Ki az új püspökatyánk?

Mons. ThDr. Chovanec Marián

1957. szeptember 16-án született Trencsényben, ahol kijárta az alapiskolát és elvégezte a gimnáziumot. Teológiai tanulmányait Pozsonyban végezte, pappá 1989. június 17-én szentelték Nyitrán.

Lelkipásztori munkásságának első helye a Nyitra-alsóvárosi plébánia volt, a következő a zobordarázsi plébánia. 1990-től folytatta teológiai tanulmányait a Lublini Katolikus Egyetemen Lengyelországban. Ugyanitt szerzett licenciátust 1992-ben Isten kinyilatkoztatásának módjai Krapka Emil szerint című diplomamunkájával, majd 1994-ben dogmatikus teológia szakon doktorátust szerzett a következő munkájával: Az eszkatológia Korec Ján Chryzostom műveiben.

1993-tól a Comenius Egyetem Cirill és Metód Római Katolikus Teológiai Karán, a Nyitrai Teológiai Intézeten adott elő. A főiskolai pedagógiai gyakorlat mellett alap-, és közép iskolás pedagógiai tevékenységekkel is foglalkozik. Működött a Lelkipásztor havilap szerkesztőségében (1990-1999), az egyházmegye kultúra és sajtó bizottságában, valamint az egyházmegyei ekonómiai bizottságban. 1996 és 2003 tagja volt az Egyházmegyei bíróságnak mint promotor iustitiae.

1999. július 22-én II. János Pál pápa massiti (maxitensis) címzetes püspökké és nyitrai segédpüspökké nevezte ki. Püspökké Korec Ján Chryzostom szentelte 1999. szeptember 18-án Nyitrán. 2000 augusztusától a Szlovák Püspökkari Konferencia főtitkára, valamint 2003. március 1-jétől általános helynök Nyitrán.

Tudományos-pedagógiai és elméleti-alkalmazási irányultságát a dogmatikus teológiára különböző megnyilvánulásaiban fejezi ki publikáló és egyben szerkesztő szerepben – főleg a Lelkipásztor, Liturgia, Katolikus Újság folyóiratokban. Több monográfia szerzője (dogmatikus traktatusok) és társszerzője több tanulmánykötetnek, melyet a Szlovák Püspökkari Konferencia hittani albizottsága és a Comenius Egyetem Cirill és Metód Római Katolikus Teológiai Karának Dogmatikai Tanszéke adott ki.

2000-től A Szlovák Püspökkari Konferencia Teológiai  bizottságának elnöke, s ugyanezt a funkciót látja el a hittani albizottságban is.

2012. november 20-án XVI. Benedek pápa besztercebányai megyéspüspökké nevezte ki.

Van új megyéspüspökünk!

XVI. Benedek pápa ma, 2012. november 20-án új megyéspüspököt nevezett ki egyházmegyénk, a Besztercebányai Egyházmegye számára Chovanec Marián személyében.

Mons. ThDr. Marián Chovanec ez idáig a Nyitrai Egyházmegye segédpüspöke volt. 

Adjunk hálát érte Istennek, s továbbra is imádkozzunk, hogy szentéletű püspökatyánk legyen.

Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére!

Bővebben az új püspökatyánkról ide kattintva olvashatsz.

Egyházmegyei kormányzónk levele ezen esemény alkalmából itt olvasható.

Interjú az új püspökatyával itt.

Információk püspökatyánk beiktatásáról itt.

Nem csak adottság kérdése - Szent Erzsébet

Gyakran ünnepeljük meg szentjeinket. S egy-egy szentünk lelki nagyságát látva csodálkozva kérdezhetjük: hogyan tudott annyi jót tenni, úgy viselkedni, annyira szeretni.

Mai szentünkről, Árpád-házi Szent Erzsébetről írták: „...kórházat alapított, és oda sok beteget és nyomorékot gyűjtött össze. Közülük a legnyomorultabbakat és a mindenkitől elhagyottakat maga szolgálta ki saját asztalánál... Az volt a szokása, hogy naponta kétszer, reggel és este, minden betegét személyesen meglátogatta, és a legutálatosabb betegségben szenvedőket saját maga ápolta...“

Hogyan tud valaki ilyen odaadással ápolni annyi beteget, akik nem voltak sem testvérei, sem szülei – „csak idegenek“? Vajon örömét lelte a súlyos sebekben, a gyötrődésben, a kínlódásban? Ugyan, dehogy. S hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy ilyen élethez, ilyen tettekhez tehetség, rátermettség, kedv, vonzódás kell. Nekünk nincsenek efféle vonzalmaink, így sokszor felmentjük magunkat az ilyen „munkától”, szolgálattól.

Szent Erzsébetet sem vonzották a gennyes sebek, a kórházak, a szenvedések. De ő a szegényekben Krisztust látta és tisztelte – ezért tudta őket annyira gondozni és szeretni.

A legtöbbször a jó megtétele nem rátermettségtől, adottságtól függ. A legtöbbször az erős akarattól s a jó szándéktól. Kövessük szentjeink példáját tudatosan, akarva. Akarva szentté válni.

Miserend és hirdetések - Évközi 33. vasárnap

Évközi idő harmincharmadik vasárnapja

„A végső nagy napokról…” szól az e vasárnapi igeliturgia. S valljuk be, mindannyiunkat érdekelnek ezek az ún. végső napok. A világvége – ahogy inkább a pogányok mondják, vagy Krisztus második eljövetele – ahogyan mi hívjuk. Amikor minden elmúlik (pontosabban majdnem minden – vö. Mk 13,31). Sokszor és sokan próbálták már meghatározni a pontos napot, esetleg évet, de „nem jött be” nekik. Persze számunkra ez egyértelmű volt, hisz mi tudjuk, hogy nem tudjuk: „Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja… Egyedül az Atya” – tanítja Krisztus.

Tudjuk, hogy eljön az utolsó nap, de nem tudjuk, mikor. S ezért (is) félünk tőle. Hisz a világvége közeledtét hallva szinte senki sem örvendezik, „hurrázik”, a legtöbben megborzadunk, esetleg megijedünk – félünk. Pedig…

Olvassuk, hallgassuk újra Krisztus mai szavait az evangéliumból: „Azokban a napokban, mikor a gyötrelmek véget érnek…” Gyötrelmek vannak, s még lesznek is a világban, de akkor „véget érnek”! Ez nem borzalmas, pont ellenkezőleg. „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel” – hát nem várnunk kellene azt, hogy meglássuk az Istent? „Szétküldi angyalait” – már ez is, Isten angyalait látni milyen öröm, boldogság lehet? Azokat, akikhez talán naponta imádkozunk, akikről tudjuk: teremtésük óta az Istennel élnek, az Isten küldöttei, akiknek „az emberi életet kezdetétől a halálig körülvesz őrségük és közbenjárásuk”. És ezek az angyalok „összegyűjtik Isten választottait”. Hittel valljuk, hogy mi vagyunk Isten választottai, tehát hogy miértünk jönnek el az angyalok. S ahogyan az olvasmányban hallottuk: „Abban az időben… megszabadul néped, mind, aki be van írva a könyvbe… feltámadnak… az érteni tudók ragyogni fognak… tündökölnek örökkön-örökké…” Hát nem várnunk kellene ezt a napot? Krisztus második eljövetelét ne csak valami borzasztónak lássuk. Éppen ellenkezőleg: vágyódjunk rá. Szent Pál apostol egyenesen remélte, hogy még életében bekövetkezik mindez. Egyházunk az első napjaitól kezdve várta vissza az Urat – „Marana tha” – Jöjj el, Úr! Ezekkel a szavakkal fejeződik be Szentírásunk: „Ámen. Jöjj el, Uram Jézus!” Akkor véget ér a régi bűnös világ, s eljön az új világ – Krisztusban, az Isten-látásban. Várjuk! Ne féljünk tőle! Várjuk!

De tudjuk, nem olyan egyszerű ez. Könnyű lenne várni, ha bűn nélkül lennénk, ha mindig tiszta lenne a lelkiismeretünk, ha bármelyik pillanatban készek lennénk megjelenni Isten ítélőszéke előtt. De félünk – nem az Isten miatt, hanem a gyarlóságunk, bűneink miatt. Hisz akkor teljes igazságban kiderül, hogy ki vagyok én az Istennek, és ki nekem az Isten valójában. Nem lesz semmi ferdítés, torzítás. Egy az egyben világos lesz minden. Nem attól félünk, hogy netán az Istenben csalódunk. Saját magunktól félünk. De az, hogy milyen ítéletet kapunk, nem ott dől majd el. Nem is tegnap dőlt el. Ma. Most kell úgy cselekednünk, „hogy tetteink miatt ne kelljen szégyenkeznünk a számadás napján”.

„A végső nagy napokról szól az Úr.” Nekünk úgy kell várnunk, hogy ha bármikor eljön, készek legyünk. Sok jelet tapasztalhatunk meg napjainkban, melyekről tudjuk: megelőzik a végső napot. Sok sanyargatást kell kiállnunk, melyek közepette kérnünk, hívnunk kell őt – Istenünket. Ő nem leli kedvét a sanyargatásban, de sokszor megengedi. Hogy „ne kényelmesedjünk bele a bűn fogáságának állapotába, hanem szüntelenül kikívánkozzunk az isteni szabadítás világába” – tanítja vasárnapunk ősi kezdőéneke: „Az én gondolatom a békesség gondolata, s nem a sanyargatásé, mondja az Úr. Hívjatok engem, és én meghallgatlak titeket, és hazahozlak fogságotokból minden helyről.”

Közöttünk van /Lk 17,20-25/

Milyen jó hallani Jézus biztató szavait: „Isten országa köztetek van”. Nem „lesz majd valamikor”, hanem már köztetek van. Köztünk van. Szinte láthatatlanul – de csak a hitetlenek számára. Mi láthatjuk az Isten országát – ahol Isten szeretete és jósága uralkodik. Ha tudunk Jézus szemével látni és Jézus szívével szeretni, akkor mindenben Isten bölcsességét, gondoskodását fogjuk látni, érezni és tapasztalni.

Milyen jó hallani Jézus biztató szavait. De még milyen jó megtapasztalni: Isten országa közöttünk van. Isten országa közöttünk legyen! S elsősorban mi közöttünk, keresztények között. Ezért imádkozzunk, és ezért éljünk.

Hány évre szól a gyógyulás? /Lk 17,11-19/

Mind a tíz leprás – akiről hallottunk – kérte Jézust, gyógyítsa meg őt. De a megtörtént gyógyulás csak egyikükben hoz létre belső változást, visszatérést Jézushoz, megtérést. Testileg mind meggyógyult, de csak az egyik tért meg, lelkileg csak az egyik gyógyult meg.

Milyen fontos dolog ez. Lelkileg meggyógyulni. Mert ha csak testileg gyógyulunk meg, bármikor újra lebetegedhetünk, s maximum 100 év múlva, mikor meghalunk, mit sem ér már ez a gyógyulás. De minden egyes lelki gyógyulás tökéletesít, megerősít, növeli a hitet, a reményt és a szeretet. S ami ennél is fontosabb: a lelkileg egészséges nem 100 évig, de örökké élhet.

Ki a haszontalan? /Lk 17,7-10/

„Csak azt tettük, ami kötelességünk volt.“ Sokszor hasonlítjuk magunkat máshoz. De a legtöbbször a szemünkben rosszabbhoz, hogy egyértelműen mi kerüljünk ki jól. Hisz hányszor volt már ilyesféle gondolatunk: Ő templomba se jár, az a másik állandóan pletykál, csak az italnak él, hogy káromkodik... S ha ezeket mind elmondjuk másról, akkor tényleg mi nézünk ki jól a végén. Pedig, mint Jézus is mondja, a másik szemében szálka, de a miénkben gerenda van.

Tanuljunk alázatosságot, s ha belátjuk, sokszor még meg sem tesszük a kötelességünket, sokszor még haszontalan szolgák sem vagyunk, akkor ismerjük fel igazán: mennyire függünk az Istentől, az ő kegyelmétől, az ő segítségétől.

Tanuljunk alázatosságot.

A szolga, aki nem szolga /Lk 17,7-10/

A mai evangélium elolvasása után talán úgy gondolhatjuk, hogy Isten azt kéri tőlünk, hogy mihaszna szolgák legyünk, s így nevezzük magunkat. De ha alaposan elgondolkozunk Jézus szavain, minden bizonnyal rájövünk, hogy ez még sincs így. Sőt, hogy pontosan az ellenkezőjét mondja: azt akarja, hogy ne legyünk többé szolgák. Hogy ne legyünk többé a büszkeség szolgái, hogy felszabaduljunk a büszkeség szolgasága alól.

A mai napon erre kaptunk figyelmeztetést, pontosabban buzdítást: Figyeljünk oda, s legyünk alázatosak, Jézus példája szerint. Gyakran megsértődünk, mert hála, tisztelet és elismerés nélkül kezelnek minket. Bár úgy gondoljuk, okkal bántja mindez érzékeny lelkünket, sérelmeink alapvető gyökere nem más, mint a büszkeség.

Ezt próbáljuk kiküszöbölni, s a gyakorlatban legalább egyszer – a mai napon megvalósítani. Talán eggyel többet nyelni, talán egyszer egy picit többet hallgatni, talán egy-két szót kihagyni, ami nem épp a békességet segítené elő… ezt próbáljuk meg még a mai napon, s ehhez kérjük e rövid csendben Isten segítségét.

Képekben a hang

Ahogy a Szomszéd-blogon meghirdettetett, az elmúlt hét szombatján megrendezésre került a Hajnalok Völgye 5 kórusfesztivál a csábi római katolikus templomban.

Számomra a legfelemelőbb a Magyar Rádió Gyerekkórusának előadása volt - érdemes volt elmenni!

Hanganyaggal nem tudok szolgálni, de néhány képet készítettem emlékbe (nem összefoglaló, mindent bemutatni -igyekvő típusú, csupán néhány részletre fókuszáló kép):

Beszámoló a Remény népfőiskola harmadik napjáról

Szombaton újabb nappal folytatódott a Remény népfőiskola. Plébániánkról újra részt vett rajta hívő-, és blogolvasó testvérünk, aki a következőket írta:

A Népfőiskola harmadik napja

Ezen a hétvégén volt Ipolyságon a Népfőiskola harmadik napja, melyen  Mgr. Pásztor Lorenzo, nagykaposi esperes négy erkölcsteológia előadását hallgathattuk meg. Az előadást imával kezdtük. Kértük a Szűz Anya közbenjárását értünk, valamint segítségül hívtuk a Szentlelket, hogy erősítse meg elménket.

"ISTEN NÉLKÜL ÉLNI NEM LEHET."

Egy kis ízelítő az erkölcsteológia előadásokból:

Az erkölcsteológia alapja a Szentírás. A Szentírásra lehet alapozni az isteni meghívást. Istenhez közelebb kerülhetünk a törvény betartásával és a lelkiismeretünk által. Isten szeret minket. Lelkiismeretünk által szól hozzánk. Sokszor tévedésbe esünk az által, hogy rosszul ismerjük fel a lelkiismeretünk szavát. Amit mások elvárnak tőlünk, hogy megtegyük, az nem a mi lelkiismeretünk. Senki sem születik kész lelkiismerettel, fokozatosan építeni kell.

A lelkiismeret fajtái:

1.  megelőző (nevelt)

2.  kísérő (cselekedet idején szólal meg bennünk)

3.  biztos

4.  kiértékelő ("szuper ego")

Amikor döntés előtt állunk és még nem vagyunk biztosak magunkban, nem vagyunk tisztában a helyzettel, addig ne cselekedjünk! Ez nem bizonytalanságot jelent. Nem mondhatja senki sem el rólunk, hogy bizonytalanok vagyunk. Döntéseink csak úgy lehetnek tudatosak, ha megkeressük az igazságot.

Az ember a méltóságát soha nem veszíti el.

Bűnös cselekedeteink vannak, és ezért vagyunk bűnösök, de nem fordítva, hogy azért vannak bűnös cselekedeteink, mert bűnösök vagyunk.

Az ember soha nem lesz olyan erős, hogy szembe szálljon a gonosz lélekkel.

Továbbá, elemeztük:

- az Isten és ember viszonyát

- az ember viszonyát a világgal

- az ember és ember viszonyát

Elkezdtük a Tízparancsolat elemzését is.

Az egyik hallgató kérdésére ezt a választ kaptuk:

Amikor problémáink megoldásához segítséget keresünk, akkor ne véletlenszerűen nyissuk ki a Szentírást, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy azt olvassuk ki belőle, amit hallani akarunk és nem azt, amire szükségünk van. Véletlenek nincsenek. Ehelyett a napi evangéliumon próbáljunk meg elmélkedni és meghallani Isten szavát.

(A Népfőiskola előadássorozatára úgy jelentkeztem, hogy „csak megpróbálom”. Megtetszett. Rájöttem arra, hogy még mennyi mindent nem tudok, de igyekszem minél többet elsajátítani. Mahulányi atyát idézve: „Ha az ember beismeri, hogy mennyi mindent még nem tud, akkor az nagyon jó. Tud alázatos lenni. Ha az előadásból csak egy mondat megfogja az embert, az már nagy dolog, mert akkor megérte elmenni és meghallgatni az előadást.” Fantasztikus emberekkel ismerkedtem ott meg. Még most is van rá lehetőség, hogy valaki bejelentkezzen és elkezdje a Népfőiskolát.)

Hála és köszönet a beszámolóért. IFM!

A játék is plébániaéletünk része

Ministránsaink egy szombat reggeli szentmise után:

"...megbánja, bocsáss meg neki!" /Lk 17,1-6/

Valljuk be, sokszor nehéz az emberekkel nem csak együtt dolgozni, de együtt élni is. Főleg akkor, ha gyakran keresztbe tesznek nekünk, megbántanak minket. De higgyük el, ezt nem csak mi gondoljuk így. Ugyanígy van ezzel az is, akit mi megbántónak nézünk. Hisz sokszor éppen mi vagyunk, akik mást megbántunk.  

Istenünk pontosan ismeri ezt a bűnös szokásunkat, mellyel talán már évek, évtizedek óta küzdünk. Hisz ő mondja: „Lehetetlen, hogy botrányok ne forduljanak elő.”

De ő nem hagy minket egyedül ebben a kilátástalannak tűnő harcban. „Ha vét ellened testvéred, fedd meg! De ha megbánja, bocsáss meg neki!” Ez Istenünk tanítása, s ez az Istenünk-mutatta út, mely egyedül képes megőrizni minket egymással szeretetben akkor is, ha nem vagyunk méltók egymás szeretetére.

Kérjünk bocsánatot, és bocsássunk meg. Hogy otthonainkban, családjainkban, községünkben Isten békéje legyen az Úr.

Miserend és hirdetések - Évközi 32. vasárnap

Évközi idő harminckettedik vasárnapja

Jézus Krisztus a mai evangéliumban rámutatott egy nagyon fontos dologra, melyet talán mi sem értünk sokszor, vagy melyet mi is rosszul értelmezünk. Az adakozásra. Arra, hogy hogyan, vagy mit is kell adnunk, adakoznunk, vagy, hogy mennyit kell adni abból, amink van. De nem kell itt feltétlenül az anyagiakra gondolnunk, vagy a templomi perselyezésre.

Az első olvasmányban Illés prófétáról hallottunk, aki egy özvegyasszonnyal találkozott. Ez az özvegyasszony egy igazán vallásos ember volt, aki szerette felebarátját. S ezt tettekkel bizonyította. Szerette, tehát tudott érte áldozatot hozni. Odaadta mondhatnánk „az utolsó szelet kenyerét” bízva Istenben. Odaadta mindenét, mert Istent látta meg ebben az emberben. Észrevette, hogy Isten emberével beszél. Nem adott sokat, mert nem is volt sok mindene. De mikor odaadta azt a kevés mindenét, százannyit kapott vissza: „A szakajtó nem ürült ki, s a korsó nem apadt ki”, hallottuk.

A második olvasmányban, a szentleckében is egy áldozatról hallottunk. De ez már nem egy kis adakozás volt, hanem végtelen jellegű. Jézus Krisztus, aki saját magát áldozta fel. Az Isten, a végtelen Isten áldozta fel végtelen mértékben saját magát, hogy kiengesztelje önmagával a világot.

S végül, a harmadik olvasmány, az evangélium szemlélte a legjobban: Isten nem az adomány, hanem az áldozat nagyságát nézi. Nem azt nézi, hogy ki mennyit ad, hanem azt, kinek milyen áldozatába kerül ez. Valaki adhat nagyon sokat, s mégsem ad semmit. Valaki pedig nagyon keveset, s mégis mindenét odaadhatja.

Nem kell gazdagnak lennünk ahhoz, hogy tudjunk adakozni.

Tudunk-e úgy adakozni, mint az özvegyasszony, aki nem csak a feleslegéből adott, hanem a megélhetéséből. tegyük fel a kérdést: mi a mi megélhetőségünk? Mi az, ami nélkül nem tudnánk élni? Képesek lennénk-e ezt Istennek feláldozni?

Kérjük őt, hogy adjon nekünk iránta való bizalmat, hogy valóban higgyük: minél többet adunk neki oda, annál többet kapunk vissza is. A szeretet nem múlik el. Minél többet adunk belőle, annál több marad nekünk.