A zeneiskola tanulóinak koncertje - néhány kép

Pénteken, 2011 december 16-án az ipolyvarbói alapiskola ebédlőjében került sor a művészeti alapiskola diákjainak karácsonyi koncertjére.

Köszönjük a sok szép zenei élményt, hálaképpen közlök néhány képet (mivel nem akartam zavarni az előadókat, csak egy 50mm-es objektívet használtam - ezért szinte teljesen azonos a perspektívája minden képnek):

Miserend és hirdetések - Ádvent negyedik vasánapja

Ádvent negyedik vasárnapja

Minden bizonnyal már mindannyian javában járjuk az üzleteket és keressük a lehető legmegfelelőbb karácsonyi ajándékokat. Van, aki ezt kifejezetten élvezi, másoknak viszont nem éppen a kedvenc időtöltésük az üzleteket járni és azon gondolkozni, ki minek örülne. Ilyenkor azonban mindig van bennünk egyfajta félelem, hogy vajon az ajándéknak fognak-e örülni, jó lesz-e a méret, a szín… egyszóval, hogy tetszeni fog-e. Tudjuk, hogy úgysem ez a lényege a karácsonynak, de mégis nagyon fontosnak tartjuk az ajándékozást. Hisz szeretünk adni, s felnőtt fejjel már rájöttünk: tényleg nagyobb öröm adni, mint kapni.

A mai olvasmányban is egy olyan emberről olvastunk, aki ajándékot szeretett volna adni. De nem a testvérének, a szüleinek, vagy a gyermekének, hanem magának az Istennek. Dávid király volt az, akinek ötlete támadt: ő palotában lakott, az Isten pedig csak egy sátorban – ezért házat akart építeni az Istennek. Micsoda nagylelkűség, micsoda bőkezűség, nemes gondolat! De… hallottuk, mit mondott erre az Úr, az Isten:  „Te akarsz nekem házat építeni? Mondtam-e valaha, miért nem építettetek nekem házat?” /2Sám 7,4-7/ Az Isten azt mondta, nem kell neki a ház, ez az ajándék. Vajon miért? Miért volt olyan kegyetlen, hogy nem fogadta el ezt a nagylelkűségből felajánlott adományt? Mert neki más terve volt. Más, nagyobb terve volt. Dávid király pedig nem „Isten fejével” gondolkodott, hanem csupán azt tűzte ki célul, ami szerinte volt a jó.

Mi is, mikor ajándékot veszünk, sokszor csak azt vesszük figyelembe, mi lenne szerintünk jó, szerintünk hasznos. De ha valóban jó és megfelelő ajándékot akarunk adni például gyermekünknek, meg kell tanulnunk az ő fejével gondolkodnunk, bele kell élni magunkat az ő világába. Hogy elsősorban ne nekünk, hanem neki tetsszen az ajándék.

Ha ez igaz a mindennapi életünkre, mennyivel inkább igaz a lelki életünkre, az Istennel való kapcsolatunkra. De vajon elgondolkodtunk-e már azon – ebben az ádventi időben, hogy karácsonyra vajon mit adhatnék én az Istennek. Hisz mindenkit, akit szeretünk, megajándékozunk. Mennyivel inkább kell megajándékoznunk az Istent, a mi Istenünket. Mit adunk neki karácsonyra? Ő odaadja mindenét, amije van: saját magát – teljesen. Az ég minden kegyelmével együtt.

Rá kell jönnünk, mi lenne kedves az Istennek, nehogy olyan ajándékkal próbáljunk kedveskedni neki, aminek nem fog ürülni.

De vajon milyen karácsonyi ajándéknak örülne az Isten?

·        Vajon annak, hogy kitakarítjuk és kidíszítjük a házunkat, vagy annak, hogy a lelkünket tisztítjuk meg?

·        Vajon annak, hogy karácsonyfát állítunk, vagy annak, hogy megőrizzük tisztán a lelkünket az egész ünnepek alatt?

·        Vajon annak, hogy sok mindent főzünk és sütünk majd, vagy annak, hogy egy órára ezt félretesszük, s eljövünk még egy ádventi szentmisére?

·        Vajon annak, hogy megnézünk egy jó karácsonyi filmet, vagy annak, hogy együtt imádkozunk otthon, a családban?

Sorolhatnánk még, de ezt a felsorolást és kiértékelést végezzük el otthon, imádságunk közben. S igyekezzünk mindenkinek – beleértve Istent is – olyan ajándékot adni, aminek a legjobban örül majd. 

Szentmise - 14. rész

Már csak a térdelés maradt hátra a szentmise-elmélkedések idei részéből.

A térdelés mindig a magánimádságnak volt a sajátossága. Az ősegyháztól kezdve a keresztények mindig akkor imádkoztak térden állva, mikor egyedül imádkoztak. Ebből a magánimádság-formából került a szentmisébe is ez a testhelyzet. A térdelés tehát a magánima sajátos és legkifejezőbb megnyilvánulása. Amikor egyénekként, a saját nevünkben imádkozunk, amikor az Úr színe előtt egyedül vagyunk vagy imaközösségekben is, túlsúlyban van a kicsiségünk, szegénységünk és bűnösségünk. Amikor azonban liturgikus módon az egész Egyházzal és az Egyház nevében imádkozunk, akkor előtérbe kerülnek Krisztus érdemei. És éppen ez az, amit a liturgia a szimbolikus testtartási formákkal tudtul ad.

Míg a z állás az ember Istenhez való fölemelkedését, a térden állás az ember kiszolgáltatottságát, bűnös voltát emeli ki. Mikor egy-egy alkalommal térdre borulunk, bűneink és bűnös voltunk kell, hogy eszünkbe jusson. A kereszténységben a térdelés a bűnbánat jeleként terjed el.

Ezért, mikor a szentmise szent ideje alatt térdet hajtunk, vagy letérdelünk – Istenhez való méltatlanságunkat fejezzük ki. Az eukarisztikus ima alatt térdelünk le először – méltán, hisz  a pap az Istent kéri: „Kérünk, szenteld meg ezt az adományt, áraszd le rá Szentlelkedet…” Az Isten Lelkét hívja a pap, s szavára maga Krisztus jön el hozzánk az oltárra. Hogy is fogadhatnánk másképp a királyok Királyát, az urak Urát, mint térden állva?

A második letérdelés pedig az Isten báránya után történik, ugyanis ott is és akkor is az Istent mutatja a pap a híveknek,  s velük együtt vallja meg méltatlanságukat: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…”

Szinte csak töredék részét „térdeljük át” a szentmisének. De nem azért, mert netán olyan jók lennénk, hogy nem lenne szükségünk a bűnbánatra. Hanem azért, mert minden egyes szentmisén az Isten legyőzi a Sátánt s az isteni kegyelem legyőzi a bűnt. Ebből is látjuk, hogy valóban mindent, mindent az Istennek köszönhetünk. Még azt is, hogy az ő szent színe előtt állhatunk, ülhetünk, vagy éppen térdelhetünk.

Szentmise - 13. rész

Tegnap a szentmisén való állással foglalkoztunk, amely éberségünket  és készségünket fejezi ki megtenni Isten akaratát. Az imádkozó ember testével-lelkével a földről az ég felé emelkedik. Ma egy másik testhelyzetről, az ülésről szeretnék pár rövid gondolatot szólni:

Újra a Szentírást kell alapul vennünk. Magáról Krisztusról, még a gyermek Jézus olvashatjuk Szent Lukács evangélistánál: „És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket.“ /Lk 2,46/ Vagy hasonló módon megtaláljuk ugyanennél a szentírónál: „Volt Mártának egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait.“ /Lk 10,39/ Amikor ülünk tehát, elsősorban nem mi imádkozunk, nem mi beszélünk Istenhez, hanem hallgatjuk az ő szavait. Az ülés eszerint a befogadó és a szemlélő hallás magatartását jelképezi és segíti elő. Az Úr tanítványának alapvető magatartása ez. Az ülő ember általában képes minden figyelmét arra összpontosítani, amit hall, így nyugodtan tud az elhangzott szavakról elmélkedni.

Ezért ülünk, Krisztusban szeretett testvéreim, az olvasmányok, vagy a prédikáció alatt: hogy összeszedetten, belső lelki csendben minden figyelmünk az Úr igéjére irányuljon.