – olvastuk –, és bőségben legyen.”. Már ez a mondat boldogsággal kell, hogy eltöltsön minket.

Igaz, a mai modern társadalom – a rossz és tragikus történelmi tapasztalat miatt – inkább óvakodik attól, hogy valakinek ellenőrizhetetlenül olyan tejhatalmat adjon, mint a pásztornak van a juhai fölött. Gondoljunk csak az elmúlt évszázad ideológiai rendszereire s azoknak következményeire. Sőt, még azt sem szeretik az emberek, ha őket jámbor juhoknak, bárányoknak nevezik, vagy gondolják. Mindenki igényt tart arra, hogy egyéniségként ismerjék el. Mindenki inkább pásztor, mint juh szeretne lenni, ha már e kettő közül választhatnánk. Inkább vezér, mint vezetett.

Az egyik egyetem felvételijén a jelentkezőknek ki kellett tölteni egy kérdőívet, melyen többek között ez a kérdés is szerepelt: „Ön vezető típus-e?” Az egyik felvételiző lány, ha nagy nehezen is, de lelkiismerete szerint becsületesen megválaszolt: nem, nem vagyok vezető típus. Aggódott, s úgy érezte, ez a válasza sorsdöntő lehet – persze negatív értelemben, hisz sokan jelentkeztek az egyetemre, s ők biztos az „elvárt” vezető típusok. Pár hét múlva azonban meglepő választ kapott az egyetem tanulmányi vezetőjétől: „Kedves felvételiző, a jelentkezési lapokból kitűnt, hogy ebben a következő tanévben 1452 új vezetőnk lesz. Mi elfogadtuk az ön jelentkezését azért, hogy legalább egyvalaki legyen, akit vezethetnek, akit vezetni tudunk majd.”

Néha talán mi is túlságosan biztosak vagyunk magunkban és sokszor nem is tartunk igényt a vezetésre. Pedig a lehetőség naponta fel van kínálva mindannyiunk számára, hogy lelkileg vezessen minket az, aki mindent tud… naponta van szentmisék, ahol az Isten személyesen akar velünk találkozni, személyesen megmutatni azt az utat, ami számunkra a legjobb, legbiztosabb. Naponta akar vezetni minket.

Mert merem azt állítani, kedves testvéreim, hogy mindannyian vezetésre szorulunk. Még ha ezt fájdalmas is beismernünk, vagy elfogadnunk. Szánjuk és sajnáljuk a fogyatékkal élőket, az ágyukhoz kötötteket, a betegeket, akik ki vannak szolgáltatva valakinek a segítségének, akikhez gondozó, ápoló szükséges. S ha netán mi kerülünk ilyen helyzetbe, nehezen fogadjuk el a segítő kezet… De már most meg kell tanulnunk: hozzám is szükséges a gondozó, nekem is szükségem van ápolóra, vezetőre. Nem vagyok mindentudó, de van Valaki, aki mindentudó. Nem vagyok tökéletes, de van Valaki, aki tökéletes. S ez a Jó Pásztor, az Isten, ki mindent tud rólam, a képességimről és hiányosságaimról, múltamról, jelenemről, sőt, jövőmről is.

Az imént hallottuk az evangéliumban: Vannak juhaim, de nem csak egy ismeretlen nyáj, hanem konkrét juhaim, akiket ismerek. „Ismerem őket” – mondta Jézus. XVI. Benedek pápánk a Názáreti Jézus című könyvében magyarázza, hogy az ismerni szó a görög nyelvben ugyanaz, mint a hozzá tartozni, sajátjának lenni. Hasonlóan, ahogy a gyermek a szülőhöz tartozik: nem birtokként, tartozik hozzá, hanem felelősségben. Mi Istenhez tartozunk, mert ő ismer minket.

Gyönyörűen fejezi ezt ki a zsoltáros: „Uram, Te megvizsgáltál és jól ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha fölkelek. Messziről ismered minden gondolatomat.” Ezért van az, kedves testvérek, hogy sokszor nem az történik velünk, amit mi szeretnénk, vagy nem úgy, ahogy mi elképzeljük. Sokszor ezért nem kapjuk meg az imában kért szükségleteinket, vágyaink beteljesülését, mert Isten tudja, hogy az nekünk nem használna. Ő, a jó pásztor, tudja, mire van szüksége a juhoknak. Sokkal jobban tudja, mint az kicsi juh, hogy mire van szüksége. Mert ismeri őt, az Isten pedig még nálunk magunknál is jobban ismer minket. Alázkodjunk meg és ismerjük be, szükségünk van a Pásztorra, szükségünk van a Vezetőre.

A mi feladatunk pedig egy mondatban foglalható össze: „Juhaim hallgatnak szavamra”. Ne csak vasárnaponként, hanem naponta hallgassunk szavára. De ehhez szükséges, hogy napi kapcsolatban legyünk vele. Kihasználva minden lehetőséget, mely adva van a vele való találkozásra. S így a harcban a világ „farkasai” ellen is bátran kiállunk, mert van Pásztorunk:

Farkasok közé küldelek

mint bárányokat.

Nem adok néktek farkasfogakat,

se vad, üvöltő hangot,

se tépő farkaskarmot.

Be kell érnetek füves legelővel,

– s olyan harcban, hol testi, nyers erő kell,

véretek csordul, csontotok roppan.

Mégis biztonságban,

mert Pásztorotok van.

"Aki e kenyérből eszik, örökké él" /Jn 6,44-51/

A mai evangélium szavai annyira világosak és érthetőek, hogy nehéz lenne valamit is még hozzátenni. Aki eszi az én testemet, örökké élni fog – mondja Jézus. És tudjuk, hogy ekkor a saját testéről beszélt, az Oltáriszentségről. Enni ezt a kenyeret, tehát ehhez a szentséghez járulni csak tiszta szívvel, a kegyelem állapotában lehet. És ha Jézus azt ígérte, hogy ha ezt esszük, elnyerjük az örök életet, azzal azt is mondta, hogy ennek az eledelnek köszönhetően ellenállóbbak tudunk lenni a bűn, de elsősorban a halálos bűn ellen.

Mert „az Oltáriszentség, az áldozás nem csak növeli az egyesülésünket Krisztussal, hanem ugyanúgy elválaszt minket a bűntől. Úgy egyesít bennünket Krisztussal, hogy bennünket egyszerre megtisztít az elkövetett bűnöktől és megóv a jövendő bűnöktől.” – tanítja a Katolikus Egyházunk Katekizmusa. /1391-1393/

Merítsünk mi is naponta ebből az üdvösség forrásából, hogy tiszta életünk méltó legyen a keresztény névhez, ami annyit jelent: „Krisztusé”.

Húsvét harmadik vasárnapja

„Jézusom, add meg nekem, hogy jól sikerüljön a vizsgám, 

add meg, hogy szerencsésen hazatérjek messzi utamról, 

add meg, hogy békesség legyen a családomban, béke a világban, 

hogy anyagilag helyre jöjjek…”

Biztos, hogy mi is kértünk már valami hasonlót Jézustól, mindannyian mondtunk már valami hasonló imát. S miután elmondtuk egy-egy kérésünket, vártuk tőle a megváltást. Talán – úgy gondoljuk – jogosan volt egyfajta elvárásunk vele szemben. Reméltük, hogy meghallgat, s amit kérünk, az elképzelésünk valósággá válik. Hasonló helyzetben volt két másik hívő is, akik egy Emmausz nevű városba tartott:

„Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt” – hallottuk az iménti evangéliumban. Rettenetesen csalódottak voltak. Azt várták Jézustól, hogy ő majd mindent jóra fordít. Hogy egyfajta mennyországot hoz létre itt a földön, ahol mindenki békében, örömben és szeretetben él együtt. De valahogy nem így történt. S valljuk be, talán mi is sokszor valami hasonlót várunk Jézustól. Teljes jólétet a földön.

XVI. Benedek pápánk is felteszi a kérdést A Názáreti Jézus című könyvében: „Végső soron mit hozott Jézus, ha nem világbékét, mindenki jólétét, ha nem a jobb világot hozta el? Mit hozott akkor?” Valóban, mit hozott el Jézus a világba 2000 éve, ha nem jólétet?

De pápánk nem hagyja ezt a kérdést megválaszolatlanul, mert így folytatja: „A válasz egész egyszerűen így hangzik: Istent. Jézus Istent hozta el. (…) Elhozta Istent: most tehát ismerjük arcát, immár segítségül tudjuk hívni. Most már ismerjük az utat, amelyet emberekként ebben a világban választanunk kell. (…) És csak szívünk keménysége miatt gondoljuk, hogy ez kevés.”

Higgyük el, ez a legtöbb: ismerjük az utat az örök boldogsághoz. Tudjuk, mit kell tennünk, hogy elnyerjük az életet.

A szentségeken keresztül pedig újra és újra erőt kapunk erre az útra, hogy még véletlenül se fáradjunk el túlságosan. S ez a legtöbb amit kaphattunk: biztos utat, biztos útravalóval az örök boldogságba. Éljünk ezzel a legnagyobb ajándékkal és a legnagyobb lehetőséggel.

"Isten nem adja szűkösen a Szentlelket" /Jn 3,31-36/

Isten nem adja szűkösen a Szentlelket – halljuk a mai evangéliumban. Ezt hallva talán eszünkbe jutnak Jézus szavai az édesapáról, aki képes jót adni gyermekének. És hogy mennyivel jobb a mi mennyei Atyánk, mint mi, embnerek. Mennyivel jobban tud ő szeretni, mint mi.

Mert aki szeret, az sosem méricskél. Példaként láthatjuk: az Atya szereti a Fiút, és mindent az Ő kezébe helyezett. Szent Ágoston pedig ezt mondja nekünk, akik utánozni próbáljuk az Isten atyai szeretetét: „Ha hallgatsz, hallgass szeretetből. Ha beszélsz, beszélj szeretetből. Ha figyelmeztetsz, figyelmeztess szeretetből. Ha megbocsátasz, bocsáss meg szeretetből.“ Nem is kicsit, és nemis félig meddig, hanem teljesen. Nem méricskélve, hanem jó, tömött, túlcsorduló mértékkel.

Amint Istentől mi sem kapjuk szűkösen a szeretetet, úgy mi sem adjuk azt szűkösen tovább, hanem inkább és mindenekelőtt pazarolva.

Fausztina Kowalska szerzetesnővér, századunk nagy szentje naplójában a következő élményét írta le: Egy alkalommal, mikor vonaton utazott s kinézett az ablakon, minden templomtornyon és minden egyes ember mellett látott egy angyalt. Ezek az angyalok, akiket mi őrzőangyaloknak hívunk, állandóan ezek mellett az emberek mellett jártak, s így minden egyes tettüknek, cselekedetüknek a szemtanúi voltak. Szent Fausztina ekkor tudatosította, hogy bármit is teszünk, mondunk, gondolunk, vagy épp elhanyagolunk, mindig van mellettünk valaki, egy szemtanú, aki tanúskodni fog rólunk.

Legyen mindig nekünk is az eszünkben, hogy minden egyes tettünknek, gondolatunknak van közvetlen szemtanúja. „Mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei.” /Jn 3,20/- hallottuk a mai evangéliumban. Biztosak lehetünk abban, hogy minden egyes titkos tettünk egyszer lelepleződik, hisz szemtanúja van.

Ezért mától igyekezzünk a legnagyobb rejtekben is úgy cselekedni, mintha a legnagyobb világosságban lennénk. 

„Testvéreim! Tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket.”

Szent Jakab apostol, mai egyik szentünk kezdi levelét ezekkel a szavakkal. És ezekből a szavakból egyértelműen kitűnik, hogy ez az üzenet mindannyiunknak szól. Hisz ki az közülünk, akit ne ért volna már, vagy ne érne épp a napokban valamilyen megpróbáltatás? Egy betegség, vagy valami kínos, kellemetlen dolog. Egy csalódás, vagy meg nem értés…

De ez a próbatétel, ezek a próbatételek, melyek minket érnek mind az állhatatosságot, a kitartás erényét erősítik bennünk, ha nem csüggedünk el és próbáljuk Isten segítségével túltenni magunkat rajtuk.  És aki mindvégig kitart – mondja Jézus – az üdvözül. /Mt 24,13/

Kérjük Istenünk segítségét magunkért és egymásért is, hogy mindannyian Isten erejével felövezve ki tudjunk tartani minden megpróbáltatásban.

Ma avatják boldoggá II. János Pál pápát.

II. János Pál pápa életének főbb eseményeit olvasva mindannyiunkban legalább tisztelet, de minden bizonnyal elismerés és csodálat bukkan fel. Kísérjük figyelemmel boldoggá avatását (vasárnap 9:30 - 12:00-ig), hogy élete példája erősítsen és bátorítson minket: 
nem csak kellene, 
hanem lehet is 
szentül élni 
a mai világban is.

Húsvét második vasárnapja

Három év Jézus társaságában, három év megszakítás nélküli Jézuskövetésben finoman fogalmazva biztos megváltoztatta az apostolok és a tanítványok életét, életritmusát. Azalatt a három év alatt Jézus nem csak az apostolok társa és mestere volt, hanem életük lényege és életük értelme. Bármit is tettek azalatt a három év alatt, mindent Jézus fényében tettek. Három évig Jézusért éltek, három évig Jézus miatt éltek, három évig az életüket Jézus jelentette. Tudták róla, hogy ő a várva várt Messiás, maga az Isten Fia, maga az Isten.

De hirtelen Jézus meghalt. Az, akinek meg kellett volna váltania Izraelt, akinek meg kellett volna váltania az egész világot. Így hirtelen az apostolok életében minden összeomlott. Minden elveszett. Nemcsak az a három év, hanem az egész életük elvesztette az értelmét. Nem volt már miért élniük, mert Jézus meghalt, s nem is akárhogyan! Keresztre feszítve - megalázóan.

De... három nappal a szégyenletes halál után valaki azt mondja, hogy látta őt. Sőt, nem is csak valaki, hanem valakik. Több valaki. Azt mondják, él, és megjelent nekik. Tamás, egy az apostolok közül joggal gondolhatta ezekről az emberekről, hogy megbolondultak. Biztos nem bírták elviselni azt a hatalmas csalódást, és hogy már kezdenek ebbe belezavarodni.

De ha ezt a dolgot már az ő legközelebbi társai mondják...akkor ez már nem csak valami szóbeszéd. Ismeri őket – ők nem szoktak mellé beszélni.

Ezt talán azt jelenti Tamás számára, hogy az a három év mégsem volt teljesen fölösleges. Hogy az a három év talán nem veszik el csak úgy. Sőt, ellenkezőleg! Mit tegyen? Mit tehet? Mit kell tennie? Az egyetlen lehetőség az állásfoglalás. Nem lehet most közömbös! Hisz ez nem valami kis apróság. Ettől függ minden. Minden, hogy hogyan éljen tovább. Állást kell foglalnia. Hinni, vagy nem hinni, ez itt a kérdés. Ez lesz élete hátralévő részének az alapja. Hinni, vagy nem hinni.

S ha így nézzük a mai evangélium eseményeit, nem is olyan biztos, hogy ezt a Tamást hitetlennek neveznénk. Nem is olyan biztos, hogy megkritizálnánk: mért nem tudott hinni? Ez nem olyan jelentéktelen dolog volt, mint hogy Péter azt mondta volna neki: „Kifogtam ma egy 10 kilós halat. Elhiszed, vagy nem?“ Ettől függött az egész élete. Tamás pedig csak biztos akart lenni abban az alapban, amire életét rakja le, csak személyesen akart találkozni ezzel az alappal. Egyszerűen nem akart bizonytalanságban élni. és...ez...talán nem olyan nagy bűn. Természetesen nem szeretném, s nincs is rá hatásköröm, hogy Tamást mentegessem, vagy rehabilitáljam, csak az ő viselkedését szerettem volna kicsit közelebb hozni hozzánk, kicsit jobban megérttetni...hátha így közelebb kerül hozzánk maga Szent Tamás személye, ha esetleg nekünk is kétségeink adódnak a hit, vagy a vallás területén.

Szent Tamás nem úgy került be a mai evangéliumba, mint Pilátus a Krédóba, negatív hősként, hanem mint az egyetlen apostol, aki a legkeresztényibb módon tesz tanúságot Jézusról, mikor így szól: „én URAM, én ISTENEM“ ami a Szentírás görög fordításában az Isten héber nevének a fordítása: Jahwe Elohim.

Mi sem maradhatunk közömbösek, választanunk kell. Most nem pártot, vagy képviselőket, hanem választanunk kell, elfogadjuk-e a feltámadás tényét. Keressünk és kutassunk Szent Tamással együtt, hogy mi is megalapozott hitű keresztények legyünk, akik tudják, kinek hittek.