Március 15.

Kettős esemény gyűjtött ma minket egybe, Krisztusban szeretett testvéreim! A mai dátumot hallva és erre ébredve legtöbbünk szívét valami különleges, de minden bizonnyal kellemes, bensőséges melegség tölti el. Március 15-ét ünnepeljük, az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot, Magyarország újkori történetének egyik legmeghatározóbb eseményét, a nemzeti öntudat egyik alappillérét.

De míg szívünk és lelkünk telve van ezekkel az emlékekkel, most, ma délután mégsem csak hazafias ünnepélyre, hanem szentmisére gyűltünk össze. Azért, hogy újra leboruljunk Istenünk előtt, megadjuk neki a kellő tiszteletet és imádatot, valamint újra – első szent királyunk példáját követve – felajánljuk országunkat, nemzetünket az Isten anyjának, Boldogasszony Anyánknak, régi nagy Pátrónánknak.

Engedjétek meg, hogy elmeséljem egy igen régi-, de talán annál maradandóbb élményemet. Kb. 13 éves lehettem, mikor először jártam az örök városban, Rómában. A sokunk által jól ismert és szeretett Mike atya vitt el minket, egy egész busznyi magyar gyermeket, fiatalt egy zarándoklatra. Őszintén megvalva nem emlékszem olyan sokmindenre, de egy dolog még most is hűen előttem van, s rá visszagondolva még most kicsordul a könnyem: ahogy néztük, jártuk a várost, magyarként vállunkon a magyar zászlóval, s bárhol megpillantottunk egy másik magyar csoportot, hatalmas ujjongás tört ki mind a két táborban. Eszeveszetten ugráltunk, kiabáltunk, integettünk egymásnak, és ahogyan csak bírtuk, ordítottuk egymásnak hatalmas örömmel: magyarok! De elmondhatom, ilyenkor nem csak mi könnyeztünk, de azok az idegenek is, azok a más nemzetek is, akik  azt látták, hogy egy nép így szereti sajátjait, így örül egymásnak. De vajon mi tényleg így, ilyen kitörő-, ujjongó örömmel szeretjük egymást? Ránk nem érvényes a latin mondás, hogy „homo homini lupus” – ember embernek farkasa? Dehogynem. Sőt talán nincs is más nép, mely oly sokszor és oly sokmindenben ennyire megoszlana. Nem is túlzás kijelenteni: itthon magyar magyarnak farkasa.

Itthon. Valóban csak itthon. Én csupán most, 17 évvel első római kirándulásom után fogtam csak fel ezeket a különleges magyar viszonyokat, amit Mécs László papköltő fogalmazott meg:

Otthon hogyha két magyar van együtt,

ott uszít a virtus, gőg, s a gond.

Örök kakasviadal van: vetjük

búzánkat, de szántónk harc-porond!

Odahaza átkok közt tagadjuk,

hogy szeretjük egymást véresen,

sátorunkat skalpokkal kirakjuk,

s nem hat meg a pokol érve sem!

Testvérek közt van csak oly gyűlölség,

ahogy otthon gyűlölünk s ütünk!

Leátkozzuk fájáról gyümölcsét

s kalapjáról csokrát, ha kitünt!

Ámde hogyha idegen faj gőgje

meghajszol, mint kóborló kutyát,

s néked csak bajt, tüskét terem földje:

megbecsülöd a retyerutyát!

Idegenben bármilyen magyarral

találkozunk: ünnepünk vagyon.

Emlék-kertünk megöntözzük borral,

s minden virág élni kezd nagyon!

Szavainkon anyacsókos illat,

fellebben a bánat fellege,

s előjön, mint sötétben a csillag

közös fészkünk minden melege!

„Előjön, mint sötétben a csillag közös fészkünk minden melege”. Idegenben mindig, s ilyenkor, nemzeti ünepünkkor itthon is mindannyiunk szívét felolvasztja, felhevíti a közös fészek melege. Ez pedig gyönyörűen megmutatja, hogy ha nem azt keressük, ami szétválaszt, hanem ami összeköt, akkor bizony tudunk együtt ünnepelni, együtt emlékezni, együtt örülni, együtt élni nem csak idegenben, de itthon is. Mert sokkal több, sokkal értékesebb és sokkal fontosabb mindaz, ami közös bennünk. Azok a célok, melyeket el szeretnénk érni közösek. Éppen ezért együtt, egymást segítve jussunk el oda. Lássuk meg egyásban a hívőt, a keresztényt, a magyart, az embert, a jóakaratot, a kitartást, egymás tehetségét, mindazt, ami közös bennünk, ami összeköt. Isten azért küldte Fiát a világba, hogy üdvözüljön a világ, és aki hisz benne, nem esik ítélet alá. Vigyázzunk, nehogy éppen a testvéreink, szomszédaink, rokonaink, egyszóval a körülöttünk élő legközelebbiek miatt kelljen kárhozatra jutnunk! Szeressük egymást, gyerekek, hisz minden percért kár, amelyben nem szerettünk, mert azzal csupán távolabb juttunk örök üdvösségünktől.

Krisztusban szeretett hívő magyar nép! Hitünk és nemzetünk szétválaszthatatlan. Ezt mutatja a mai nap is, mikor a magyarság ünnepén az Istenhez imádkozunk. Máskor pedig az Isten ünnepén magyarul fohászkodunk. Tiszteljük, szeressük e tájat, e földet. Tiszteljük, szeressük e helyet, szent helyünket. És mindenekelőtt tiszteljük és szeressük egymást úgy, ahogyan Isten szeret minket. Isten pedig úgy szeret, hogy mindenét odaadta értünk. Így megmaradunk magyarnak, megmaradunk hívőnek, megmaradunk testvérnek. Megmaradunk magyar hívő testvérnek. És akkor bátran dicsekedhetnk őseink érdemével, mindenekelőtt a szent magyarokéval. Olyan fontos ez, mert éppen a mi hitünkön és magyarságunkon múlik a jövő. Gyermekeink jövője. Petőfi nekünk is felteszi a kérdést:

Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni / Mivelünk? Vajon nem fogja emlegetni / Orcapirulással e kor gyermekeit?

Rajtunk múlik, hisz úgy a haza, mint az Isten is velünk van. S ha Isten velünk, ki ellenünk?

Nagyböjt negyedik vasárnapja

„Úgy szerette a világ az Istent, hogy mindenét oda adta érte.”

Az előbbi mondat első pillantásra ismerős, de bizonyára észrevettük, hogy „sántít”. Pedig csupán két szó van benne kicserélve a „jól ismerthez” képest, ami így szól: „úgy szerette Isten a világot, hogy életét adta érte.” Azonban az lenne az igazi, ha oda-vissza cserélhetnénk az alanyt a tárggyal – a szeretőt a szeretettel. Gondolkodjunk. Ha én téged mindennél jobban szeretek valakit, akkor az lenne a „kifizetődő”, a normális, ha az a másik is mindennél jobban szeretne engem. De tudjuk, nincs ez így mindig. Sőt néha éppen az ellenkezője az igaz. De akkor Isten miért szereti úgy ezt a világot, hogy mindenét odaadta érte, ha a világ ezt nem viszonozza neki?

Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem viszonozza kellő mértékben a szeretetünket?

Erre a kérdésünkre maga az Isten adott, és ad választ az ő egyszülött Fiával. Odaadta őt, pedig tudta, mi nem viszonozzuk ezt. Kiüresítette magát értünk, mikor tudta, mi sokszor a kisujjunkat sem mozdítjuk érte. Azt tette értünk, s mi ezt tesszük érte. Isten pedig mindezt előre tudta. És mégis… Nem mérlegelte a dolgot, nem latolgatta, fontolgatta. Megtette. Legjelentősebb nyugati egyházatyánk Szent Ágoston világosít föl: „A szeretet azzal mérhető, hogy valaki méricskélés nélkül szeret-e.”

Mi emberek milyen gyakran félünk szeretni Istent. Félünk odaadni mindent. Finoman fogalmazva pedig „érdekes”, hogy mi nem bízunk eléggé abban, aki mindenét odaadta nekünk. Vagy ha talán azt is mondjuk, mi is szeretjük Istenünket, ha valami olyat kér, amiben nem látjuk azonnal a hasznunkat, az örömünket, milyen sokszor nem szívesen adjuk oda, adjuk fel a kis földi örömeinket.

De nem csak az Istennel szemben van ez így. Sőt, az emberek iránt még kevésbé bizonyítjuk, megvan bennünk a szeretet. Mikor látjuk, hogy a másik nem érdemli meg, nagyon gyorsan abba is hagyjuk gyakorolni. Sok esetben a házasság elején – mint mondják - , nagyon szereti egymást a pár. Mert úgy érzik, a másik ezt megérdemli. De mihelyt világossá válik, mégsem érdemelne annyit, rohamosan lecsökken annak gyakorlása. Szeretni a végletekig akkor is, ha a másik nem érdemli meg, ha a másik ezt közönnyel, vagy bántalommal viszonozza… Erre ad példát a mi Istenünk, ezt jelenti: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Újra csak Szent Ágoston beszél helyettünk: „A szeretet, amely véget ér, sosem volt igazi szeretet”. Mert az igazi szeretet nem tud méricskélni, csakis és egyedül pazarolni. Hogyan, ha nem pazarolva-, pocsékolva szeret minket Isten?

Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem viszonozza kellő mértékben a szeretetünket? Jézus szavai teljesen egyértelműek: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”.

E nagyböjti szent időben bánat könnye hulljon bőven, hogy ne csak beszéljünk, vagy olvassunk a lemondásról, hanem a mindennapi kis, kellemes dolgainkról lemondva tudjunk mérlegelés, latolgatás nélkül is adni másoknak talán időt a beszélgetésre, lehetőséget a látogatásra, megbocsátást a bántásokra. Sértettként kezdeményezést, idősebbként próbálkozást, „nagy emberként” megalázkodást.

 Krisztus eljött miattunk s feláldozta magát értünk. Csodálatos módon magához békített minket. Egyedül ennek a pazarló tettnek van hatalma, hogy megmentsen minket az örök kárhozattól. Minő igaz, hogy „semmi sem ment meg, csak a szeretet” (Szent Ágoston). Olyanná alakítsuk a körülöttünk levő, minket körülölelő világot, hogy ne csak az legyen igaz, hogy „Úgy szerette Isten a világot, hogy mindenét odaadta érte”, hanem fordítva is igaz legyen: „Úgy szerette a világ is az Istent, hogy mindenét oda adta érte.”

A mérce /Mt 18,21-35/

Jézus a megbocsátásról tanít az evangéliumban. Azt mondja, hogy a megbocsátás, az irgalom, s az igazi felebaráti szeretet minden elképzelhető mértéket meghalad – „nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer” – azaz végtelenszer. Mint ahogy nem tarthatjuk számon azt sem, hogy hányszor szerettünk, úgy azt sem, hogy hányszor bocsátottunk meg. Szent Ágoston mondja: „A szeretet azzal mérhető, hogy valaki méricskélés nélkül szeret-e.” De teljes mértékben igaz ez a megbocsátásra is: a megbocsátás azzal mérhető, hogy valaki számolás nélkül bocsájt-e meg.

Többlet /Lk 4,24-30/

Mint az evangéliumban hallottuk, Jézus éppen a názáreti zsinagógában tanított. Többször beszélt a néphez más városokban, az utcákon, a tereken is, de most a zsinagógában imádkozó néphez szólt – így ezt mások nem is hallhatták, csak akik ott voltak.

Isten minden emberhez szól a lelkiismeretén keresztül, vagy éppen az élet történései által. Hozzánk azonban többször és többet szól: itt, az ő házában, a templomban, a szentmiséken. Vegyük ezt egyfajta privilégiumnak, kitüntetésnek, hogy mi még többet megtudhatunk abból a tanításból, mely egyedül vezet minket a mennybe. De ezzel a „többlet” tudással a felelősségünk is nő: használjunk fel minden eszközt üdvösségünk eléréséhez!

Miserend és hirdetések - Nagyböjt 3. vasárnapja