Miserend és hirdetések - Húsvét 3. vasárnapja

Így is lehet (kell)! /Jn 6,22-29/

„Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” – kérdezték Jézustól. Milyen nemes lélekre vall, ha valakit igazán az a vágy hajt, hogy Isten kedvét keresse. Azért különleges ez a kérdés, mert talán a mi imádságunk is legtöbbször kérésből áll: ezt add meg, Uram; Erre kérlek; Őt segítsd; Így tedd...

A mai evangélium többre, bölcsebb módszerre tanít. Kérdezve is imádkozhatunk: Uram, mi tetszik neked? Mit tegyek? Tudjunk gyakran, minél gyakrabban így is imádkozni.

Anyák napján

Anyák napján az édesanyánkat köszöntjük. Ki az édesanya? A legtalálóbban talán Mécs László írja: az édesanya olyan, mint Szent Kristóf – Christophoros, azaz Krisztus-hordozó. Gyermekét hordozza méhében, s bár teher, mégis a legnagyobb szeretettel, örömmel teszi.

Szóljon ma minden édesanyának Mécs László Szent Kristóf legendája című verse:

„A hősi élet kezdete:

- mondotta egy vén remete

egy szép, nagyálmú óriásnak –

keresd, ki senkitől se fél,

annak szolgálj és senki másnak!”

Ment-mendegélt nagy-szertelen,

és szolgálta a szerelem,

mámor, pénz, háborús dicsőség

bálványait – s úgy látta: mind

zsarnok, fél, sárba húzza hősét.

A remetéhez ment megint:

az szólt, látván arcán a kínt:

„A Szeretet a legnagyobb úr,

mert ő az Isten. Hős leszel,

ha őt szolgálod már ezentúl.”

Ment-mendegélt. Folyóhoz ért.

Kunyhót épített, bár a Célt

nem tudta még. Egy nyári reggel

a víz áradt, s az óriás

találkozott a Szeretettel.

A szennyes megvadult vizen

nem juthatott át senkisem,

mert rossz pallóját elsodorta.

A népet most az óriás

a vállán vitte-hozta sorba.

S egy éjjel hallja, kis gyerek

szólítja túlról, pityereg,

sír, mint kinek nincs anyja-apja.

Az óriás hozzárohan,

s mint könnyű pelyhet vállra kapja.

S amint gázol, zeng, zúg a hab,

a gyermek egyre súlyosabb:

kínnal lábolja át az örvényt,

s midőn a sárkunyhóhoz ér,

meglátja, hogy nagy csoda történt.

Jézuska volt a kisgyerek,

várt rá egy angyalsereg,

hárfázott s így dalolt a kórus:

„Hős lett a Krisztus-hordozó

pogány, deákul: Kristophorus.”

Ki Istent sejt a kisgyerek

lelkében, annak (bár teher)

öröm hordozni anyaméhben,

vállán, át gondok árvízén,

s legendahős már életében.

Isten éltessen titeket, mind kedves ÉDESANYÁK!

Húsvét harmadik vasárnapja

A Szentírás a mi kimeríthetetlen, kiapadhatatlan forrásunk. Bárhanyadszor olvassuk el ugyanazt a részt, mindig tud újat mondani, új kegyelmet közvetíteni. Ezért „nem baj” az, ha egy-egy már jól ismert történetet már sokadszor hallunk.

Ma az emmauszi tanítványokról szólt az evangélium. A feltámadt Jézus megjelenik nekik, ők azonban nem ismerik fel, mert – mondja az evangélista – látásukban akadályozva voltak. Gondolkodjunk ma erről a látásról. Fizikailag, testi szemeikkel biztos, hogy látták Jézust, hisz ő ott volt-, és beszélgetett velük. Azonban lelki szemük volt az, amely nem ismerte fel, nem látta Jézust. A külső látás nem segített nekik, s nem tudtak hinni a feltámadt Jézusban. És éppen ebben mutatkozik meg, hogy minden embernek van lelki szeme: amellyel ha lát, akkor minden dologban, történésben felismeri Istent, s az ő gondviselését. Aki viszont lelkileg vak, azt semilyen kézzelfogható bizonyíték nem viszi előre a hit útján. A hit – mint tudjuk – ajándék, de nagyban függ a mi gondolatainktól, tetteinktől, hogy mennyire tápláljuk, avagy mennyire elhanyagoljuk ezt az ajándékot.

Barsi Balázs atya e húsvéti történésről elmélkedve azt mondja, hogy ez a történet egyfajta „átmenet a „látom, de nem ismerem” világából az „ismerem, de már nem látom” világába.” Magyarán hiába látják a tanítványok testi szemükkel Jézust, nem ismerik őt föl, s az nem viszi őket előre a hit útján. Amint azonban felismerték őt, hinni kezdtek benne, ő eltűnik a szemük elől. Azaz már ismerik, már hiszik, ugyanakkor már nem látják. Itt mutatja meg Szent Lukács, hogy mennyivel fontosabb a lelki szem, s hogy e téren mily keveset ér a fizikai látás. S ezzel sokunkhoz szól. Ugyanis talán többen azt gondolják, hogy ha itt lenne Jézus, vagy az Isten megjelenne, szemmel láthatólag jelen lenne, akkor biztos, hogy jobban hinnénk. Vagy mások azt mondják: Majd hiszek Istenben, ha meglátom őt. Itt a bizonyíték: aki nem táplálja hitét, s öntörvényűen elutasítja a magasztosabb dolgokat, annak hiába jelenne meg az Isten akár emberi alakban, akkor sem ismerné föl, akkor sem hinne. Számunkra azonban inkább Jézus szavai legyenek érvényesek, aki Tamásnak mondta: „boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek”.

A feltámadt Krisztusba vetett hitünk ne függjön testi látásunktól. Hagyatkozzunk inkább lelki szemünkre, melyet maga a feltámadt Krisztus világosít meg mennyei fénnyel.

/még nem teljes/

Nekünk szól /jn 3,16-21/

A mai világ hatására sajnos egyre több ember veszíti el érzékenységét, felelősségtudatát a bűn iránt: nem érzékelik a bűnt s az azzal járó komoly felelősséget. Ez a legtöbbször ezzel a kijelentéssel mutatkozik meg: nekem nincs bűnöm.

Hála Istennek, vannak azonban még olyan hívők, akik igenis érzékelik a bűnt, s annak életbevágó körülményeit. Nekik szól a mai krisztusi üzenet, buzdítás: „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ”. Ne féljünk mi sem beismerni bűneinket, s naponta kimondai: igen, Uram, vétkeztem, bűnt követtem. Ne féljünk ezt kimondani, hiszen Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek – mondja a zsoltáros.

Ismerjük be minden bűnünket, de egyben bátran fussunk Istenünkhöz, aki nem elítélni, de üdvözíteni akar minket.