A zeneiskola tanulóinak koncertje - néhány kép

Pénteken, 2011 december 16-án az ipolyvarbói alapiskola ebédlőjében került sor a művészeti alapiskola diákjainak karácsonyi koncertjére.

Köszönjük a sok szép zenei élményt, hálaképpen közlök néhány képet (mivel nem akartam zavarni az előadókat, csak egy 50mm-es objektívet használtam - ezért szinte teljesen azonos a perspektívája minden képnek):

Miserend és hirdetések - Ádvent negyedik vasánapja

Ádvent negyedik vasárnapja

Minden bizonnyal már mindannyian javában járjuk az üzleteket és keressük a lehető legmegfelelőbb karácsonyi ajándékokat. Van, aki ezt kifejezetten élvezi, másoknak viszont nem éppen a kedvenc időtöltésük az üzleteket járni és azon gondolkozni, ki minek örülne. Ilyenkor azonban mindig van bennünk egyfajta félelem, hogy vajon az ajándéknak fognak-e örülni, jó lesz-e a méret, a szín… egyszóval, hogy tetszeni fog-e. Tudjuk, hogy úgysem ez a lényege a karácsonynak, de mégis nagyon fontosnak tartjuk az ajándékozást. Hisz szeretünk adni, s felnőtt fejjel már rájöttünk: tényleg nagyobb öröm adni, mint kapni.

A mai olvasmányban is egy olyan emberről olvastunk, aki ajándékot szeretett volna adni. De nem a testvérének, a szüleinek, vagy a gyermekének, hanem magának az Istennek. Dávid király volt az, akinek ötlete támadt: ő palotában lakott, az Isten pedig csak egy sátorban – ezért házat akart építeni az Istennek. Micsoda nagylelkűség, micsoda bőkezűség, nemes gondolat! De… hallottuk, mit mondott erre az Úr, az Isten:  „Te akarsz nekem házat építeni? Mondtam-e valaha, miért nem építettetek nekem házat?” /2Sám 7,4-7/ Az Isten azt mondta, nem kell neki a ház, ez az ajándék. Vajon miért? Miért volt olyan kegyetlen, hogy nem fogadta el ezt a nagylelkűségből felajánlott adományt? Mert neki más terve volt. Más, nagyobb terve volt. Dávid király pedig nem „Isten fejével” gondolkodott, hanem csupán azt tűzte ki célul, ami szerinte volt a jó.

Mi is, mikor ajándékot veszünk, sokszor csak azt vesszük figyelembe, mi lenne szerintünk jó, szerintünk hasznos. De ha valóban jó és megfelelő ajándékot akarunk adni például gyermekünknek, meg kell tanulnunk az ő fejével gondolkodnunk, bele kell élni magunkat az ő világába. Hogy elsősorban ne nekünk, hanem neki tetsszen az ajándék.

Ha ez igaz a mindennapi életünkre, mennyivel inkább igaz a lelki életünkre, az Istennel való kapcsolatunkra. De vajon elgondolkodtunk-e már azon – ebben az ádventi időben, hogy karácsonyra vajon mit adhatnék én az Istennek. Hisz mindenkit, akit szeretünk, megajándékozunk. Mennyivel inkább kell megajándékoznunk az Istent, a mi Istenünket. Mit adunk neki karácsonyra? Ő odaadja mindenét, amije van: saját magát – teljesen. Az ég minden kegyelmével együtt.

Rá kell jönnünk, mi lenne kedves az Istennek, nehogy olyan ajándékkal próbáljunk kedveskedni neki, aminek nem fog ürülni.

De vajon milyen karácsonyi ajándéknak örülne az Isten?

·        Vajon annak, hogy kitakarítjuk és kidíszítjük a házunkat, vagy annak, hogy a lelkünket tisztítjuk meg?

·        Vajon annak, hogy karácsonyfát állítunk, vagy annak, hogy megőrizzük tisztán a lelkünket az egész ünnepek alatt?

·        Vajon annak, hogy sok mindent főzünk és sütünk majd, vagy annak, hogy egy órára ezt félretesszük, s eljövünk még egy ádventi szentmisére?

·        Vajon annak, hogy megnézünk egy jó karácsonyi filmet, vagy annak, hogy együtt imádkozunk otthon, a családban?

Sorolhatnánk még, de ezt a felsorolást és kiértékelést végezzük el otthon, imádságunk közben. S igyekezzünk mindenkinek – beleértve Istent is – olyan ajándékot adni, aminek a legjobban örül majd. 

Szentmise - 14. rész

Már csak a térdelés maradt hátra a szentmise-elmélkedések idei részéből.

A térdelés mindig a magánimádságnak volt a sajátossága. Az ősegyháztól kezdve a keresztények mindig akkor imádkoztak térden állva, mikor egyedül imádkoztak. Ebből a magánimádság-formából került a szentmisébe is ez a testhelyzet. A térdelés tehát a magánima sajátos és legkifejezőbb megnyilvánulása. Amikor egyénekként, a saját nevünkben imádkozunk, amikor az Úr színe előtt egyedül vagyunk vagy imaközösségekben is, túlsúlyban van a kicsiségünk, szegénységünk és bűnösségünk. Amikor azonban liturgikus módon az egész Egyházzal és az Egyház nevében imádkozunk, akkor előtérbe kerülnek Krisztus érdemei. És éppen ez az, amit a liturgia a szimbolikus testtartási formákkal tudtul ad.

Míg a z állás az ember Istenhez való fölemelkedését, a térden állás az ember kiszolgáltatottságát, bűnös voltát emeli ki. Mikor egy-egy alkalommal térdre borulunk, bűneink és bűnös voltunk kell, hogy eszünkbe jusson. A kereszténységben a térdelés a bűnbánat jeleként terjed el.

Ezért, mikor a szentmise szent ideje alatt térdet hajtunk, vagy letérdelünk – Istenhez való méltatlanságunkat fejezzük ki. Az eukarisztikus ima alatt térdelünk le először – méltán, hisz  a pap az Istent kéri: „Kérünk, szenteld meg ezt az adományt, áraszd le rá Szentlelkedet…” Az Isten Lelkét hívja a pap, s szavára maga Krisztus jön el hozzánk az oltárra. Hogy is fogadhatnánk másképp a királyok Királyát, az urak Urát, mint térden állva?

A második letérdelés pedig az Isten báránya után történik, ugyanis ott is és akkor is az Istent mutatja a pap a híveknek,  s velük együtt vallja meg méltatlanságukat: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…”

Szinte csak töredék részét „térdeljük át” a szentmisének. De nem azért, mert netán olyan jók lennénk, hogy nem lenne szükségünk a bűnbánatra. Hanem azért, mert minden egyes szentmisén az Isten legyőzi a Sátánt s az isteni kegyelem legyőzi a bűnt. Ebből is látjuk, hogy valóban mindent, mindent az Istennek köszönhetünk. Még azt is, hogy az ő szent színe előtt állhatunk, ülhetünk, vagy éppen térdelhetünk.

Szentmise - 13. rész

Tegnap a szentmisén való állással foglalkoztunk, amely éberségünket  és készségünket fejezi ki megtenni Isten akaratát. Az imádkozó ember testével-lelkével a földről az ég felé emelkedik. Ma egy másik testhelyzetről, az ülésről szeretnék pár rövid gondolatot szólni:

Újra a Szentírást kell alapul vennünk. Magáról Krisztusról, még a gyermek Jézus olvashatjuk Szent Lukács evangélistánál: „És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket.“ /Lk 2,46/ Vagy hasonló módon megtaláljuk ugyanennél a szentírónál: „Volt Mártának egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait.“ /Lk 10,39/ Amikor ülünk tehát, elsősorban nem mi imádkozunk, nem mi beszélünk Istenhez, hanem hallgatjuk az ő szavait. Az ülés eszerint a befogadó és a szemlélő hallás magatartását jelképezi és segíti elő. Az Úr tanítványának alapvető magatartása ez. Az ülő ember általában képes minden figyelmét arra összpontosítani, amit hall, így nyugodtan tud az elhangzott szavakról elmélkedni.

Ezért ülünk, Krisztusban szeretett testvéreim, az olvasmányok, vagy a prédikáció alatt: hogy összeszedetten, belső lelki csendben minden figyelmünk az Úr igéjére irányuljon.

Szentmise - 12. rész

Tegnap befejeztük a szentmise egymás utáni részeinek elemzését és mélyebb megértését. Az elkövetkező három napban a szentmise egy másik nagyon fontos részéről szeretnék beszélni – mégpedig a liturgikus testtartásról. Arról, hogy miért ülünk, vagy épp állunk, vagy térdelünk a szentmisén. Hogy tudatosítsuk, nem valami gimnasztikus gyakorlatról van szó, hanem minden egyes testtartás komoly szimbolikával, jelképpel bír.

Vajon mit jelent az állás, miért és mikor állunk a szentmisén?

Már az Ószövetségben is az állás volt a sajátos formája az Istennel való találkozásnak. Ugyanis, mint tudjuk, az állásban a magasabb rendű személy előtti tiszteletünket fejezzük ki: a mindennapi életben is pl.: mikor bejön a tanár az órára, felállunk; vagy hasonló módon, ha valaki látogató jön hozzánk, sosem várjuk ülve, hanem mindig állva fogadjuk, felállunk, ha bejön valaki. Ez van a mindennapi életben. A liturgiában, az istentiszteletben, a szentmisén azonban az állásnak sokkal nagyobb jelentősége, sokkal gazdagabb jelképvilága van. S ha ezt alaposabban fel szeretnénk fedezni, vagy jobban meg szeretnénk érteni, hol máshol, mi mást, mint a Szentírást kell felnyitnunk. Ószövetségi egyik nagy prófétánknak, Ezekielnek: „Így szólt hozzám (az Úr): Emberfia, állj lábadra, hadd beszéljek veled.” /Ez 2,1/ - így az állás készséget és engedelmességet is jelent a hallásra, az Isten-hallásra.  De ugyanúgy – visszavezetve a mindennapi életre – ez a testtartás készséget jelent az útnak indulásra. Ezt bizonyítja az Úr parancsa is a zsidók húsvéti ünnepén, mikor a húsvéti vacsorát állva, saruval a lábukon, bottal a kezükben kellet elfogyasztaniuk. /v.ö. Kiv 12,11/.

Az, hogy az imádság közben állunk, a mi éberségünket (mint az őr) és készségünket fejezi ki megtenni Isten akaratát – útnak indulni az Isten által kijelölt úton. S tökéletesen illeszkedik ez a testhelyzet a mostani, ádventi időre: várjuk az Úr visszatérését. Az első keresztények minden másnál ezt, az állást részesítették előnyben az eukarisztikus ünneplésnél. Gyönyörűen fogalmazza meg a második eukarisztikus imánk: „hálát adunk neked, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk neked.”

S hasonlóképpen az állás nagyban utal a végső időkre, hisz Szent János apostol az ő jelenésiben is így látta: „Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhában…” /Jel 7,9/. Így már a testünk is egyesül a menny seregével, s testünk mozdulataival, helyzetével is az Úrhoz siet imádságunk.

Tudjuk, az ember nem csak lélek, hanem test és lélek. Ezért nem elég, ha a gondolatainkkal vagyunk az Isten színe előtt. Kell, nélkülözhetetlen, hogy testestül-lelkestül az Úr előtt álljunk: Ami a lelkünkben van, azt fejezzük ki a testünkkel is. Így ajánlhatjuk fel magunkat teljesen az Istennek.

Zenés szentségimádás templomunkban - egy újabb felvétel

Ahogy arról már korábban beszámoltunk, 

az egyházi évet egyházközségünkben

zenés szentségimádással kezdtük. 

Erről közlök most egy újabb videofelvételt:

elnézést az elégtelen felvétel-minőségért.

A szentmise - 11. rész

Az Úr imádsága, a Miatyánk után /melyről tegnap elmélkedtünk/  következik a béke szertartása, mely ezekkel a szavakkal kezdődik: Urunk, Jézus Krisztus, te azt mondottad apostolaidnak: békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Békesség, béke…ez a szó héberül így hangzik: salom. Ezt az egy szót egyszerű köszönésképpen is használják a zsidók: salom, tehát béke veled. Ezután a felszólítás után, megőrizve a több évszázados hagyományt, a hívek valamilyen jellel fejezik ki a békességre, a kölcsönös megbocsátásra való készségüket. A mi környékünkön, amint tudjuk, látjuk, a kézfogás terjed el. De vannak olyan helyek, ahol ún. szent csókkal, öleléssel köszöntötték egymást, s ezt a hagyományt még napjainkban is híven őrzik.

A békejel után következik egy nagyon fontos esemény, melynek talán nem is tulajdonítottunk eddig fontosságot. Sőt, talán még észre sem vettük, mert mindez az Isten Báránya énekünk alatt, egy rövidke pillanat alatt játszódik le. A kenyértörésről van szó. Szent Pál szavaira támaszkodik ez az esemény: „A kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk”. Ilyenkor a pap Krisztus példáját utánozva megtöri a kenyeret. Erről nevezték el régen az egész szentmisét, s arra emlékeztet, hogy mindnyájan egyetlen Kenyérből részesülünk, az Egyházban Krisztus testéhez tartozunk.

Ezután a pap a szentostya egy darabját a kehelybe bocsátva egyesíti az eukarisztikus bort és a kenyeret. Ez az ősegyházi szokás a szentmisék áldozati egységét jelképezi. A kereszténység első századaiban ugyanis ilyenkor a kehelyben lévő borba bocsátották az előző szentmise ostyájának egy darabját is. Persze az egyháztörténelem folyamán különböző értelmezéseket kapott ez a cselekmény, csak példaként megemlíthetjük Szíriát, ahol a test és a vér egyesülésében a feltámadást látták jelképezni. Mert amint a test és a vér egymástól való elszakadása a halált jelképezi, úgy a test és a vér egyesülése a feltámadást.

Majd a pap felmutatja Krisztus testét, Keresztelő Szent János szavaival: Íme az Isten báránya. Mi mindannyian pedig válaszolunk a kafarnaumi századossal: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Így teljesen eljutunk abba a korba, mikor maga Jézus él itt a földön. Hisz pontosan azokat a szavak hagyják el ajkunkat, melyek közvetlenül Jézushoz szóltak. Így az érzéseink is közelebb visznek minket a Krisztussal való találkozáshoz.

Ekkor következik a szentáldozás, mialatt az áldozási éneket, ún. communio-t (ejtsd: kommúnió) éneklünk. Erről az énekről, s általában a szentmise énekeiről majd egy külön elmélkedéssorozatban fogunk foglalkozni. Az áldozás utáni csendben a feladatunk az, hogy megköszönjük Istennek a legnagyobb ajándékát, egyetlen Fiát, aki értünk adta önmagát. Az áldozás utáni könyörgéssel és magával az áldással véget ér a szentmise, melyet maga a pap jelent be ünnepélyesen.

Krisztusban szeretett testvéreim! Valóban csak nagyon keveset elmélkedtük át az elmúlt napokban azokból a végtelen és mérhetetlen jelképekből és eseményekből, melyek a legszentebb áldozatot körülfonják és alkotják. De ahogy mondani szokás: a kis hal is hal. Így próbáljuk legalább ezt a kicsit, amit már talán tudatosítunk, minél mélyebben és őszintébben átélni. Fedezzük fel, és tegyük személyes élményünké a szentmisét, az Istennel való leggyönyörűbb találkozást.

Egy újabb kép

Tegnap, az Úr napján - vasárnap újra gyönyörű reggelre ébredhettünk. Még a szentmisék előtt kimentem egy kicsit a természetbe 

megcsodálni Isten csodálatraméltó művét. 

Ott és akkor született e kép:

Szentmise - 10. rész

Az Egyház úgy találta illőnek, hogy a szentmise legszentebb perceiben, tehát mikor már az Isten van közöttünk ily különleges és csodálatos módon az Oltáriszentségben, azt az imádságot imádkozzuk el együtt, amit magától Jézus Krisztustól tanulunk.

Tudjuk, hogy a szentmise azon formája, amelyet ma ismerünk, a hosszú évszázadok során alakult ki. Tehát hogy a szentmise az ősegyházban az első századokban nem pontosan úgy nézett ki s zajlott le, mint napjainkban. Voltak részei, melyek megmaradtak, melyek kimaradtak, s melyek hozzáadódtak. De a Miatyánk imádság, az Úr imája bizonyítottan mindig ott volt a szentmisében. Többek között Szent Jeromos, Szent Ambrus, és a legjelentősebb nyugati egyházatyánk, Szent Ágoston is írt erről. S mivel ebben az imádságban mindennapi kenyeret kérünk, s maga Jézus Krisztus mondta magáról: Én vagyok az égből alászállott élő Kenyér, hol is lehetne méltóbb és jobb helye, mint a szentáldozás előtt.

Ez az az imádság, amelyet naponta, s talán naponta többször elmondunk… így már lehet, elcsépelté, semmitmondóvá, hétköznapivá vált számunkra. Már talán nem mond semmi újat, már talán kicsit unjuk is…

Ezért hallgassuk meg most egy orvos, egy szívsebész versét, melyet éppen a Miatyánk imádság gyakori elmondása s átelmélkedése szült:

Az én Miatyánkom

Dr. Papp Lajos szívsebész verse

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, reményteljesen,

S fohászkodj:

MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:

Uram!

SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram!

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,

S mondd: Uram!

LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a "kisember" fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",

S millió szegény a "nincstől" hal éhen,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,

S kérd: Uram!

ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,

Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram! Segíts!

S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram!

MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,

MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,

Mikor népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!

URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!

MENTS MEG A GONOSZTÓL!

AMEN!

/UTÓHANG:/

S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,

Távozz Sátán - szűnj vihar!

BÉKE, s CSEND legyen!

Miért féltek kicsinyhitűek?

BÍZZATOK! Hisz' én megígértem Nektek!

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek

Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,

S a végső időkig - VELETEK MARADOK!

Amen.

Miserend és hirdetések - Ádvent harmadik vasárnapja

Ádvent harmadik vasárnapja

Tudjuk mindannyian, kedves testvéreim, hogy ez a mai, ádvent 3. vasárnapja az öröm vasárnapja. Ezt a jelzi a templomban elég szokatlan rózsaszín gyertya, vagy papi ruha. S ezért énekeltük kezdőénekünkben is: Örvendezve jöjjünk Istenünk oltárához. De vajon minek kellene annyira örülnünk? Sőt, lehet-e egyáltalán felszólításra örülni?

A mai napra előírt kezdőének megválaszolja egyik kérdésünket: Örüljetek, mert az Úr közel van. Közeledik karácsony, Krisztus születésének ünnepe. Ez pedig örömmel kell, hogy eltöltsön minket. Hisz készülünk erre a napra /szépen gyűlnek a szalmaszálak a jászolba – a jócselekedetek a lelkünkbe/. Látni, hogy várjuk azt a napot. Hisz naponta énekeljük: Téged vár epedve a halandók lelke, vagy Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő, vagy Téged vár a népek lelki sötétsége, Isten. Várakozunk valakire, aki pedig már közel van. Ezért kell örülnünk. De valljuk, néha – s talán most sem – nem tudunk úgy örülni, mint ahogy szeretnénk. Eszünkbe jut sok gondunk, bajunk, fájdalmunk… ezért nincs ott az öröm az arcunkon, s ami még rosszabb, talán a szívünkben sem.

De ha az Egyház arra buzdít, hogy örüljünk, akkor vajon tényleg lehet parancsra, pontosabban felszólításra örülnünk? Részben igen, részben nem. Ha valaki csak annyit mondana nekünk: Örüljetek, akkor vajmi kevés az esélye annak, hogy eltelik a szívünk örömmel. De ha valaki megmagyarázza, elmeséli, hogy minek is kellene örülnünk, akkor bizony sikerülhet felszólításra örülnünk. Hisz gondoljunk csak bele, ha egy gyermek elújságolja a szüleinek: Örüljetek, felvettek a főiskolára. Vagy egy szülő a gyermekének: örülj, fiam, mert kistestvéred lesz! Valóban lehet felszólításra örülni. /Azonban mindig nehezebb, amikor valami jövendő dologról van szó. Pl.: ha egy szülő azt mondja a gyermekének: jövőre nem, de két év múlva elmegyünk nyaralni. Biztos, hogy örül a gyermek, de még messze van az a nyaralás, így még nem olyan nagy ez az öröm. Ádvent elején még relatíve messze volt az Úr, de most örülnünk kell, mert közel az Úr. /

Közel van a karácsony, de mi nem csak a földi karácsonyra várakozunk, hanem Krisztus második eljövetelére is. Az ádvent ugyanis legfőképp erre, Krisztus második eljövetelére, tehát az örök életre készít fel minket. Örülnünk kell az élet viszontagságai közepette is, mert tudjuk, örök élet vár ránk. S már maga ez a tény nagy örömmel kell, hogy eltöltsön minket.

Történt egyszer, hogy egy Kínában tevékenykedő misszionárius és egy híres énekes ugyanazzal a repülővel tért haza az Egyesült Államokba. A misszionárius számos éven át dolgozott Kínában, az énekes csak két hétig szerepelt ott. Amikor New Yorkban leszálltak, a misszionárius nagyon elcsodálkozott, hogy mennyi rajongó köszöntötte és várta a kedvenc énekesét. A misszionárius egyből az Istenhez fordult: Uram, nem értem… életemből 42 évet szenteltem Kínának, ez meg csak két hétig volt ott. Mégis… őt sok ezer személy üdvözli itthon, engem meg senki. De ekkor az Úr így válaszolt : csakhogy fiam, te még nem érkeztél haza.

Örülnünk kell, mert az Úr, s vele együtt az üdvösségünk is közel van. Ez a tudat adja meg nekünk azt az örömet, amit sem szenvedés, sem gond, fájdalom, vagy szenvedés nem vehet el tőlünk. Mert mi tudjuk: örök öröm vár ránk!

Szentmise - 9. rész

A prefáció-, amiről már tudjuk, hogy egy ünnepi hálaének, dicshimnusz, majd a Szent vagy után pap elkezdi az ún. kánont. Jelképesen belép a Szentek Szentjébe, hogy a nagy hálaadó ima keretében átváltoztassa a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé, majd tiszta áldozatként felajánlja azt az Atyaistennek a világ üdvösségéért.

Bizonyára észrevettétek, kedves testvéreim, hogy nem minden szentmisén ugyanaz az eukarisztikus ima szövege. A lényeg, az átváltoztatás szavai ugyanazok, de a szövegkörnyezet más. Ez azért van, mert több eukarisztikus ima is használatba került a Második Vatikáni Zsinat újításának köszönhetően. De a lényeg, mindegyikben ugyanaz. Olyan ez, mintha egy házat szeretnénk megismerni belülről, de minden egyes alkalommal más és más sorrendben néznénk meg a szobákat. Így a ház is minden alkalommal kicsit másmilyennek tűnik. Minden egyes kánon, eukarisztikus imádság a lélekhívással kezdődik. A pap, az Egyház Isten lelkéért, a Szentlélekért könyörög, hogy a felajánlott kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé váljon. Ezután következik a legszentebb pillanata nem csak a szentmisének, hanem az egész emberiség történelmének: az átváltoztatás, mikor az Isten a pap szavainak engedelmeskedve leszáll a mennyből, s köztünk lakozik. Erről a legszentebb pillanatról így ír Catalina Rivas:

Az átváltoztatás pillanatában megtörtént a legnagyobb csoda. A miséző mögött megjelent egy hatalmas sereg. Úgy néztek ki, mint az angyalok. Az arcuk örömtől ragyogott. Úgy tűnt, hogy különböző korú emberek voltak, de mindannyiuknak öröm volt az arcán. Egytől egyig. Sok rokonod lelke is közöttük van, akik már az Istenlátásban örvendeznek.

Aztán megláttam magát a Szűzanyát, amint egy lépéssel a pap mögött térdel. Összefont kézzel nézte, s nagy tisztelettel nézte a miséző papot. Onnan halkan így szólt hozzám: Meglep, hogy a Szűzanyát a miséző mögött látod? Ez így helyes. Fiam minden szeretetet megadott nekem, de nem adta meg a papi méltóságot – a papság ajándékát, naponta jelenvalóvá tenni az eukarisztikus csodát. Ezért mély tisztelettel vagyok a papok-, és az azon csoda iránt, amit az Isten visz végbe az ő szolgálatuk által. Ezért mögöttük kell térdelnem.

Az oltár előtt szürke ruhában lévő emberek jelentek meg – feltett kezekkel. Mária ezt mondta: Ők a tisztítótűzben szenvedő emberek, akik a ti imáitokra várnak, hogy beteljesedjen az ő megtisztulásuk. Szüntelenül imádkozzatok értük. Ők imádkoznak értetek, de saját magukért nem imádkozhatnak. Imádkozzatok, hogy Istennel együtt örülhessenek az ő jelenlétében. Mária hozzátette: Látod, hogy egész idő alatt itt vagyok. Az emberek sokszor azokon a helyeken keresnek, ahol megjelentem. Ez részben jó, mert sok kegyelmet kapnak azokon a helyeken. De egyetlen egy jelenésnél sem, és egyetlen más helyen sem vagyok úgy és annyira jelen, mint a szentmisén. A tabernákulum, az oltárszekrény mellett virrasztok az angyalokkal, mindig Jézus mellett vagyok. /…/ Figyeld meg azokat az embereket, akik ebben a pillanatban is szétszórtak és szórakoznak. Sajnálattal mondom, hogy vannak, akik összetett kézzel úgy állnak, mint ha az Isten egyenrangú lenne velük. De te mondd meg minden embernek, hogy az ember sosem emberibb, mint akkor, mikor az Isten előtt térdre borul.

A pap kimondta az átváltoztatás szavait. Habár kistermetű pap volt, hirtelen növekedni kezdett és eltelt valami természetfeletti fénnyel, amely különösen fénylett az ő arcánál. Mikor felemelte a szentostyát, a kezén fénylő jelek voltak. Maga Jézus volt az! A szentostya hatalmassá nőtt. Jézus Krisztus arca jelent meg benne, aki a híveire nézett. Le akartam hajtani a fejem, de Mária ezt mondta: Ne a földet nézd. Jézust nézd, figyeld, s ismételgesd a fatimai szavakat: Uram, hiszek benned és imádlak téged. Bízom benned és szeretlek téged. Könyörgök hozzád bűnbocsánatért azoknak, akik nem hisznek benned és nem imádnak téged, nem bíznak benned és nem szeretnek téged. Szűz Mária arra kért, hogy mondjam el az Istennek, mennyire szeretem őt, és hogy imádjam a királyok Királyát. Úgy tűnt, mintha én lennék az az egyetlen ember, akire az Úr néz a hatalmas szentostyából. De ezzel együtt megértettem, hogy ezzel a határtalan szeretettel néz minden emberre. Amikor a pap letette a szentostyát, újra normális méretűvé vált. Amikor pedig a pap kimondta az átváltoztatás szavait a bor felett, megláttam a megfeszített Jézust: láthattam az arcát, a sebes vállait, az összetört testét. A jobb mellén egy nagy seb volt, amelyből vér, és valami víz szerű folyadék tört elő. Olyan, mint a víz, de sokkal fényesebb. Mintha fény sugarak lettek volna, melyek a hívek felé tartottak. Az Isten anyja ekkor azt monda: Ez a csodák csodája. Az Úr nincs korlátozva sem időben, sem térben. Az átváltozás ideje alatt az egész közösség a kereszt lábainál hever a keresztre feszítés pillanatában.

Így éljük át mi is a mai szentmisénket! Vegyük észre, s tudatosítsuk: nem egy emlékezésen veszünk részt, hanem valóban a Golgotán vagyunk!