Schola Cantorum Varboiensis

Énekkarunk immár több mint egy éve teljesít rendszeres liturgikus szolgálatot Egyházközségünkben. 

A mai napon nevet vettünk fel, amely kifejezi hovatartozásunkat és szolgálatunk célját. 

Kórusunk neve immáron:

Schola Cantorum Varboiensis 

(olvasd: szkóla kantórum varbóienzisz;
magyarul, szó szerint: Varbói énekiskola)

A Schola Cantorum (magyarul énekiskola) eredetileg a római pápai udvar hivatásos énekeseinek csoportja volt, akik az ünnepélyes pápai istentiszteleteken teljesítettek szolgálatot. Az ő példájukra írja elő Egyházunk, hogy lehetőleg minden templomban az istentiszteletek szolgálatára alakuljanak és működjenek hasonló liturgikus szolgálatot végző scholák. 

A Schola elsősorban az istentiszteleten keresztül az Isten dicsőségét szolgálja.

“Az ilyen jámbor társulatokat... azért alapítottak, hogy a népet szent zenére oktassák, vagy e tudományt magasabb fokban műveljék... szavukkal és példájukkal nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a szent ének ügye előbbre jusson” 

/MSD 1955/.

Ezen alkalomból egy jelképes logó is készült, mely még csak átmeneti stádiumban létezik, de jelenleg ezt használjuk:

Bízom benne, hogy szent szolgálatunk még hosszú időn át (remélhetőleg Urunk második eljöveteléig) szolgálja Isten dicsőségét, és mindannyiunk megszentelődését.
Hála és köszönet a Schola tagjainak eddig végzett szolgálatáért. Isten fizesse meg minden fáradozásukat!

Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére!

Szent János

Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek. Ezeket a szavakat hallhattuk a mai első olvasmányban. Mai szentünk, Szent János számol be igehirdetéséről, evangelizációjáról… s mi is soxor halljuk a felhívást magától Jézustól, valamely szentünktől, szentatyánktól, püspökeinktől és papjainktól, hogy minden egyes kereszténynek kötelessége hirdetni az Igét, evangelizálni. Akarva akaratlanul is fülemben csengenek Szent Pál szavai: „Hirdesd az igét, állj elő vele akár alkalmas, akár alkalmatlan!”

De hogy erre képesek legyünk, nélkülözhetetlen egy dolog. Nézzük csak meg Szent Jánost, aki magát evangéliumában nem nevezi meg, csak úgy említi, mint a „másik tanítványt, akit Jézus szeretett”. Tudjuk róla, hogy jó sportember volt, ha lefutotta Pétert… de nem ez a fontos. Vagy legalább is nem ez a legfontosabb. Hanem, ahogy hallottuk: „látta mindezt, és hitt”. S ez az a nélkülözhetetlen dolog: Látni és hinni, más szóval személyesen megtapasztalni Istent. Mert személyes tapasztalat nélkül nem tudunk mit hirdetni! Ha nincs Istennel személyes tapasztalatom, nem tudom őt hirdetni, nem tudok evangelizálni, nem tudom hirdetni az igét, mert nincs mit. A történtek után írta ezt János apostol: „Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit kezünk tapintott: azt hirdetjük nektek.”

S Istent személyesen megtapasztalni a legjobban őszinte, belső, mély beszélgetéssel lehet. Lehet ez elmélkedés a Szentírás szavain, lehet ez kötetlen beszélgetés Istennel, lehet ez bármilyen formája az imának, de ezen személyes tapasztalat nélkül nincs mit, és nem is tudunk mit hirdetni.

Úgy imádkozzunk a mai napon, hogy mi is kezdhessük igehirdetésünket a világban ezekkel a szavakkal: „Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit kezünk tapintott: azt hirdetjük nektek.”

A karácsonyi ünnepi szentmise képekben

Megyés főpásztorunk pásztorlevele

Mons. Chovanec Marián, új megyés főpásztorunk 

december 26-án 

első ízben fordult hozzánk 

pásztorlevéllel:

Kedves Testvéreim!

     Ez az első alkalom, hogy pásztorlevélben szólok hozzátok. Bár csak néhány napja vettem át a püspöki hivatalt, nektek azonban jogotokban áll megismerni szolgálatom alapvető lelki irányvonalát.

     Ezért örömmel használom ki ezt a megszokott lehetőséget és írok nektek, hogy rámutassak lelki életünk egyik alapvető elemére.

     Szent István első vértanú mai ünnepét Egyházunk már 411-től ünnepli, ahogy ezt egy ősrégi szír zsolozsmás könyv tanúsítja. Később a 431-ből származó Szent Jeromos Martirológiuma  (magyarul: Vértanuk Jegyzéke) Szent István ünnepét  a mai napra, december 26 -ra helyezi. Így a szent Elsővértanú a karácsonyi időszakban és annak liturgiájában, az újszülött Isten Fiának – Jézus Krisztusnak - az egyik kísérőjévé vált a három szent, ill. szentek közül.

     Amikor az Egyház ebben a karácsonyi időszakban Szent István vértanú ünnepét üli, azzal a szándékkal teszi, hogy kiemelje Szent István lelki kötődését az Jézus Krisztushoz. Ugyanis „telve volt kegyelemmel és erővel“ és „telve volt Szentlélekkel“ mondja a Szentírás.(ApCsel 6,8, és 6,55) Főleg Karácsonykor kellene mindnyájunknak elgondolkodnunk az felett, hogy mennyire bizalmas és mély Jézussal a kapcsolatunk, nekünk a huszonegyedik század keresztényeinek – és azon belül mindegyikünknek személyesen.  Jézus csodálatos módon jött a földre, a Szentlélek erejéből fogantatott és Szűz Máriától született. Ő tette meg felénk, emberek felé az első lépéseket és mi, - köszönhetően az Ő nagylelkűségének, - közeledhetünk feléje. Ahhoz pedig, hogy minket is „kegyelem és erő töltsön el“ , szükséges, hogy lélekben egyé váljunk vele.

     Szent Ágoston a nagy egyháztanítónk tanítja, hogyha az ember Krisztussal akar élni, vagyis Krisztus lelkületével, feltétlenül Krisztus testében kell élnie. A Krisztus testében való élet az Újszövetség szerint azt jelenti, hogy Krisztus Egyházában kell élni, és rendszeresen magunkhoz kell venni az Oltáriszentséget. Földi életünk során legcsodálatosabban és a legtökéletesebben az Úr Jézussal a szentáldozásban válhatunk egyé. Az Oltáriszentség nélkülözhetetlen az Istennel való kapcsolatunkban, lelki életünkben pedig az első helyen áll üdvösségünk szentségeinek sorrendjében – mert így akarta ezt az isteni bölcsesség. Ezért újra örömmel és bizalommal fedezzük fel ezt a legszentebb Szentséget.  Elsősorban értékeljük, mint Isten kegyelmének legfontosabb kellékét, hogy erővel és lendülettel töltsön el minket keresztényi életünkben szenté válásunk útján.

     Természetesen a méltó szentáldozásra mindig kellő módon kell felkészülnünk. Szent Pál apostol világosan és szigorúan adja parancsba a Korintusiakhoz írt 1. levelében: „Aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki,  és csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert, aki méltatlanul eszik és iszik, anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr  testét, tulajdon ítéletét  eszi és issza.“ (1 Kor 11, 27-29).   Ezen szentpáli parancs értelmében született az egyház tanítása, amely így rendelkezik „Annak, aki súlyos bűnben van, szentgyónáshoz kell járulnia, mielőtt a szentáldozáshoz járulna“ (A Katolikus Egyház Katekizmusa 1385.pont).

     Ugyanakkor őszintén együtt érzek azon testvéreimmel is, akik ideiglenesen, valamilyen okból nem járulhatnak szentgyónáshoz és ezért  szentáldozáshoz sem. Őket is szereti az Isten. Nekik azt ajánlom, hogy tanulják meg és gyakran alkalmazzák az ún. lelki szentáldozást. A lelki szentáldozásnak, mint kegyes hagyománynak a gyökerei 1000 évvel korábbra nyúlnak vissza. Mi a lelki szentáldozás? Buzgó vágyakozás – imával és böjttel kiegészítve – amelyben a hívő a valóságban nem járul az Oltáriszentséghez, csak lélekben. A lelki szentáldozás tehát nem szentség, azonban segít az Istenhez vezető úton, és az ember számára nagy erőforrás lehet addig, amíg nem találkozhat az Úr Jézussal rendes, szentségi módon is.

A Szentatya, XVI. Benedek pápa 2012. október 11-én, a Hit éve megnyitásakor szolgált szentmisében mondta:

     „A Hit éve, amelyet most kezdünk, szorosan összekapcsolódik az Egyház utolsó 50 évének eseményeivel. A II. Vatikáni zsinaton kezdődött, VI. Pál pápa folytatta, aki az 1967-es esztendőt a Hit évének nyilvánította és ez a folyamat egészen a 2000. Jubileumi évig tartott, ugyanis ekkor Boldog II. János Pál pápa az egész emberiséget Jézus Krisztusnak, mint a világ egyedüli Megváltójának ajánlotta föl. E között a két pápa – VI. Pál és II. János Pál pápa - között mély lelki kapcsolat jött létre Krisztusban, mint a világmindenség és a történelem középpontjában. Ezzel egyidejűleg ezt az igazságot apostoli buzgósággal kell hirdetni a világnak. Jézus a mi keresztény hitünk középpontja. A keresztény pedig Jézus Krisztus közvetítésével hisz Istenben, abban az Istenben, aki Jézusban megmutatta az Ő arcát. Jézus a  az Szentírás beteljesülése és végső magyarázata. Jézus Krisztus tehát nemcsak a hit tárgya, hanem ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: „Ő a hit szerzője és bevégzője“ (Zsid 12, 2).

     Tudjuk, kedves Testvéreim, hogy az emberiség többségének hőn óhajtott vágya nemcsak most a karácsonyi időben, hanem állandóan: teljes értékű életet élni békességben és boldogságban. Ehelyett sajnos tanúi vagyunk a földünk különböző pontjain jelenlévő igazságtalanságnak és tragédiáknak. Nekünk hívőknek nem szabad elcsüggednünk. Éppen a Krisztusba vetett hitünk és a gyakori szentáldozásaink adnak erőt, hogy bizalommal tekintsünk a jövőbe, amint Szent István első vértanú is tekintett. Tudjuk, hogy a rossz ott van az emberi szívekben, és az ember csak akkor képes maga körül békét és szeretetet teremteni, ha hagyja, hogy Jézus megérintse a szívét. A gyakori gyónóknak és áldozóknak küldetésük és kötelességük a világban a reményt, a jóságot és a békét terjeszteni.

A hit évében iparkodjunk hitbeli ismereteinket elmélyíteni és rendszeresen kiegészíteni, tekintettel különösen a világ új kihívásaira, amely kérdésekre az Egyház Tanító Hivatala ad pontos útbaigazítást.

     Kedves Testvéreim, kívánom, hogy ezt a karácsonyi szent időt, Krisztus Urunk születésének szent idejét békés szívvel éljétek meg otthonaitokban, együtt szeretteitekkel, együtt a plébániai közösséggel, együtt lelkiatyátokkal.

Jézus Krisztus szavaival köszöntelek benneteket, azokkal a szavakkal, amelyekkel apostolait köszöntötte feltámadása után az Utolsó Vacsora termében, - Békesség veletek -, és szívből kérem Szűz Máriát, Karácsony királynőjét is, járjon közbe értetek szent Fiánál!

     Áldott és kegyelmekben gazdag Karácsonyt és boldog új évet kívánok!

     Szívélyes áldásomat adva mindnyájatokra 

                                                                                                  Chovanec Marián

                                                                                                besztercebányai püspök

     (Pásztorlevél Szent István Első Vértanú  ünnepére)

Urunk Jézus Krisztus születése - ünnepi mise

Az emberiség egyik legfontosabb ünnepe van, s mégsem ünnepel az egész emberiség. Az Isten minden emberért lett emberré, de mégsem ünnepli ezt meg minden ember. Sőt, akik ünnepelnek, akik ünneplünk, még kisebbségben is vagyunk. S nem csak ebben, de sok másban is általában a kisebbséghez tartozunk. Mi, magyarok itt Szlovákiában a kisebbséghez tartozunk. Mi vagyunk kevesebben. Hasonló módon itt községünkben, mint vallásukat gyakorló hívek is kisebbségben vagyunk – nem úgy, mint néhány évvel, évtizeddel ezelőtt. Mindig többen maradnak otthon a szentmisék ideje alatt, mint akik itt vagyunk. De a nagyvilágban is mi keresztények kisebbségben vagyunk. Mi vagyunk kevesebben. Nagyon fontos, hogy ezt tudatosítsuk, mert ezek szerint mi már hitünkben, életvitelünkben nem alkalmazkodhatunk a többséghez, mint régen, nem követhetjük a többséget, nem irányíthat és vezethet minket a többség – mert az nem vallja, nem tudja, vagy nem akarja megismerni az Istent. Épp a minap olvastam egy szellemes, de sajnos igaz megállapítást, tanácsot: „Kerüld el a karácsonyi tolongást… menj templomba”. Így van ez, kedves ünneplő híveim, évről évre kevesebben hiszünk Istenben, évről évre kevesebben ünnepeljük meg Urunk megtestesülését

De mi tudjuk, egyedül a keresztény érték az, amely az örök élet zálogát hordozza magában, amely vallja a végtelenül jobb, és teljesebb világot, az örök világot, az örök életet. Istenünk az egész egyházi év folyamán tanít minket, ünnepelteti megváltásunk egyes eseményeit, hogy egyre jobban megértsük, s ez után egyre több embernek megmutassuk: az igazi élet csakis Istennel, Istenben van. De sajnos oda fajult már az emberiség, a társadalom, hogy a világi törvények egyenesen tiltani próbálják a hit megnyilvánulását, megvallását. Éppen ezért nekünk nagyon sokszor szembe kell mennünk a közfelfogással, a közgondolkodással, a „közerkölccsel“ (inkább közerkölcstelenséggel)... Nem hagyhatjuk, hogy mint egy tömeg tagjaként vigyenek, ahová a többség tódul. Gyönyörűen látta meg ezt a sajnos tény és való helyzetet majdnem egy évszázada Mécs László papköltőnk, aki a meggyőződése mellett kitartó embert a pisztrángokhoz hasonlítja, akik mindig szemben úsznak az árral: „A pisztrángoktól ezt tanultam: / sohasem úsznak ők az árral, / de mindig szembe, mindig hősként, / glédában, egy kicsit vadultan, / rugalmasan, nagyon frissen, / hol zuhatag fájdalma szisszen. / Őrült erőkkel szembeszállva, / föl a zokogó zuhogókon, / szirtek között, a vízesések / több méteres habzó haragján / föl, szárnyak nélkül szinte szállva / szökdösnek, diadalt aratván...“

Mindig szembe, mindig hősként. Jézus Krisztus, aki ma emberré lett, szembe szállt az akkori fölfogással, az akkori Messiás-elképzelésekkel, s egy új utat mutatott, mely elvezet az Istenhez. De övéi nem fogadták be – halljuk az evangéliumban. „A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” A többség közömbös, sőt elutasító maradt. Az emberiség többsége Jézus születésekor is nagyban rohant tovább a vesztébe, nem ismerték föl Isten hangját. Pedig ő hányszor szólt az emberhez: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk”.

Hívő őseink viszont a keresztényüldözések, a háborúk, az elnyomás, az egyházat támadó korokban is tudtak hinni, tudtak, akartak ünnepelni. E szent örökséget kaptuk meg mi is szüleinktől, akik tovább adták e hitet, akik megtanítottak minket a karácsony igazi értelmére, helyes megünneplésére. Tartsuk ezt a hitet, növeljük magunkban ezt a hitet, adjuk tovább e hitet: hogy minden körülöttünk élő ember megértse: az Isten mindig csak adni akar nekünk. Az Isten sosem vesz el tőlünk semmit, mindig csakis adni akar. De ezért szemben kell úsznunk az árral! Törtetnünk kell felfelé, a többséggel szemben, hogy példánkat látva minden ember megismerje Istent, eljusson az igazság ismeretére. Őrült erőkkel szembeszállva, / föl a zokogó zuhogókon, / szirtek között, a vízesések / több méteres habzó haragján / föl, szárnyak nélkül szinte szállva.

Mert akiket a világ áradása visz csak, azok nem az Isten felé, nem az élet felé, de a kárhozat, örök szenvedés haladnak. Ugyanis Amely pisztráng az árral úszik: - írja tovább a papköltő – / lehet boldog, hasa fehérjét / lehet, hogy parti nefelejcsek / kívánják, hogy csókkal elérjék, / s holdfény hullong rá mint a tej-csepp, / - de a Faj meghalt benne: hulla!

Az emberiség egyik legfontosabb ünnepe van, s mégsem ünnepel az egész emberiség. Az Isten minden emberért lett emberré, de mégsem ünnepli ezt meg minden ember. Sőt, akik ünnepelnek, akik ünneplünk, még kisebbségben is vagyunk. Mi ünnepeljünk, hogy egyszer, harcunk jutalmául eljussunk az örök Forráshoz, a mi Urunkhoz, kinek születése napját ma oly örömmel és oly szent komolysággal üljük. Pisztráng-lelkű Pajtás, előre, / a Forrás-álmú hegytetőre!

A mi Urunk Jézus Krisztus születése - éjféli mise

Karácsony van, mely tán minden ember legkedvesebb ünnepe. S ez az éjféli mise az, amelyre szinte mindenki eljön, aki valamennyire vallásosnak érzi, vallásosnak tartja magát. Az is, aki semmi mást nem tart ilyen nagy ünnepnek. S talán éppen ezért ehhez az ünnephez kötődik a legtöbb kedves szokás: karácsonyfa állítás, díszítés; betlehem, betlehemezés, betlehemes játék, éneklés, regölés, mézeskalács sütés… s talán éppen az éjféli misére járás is. A karácsony édes, meghitt hangulatához egyszerűen hozzátartozik az éjféli mise. De valóban csak egy szép, régi szokás, vagy a karácsonyi hangulat része lenne ez a furcsa időpontú szentmise?

Képzeljük el azt a kétezer tizenkettő évvel ezelőtti eseményt, amelyet ünneplünk. Hangulatos kis istálló, puha kis jászol, meleg pólyácska, csend, nyugalom…

Nem, kedves testvéreim! Nem hangulatos, de rideg istálló;

nem puha jászol, de kínos-, kényszer alvóhely;

nem meleg pólyácska, de szúrós szalma;

nem csend, hanem állatok zavaró bőgése;

nem nyugalom, de hajléktalan, aggódó féltés.

Ez volt a szent karácsony kétezer éve! Isten nem hangulatos, kellemes körülmények között lett értünk emberré, hanem a legzordabb állapotok közepette. Ne felejtsük ezt el, értsük ezt meg! Igaz, ha most kényelmesen, fűtött padban ülünk, jóllakva, jó hangulatban, kipihenve, talán legújabb meleg pulóverünket magunkon hordva, nehezen tudunk arra a zord időre gondolni. De ha most kimennénk innét a templomból, egy szál nadrágban, mezítláb, éhesen, s így gyalogolnánk néhány órát a sötétben, s valahol a semmi közepén megállnánk: akkor kellene Krisztus születését felidézni, s akkor értenénk meg, de még akkor is csak valamennyire, milyen volt az első karácsony.

A fönséges Isten tehetetlen gyermekké lett. Értünk. Értünk fázott, értünk éhezett, értünk volt nyugtalan, értünk lett tehetetlen. Érezzük ezt át, s akkor nem szokásból, de meggyőződésből, nem jó hangulatból, de hálából fogunk eljönni az éjféli szentmisére.

Meghitt hangulatunk közepette ma éjjel, éppen most boruljunk Jézus jászolánál, köszönjük meg neki, hogy már élete hajnalán helyettünk adott engesztelő áldozatot az Istennek, már születése pillanatától . Ezen a mai szentmisén, S s a nagy Úristen ilyen nagy jókért mind áldjuk.

Ádvent negyedik vasárnapja - gondolatok

Ádvent utolsó hetéhez, s egy híján utolsó napjához értünk. Többféleképpen készültünk eddig a nagy ünnepre, s talán kedvenc ünnepünkre – karácsonyra. Ilyenkor azonban gyakran azt vesszük észre, milyen gyorsan elment ez a pár hét, s talán nem is sikerült úgy felkészülnünk, ahogyan szerettünk volna. De ne felejtsük, van még kis időnk. Ami azonban a legfontosabb, mire töltjük ezt el.

A ma nap folyamán még utoljára lehetőségünk lesz szentgyónáshoz járulni a nagy ünnep előtt. De a szentgyónás nem lehet csupán pár perc kérdése. Eljövök a templomban, s míg sorba állok, eszembe juttatok egy-két bűnt, hogy tudjak valamit mondani… nem. Ha igazán és úgy igazából ünnepelni akarunk, akkor arra alaposan fel kell készülnünk. Alapos lelkiismeretvizsgálattal – otthon leülni, csendben átnézni az elmúlt időszakot, elővenni a lelkitükröt, leírni a bűnöket – annyira felkészülni a gyónásra, amennyire tiszta szívvel akarunk ünnepelni.

Ezek az utolsó pár nap egyben az ajándékhajszának is az ideje. De ne feledkezzünk meg ajándékot készíteni annak, akinek a születéséről, születésnapjáról szól ez az egész ünnep. Jézus Krisztus születésére várakozunk, övé ez az ünnep. De mit is adhatnánk neki? Az Istennek?

Egy dolgot tartsunk szemünk előtt: Isten sosem a külsőt, de mindig a belsőt nézi. Ő a szívek titkát kémleli, neki csakis a szívünk tisztasága számít. Ezért ezzel az ajándékkal készüljünk: szívünket tisztára mossuk, s ilyen állapotban tartjuk az egész ünnepek alatt.

Miserend és hirdetések - Ádvent 4. vasárnapja

A nagy készülődés

A nagy készülődés, 

sütés-főzés-takarítás-díszítés-"teszkózás"

mellett ne feledkezzünk el a lényegről... 

Már csak öt napunk van 

karácsony ünnepéig.

Még öt napunk van, 

hogy felkészüljünk 

Krisztus születésére, 

aki nem a fát, 

nem a rendet, 

nem a dobozt, 

nem a vacsorát, 

de a szívünket nézi.

Gyónjunk meg, 

jól gyónjunk meg, 

s éljük át (meg) tiszta lappal (szívvel) 

Jézus Krisztus születését.

hol, és mikor? kattints ide!

Ma éjjel...

Karácsonyi gyóntatások környékünkön

Összegezve közlöm, 
hogy hol, 
és mikor 
lehet még 
szentgyónáshoz járulni 
környékünkön 
az elkövetkező napokban:

Szerda (2012. december 19.):

Zsély 16:00 - 17:00

Csütörtök (2012. december 20.):

Ipolyvarbó 6:30 - 7:30

Péntek (2012. december 21.):

Ipolyvarbó 16:15 - 16:45

Szombat (2012. december 22.):

Kürt 9:00 - 9:30

Csalár 9:30 - 10:00

Bussa 10:00 - 11:30

Szécsénykovácsi 13:00 - 14:30

Kiskér 15:00 - 16:00

Vasárnap (2012. december 23.):

Ipolyvarbó 14:00 - 15:30

Nagykér 16:00 - 17:00

Segítség a gyónásra való felkészüléshez: 

lelkitükör ide kattintva olvasható.

December 19.

Az Ószövetség két jól ismert alakjának, Sámsonnak és Keresztelő Jánosnak születését beszélik el a mai szentmise olvasmányai. Különböző korban éltek, de mindketten Isten nagyszerű ajándékai voltak. Különleges adottságokkal, talentumokkal rendelkeztek. A páratlan erejű Sámson a filiszteusoktól igyekszik megszabadítani a választott nép fiait. Keresztelő János pedig már látja, hogy az igazi szabadulás útja a bűnbánat. Jézus előfutárai mindketten (plebania.net).

A karácsonykor megszülető Istengyermek gyönge és egyszerű. De mégis erősebb, mint Sámson; mégis nagyobb, mint Keresztelő János.

Más korban élünk, mint Sámson, más korban, mint Keresztelő Szent János. De Istentől kapott különböző lelki ajándékokkal, talentumokkal megáldva mi is az ő előfutárai vagyunk. Éppen ezért, ha valaki lelki erőnket, lelki nagyságunkat, vagy talentumainkat csodálná, mutassunk rá Jézusra, s mondjuk el: tőle van erőnk, tőle van lelki nagyságunk, tehetségünk. Mutassunk Jézusra, hogy belőle mások is erőt, nagyságot meríthessenek.

December 18.

Isten, aki üdvözíteni akar minden embert, nem állít senkit lehetetlen helyzet elé. Erre tanít Szent József álma a mai evangéliumban. József a már gyermekét váró Máriának az angyali üdvözletről szóló beszámolójára semmi emberi magyarázatot nem talál (Adoremus).

De Istennek van „magyarázata“, amit mi úgy hívünk: gondviselés. Abból az érthetetlen történésből, ami Máriával, Jézussal, Józseffel történt – abból lett az emberiség történelmének legfontosabb s legmeghatározóbb eseménye: az Isten lépett be a bűnös ember életébe, hogy az ember beléphessen Isten bűntelen életébe. Nagy titok ez, s ha megnézzük, milyen titokzatosan indult, de milyen óriási reményre gyullaszt, elgondolkodhatunk... vajon a mi életünk titkos, még érthetetlen eseményei nem Isten nagyszabású megváltói tettének az első lépései?

Isten, aki üdvözíteni akar minden embert, nem állít senkit lehetetlen helyzet elé.

Az ígéret

Beléptünk az ádventi második részébe, a közvetlen Krisztus-várás időszakába. Ma Egyházunk fölidézi a Messiást váró ígéreteket. Az olvasmány is egy ilyen ígéretet tárt elénk, melyet az emberiség kapott ezerkétszáz évvel Krisztus eljövetele előtt.

Az evangélium hosszú nemzetségtáblája pedig megmutatja: Isten beteljesítette ígéretét. Nem kényszerből, muszájból, hanem szeretetből jött el Urunk. Az ádvent is miérettünk van: hogy Krisztus-várásunkkal egyben már az örök életünket is várjuk. Nem megérdemelve, de Isten ajándékaként. Ezen az utolsó héten ilyen hajnaliszentmisékkel köszönjük meg Istennek végtelen jóságát.

Miserend és hirdetések - Ádvent 3. vasárnapja