Nagyboldogasszony

Nagyon sok szép és tartalmas gondolatot hallhatunk mindannyian a délelőtti szentmisében, akik részt vettünk a nagyboldogasszonyi búcsún Szentkúton. Csupán egyet szeretnék most kiragadni, s azon elmélkedni. A miséző lelkiatya többek között arról beszélt, hogy ki is számít vallásosnak, mit jelent vallásosnak lenni. Ő így fogalmazta meg: „az a vallásos ember, aki állandóan ápolja az Istennel való kapcsolatát”.

Ma a mennybe fölvett Szűzanya áll előttünk példaként, akiről a szó legszorosabb és legteljesebb értelmében elmondhatjuk: ő igazán vallásos volt. Hisz ő az Istennel való kapcsolatát a lehető legtökéletesebben ápolta. És az ő mennybevételének köszönhetően elmondhatjuk: az ő vallásossága nem múlt el, hanem immár örökké tart: ott van az Istennél az ő országában és állandóan kapcsolatban van az Istennel – állandóan értünk imádkozik.

Szombatonként és minden Mári ünnepen – már néhány éve – a szentmiséink mindig a Mária oltárnál vannak. S ez a Szűzanya szobor itt templomunkban egészen különleges ábrázolásmódban van megformálva. Letekint ránk. És úgy gondolom, kimondottan aktuális ez a kifejezésmód ezen a mai napon. Hisz Mária már a mennyben van, de onnan állandóan letekint ránk, miközben az Istennél van, hozzá imádkozik. Szűz Mária a mennyben is mindig imádkozik. Nem csak jelképesen a szoborban, hanem a valóságban is – a mennyben. De vajon mit is imádkozhat Mária? Napi 24 órán, heti hét napon, egy örökkévalóságon keresztül – mit mondhat az Istennek? Miért imádkozhat? Hisz Szűz Mária nem Isten, hanem ember – így ő is tanult, megtanult imádkozni – ugyanazokkal az emberi szavakkal, mint mi. Mit tud annyit imádkozni – emberi szóval? Szűz Mária állandóan értünk könyörög az Istennél – ezt mutatja ez a szobor is. Állandóan – nem csak, mikor kérjük őt, hanem állandóan. És akárhányszor ránézünk a Szűz Mária szoborra, ő mindig mutatja: érted imádkozok - szüntelenül. S milyen jó a sok rohanás közepette is ránézni egy-egy ilyen szoborra, vagy egy magasan álló templomra. Tegyük meg mi is: pillantsunk rá, s álljunk meg gyakran. Ha csak egy pár-, vagy akár fél percre is.

Isten, és a Szűzanya állandósága segítsen minket ebben a törekvésben, hogy gyakran érezzük Szűz Mária közbenjárását, oltalmát, s hogy példáját követve mi is eljuthassunk oda, hol már nem jelképeket, szobrokat látunk, hanem magát az állandó, örök fölségű, mindenható csodálatos Istent az ő szentjeiben.

Életbevágó /Mt 18,21-19,1/

Ahogy Péter a felebarátnak való megbocsátásról kérdezte Jézust, ő egy-, a mennyországról szóló példabeszéddel válaszolt. Első hallásra nem függ össze a kettő.

Jézus szavai szerint azonban az egymásnak való megbocsátás nem egy mellékes dolog, mely fontos, de nem életbevágó. Éppen ellenkezőleg. Azért válaszol Péter kérdésére „mennyországi” hasonlattal, mert az oda való bejutásnak a megbocsátás az egyik alapja. Anélkül lehetetlen oda bejutni. Ezt maga Jézus, az Isten tanítja.

Áldd meg, Istenem, ellenségeimet /Mt 18,15-20/

Mától újra minden egyes nap részt vehetünk a szentmisén, melyben a Szentírás által naponta tanulhatjuk az istenes dolgokat.

Ma elsősorban az ellenségszeretetre, rosszakaróink szeretetére tanít Urunk. Sajnos mi, emberek sokszor teszünk rosszat egymásnak: mások nekünk, és mi a másiknak. Néha rosszakaratból, máskor önzőségből, megint máskor fegyemetlenségből.

Egyházunk egyik szent vértanúja (Karl Leisner) naponta elmondott egy röpimát, mely gyökeresen megváltoztatta magatartását rosszakarói iránt. Így szólt az ima: „Áldd meg, Istenem, ellenségeimet!” Szoktunk mi is imádkozni rosszakaróinkért, ellenségeinkért? Ha szeretnénk – Jézus szavai szerint – őket is szeretni, ez az első lépés.

Miserend és hirdetések - Évközi 18. vasárnap

Évközi idő tizennyolcadik vasárnapja

„Kerestek engem azért, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok.”

A nép, ahogy hallhattuk, elment Jézus után, kereste Jézust, mert hiányzott neki, mert jó volt Jézussal lenni. Persze hogy jó, hisz jó volt őt hallgatni – szépen beszélt, mert – ahogy a múlt héten olvastuk – enni adott a népsokaságnak, jóllakatta őket. De mikor végre megtalálják Jézust, ő mint ha nem örülne, hogy az embereknek szükségük van rá. Sok ilyen érdekességre lehetünk figyelmesek az evangéliumokban.

Mi is eljöttünk ma ide, az Isten házába, a templomba. Azért jöttünk, mert – mint a nép az evangéliumban – Jézust keressük, mert vele akarunk lenni, találkozni, beszélgetni, mert Isten akarjuk kérni. Talán, hogy meggyógyuljunk betegségünkből, hogy sikeres legyen a vállalkozásunk, hogy elmúljanak a gondok, megoldódjanak a problémák... És kell is kérnünk effajta dolgokat, hisz szükségünk van Istenünkre. De ne ezeken legyen a fő hangsúly. Akkor „mit tegyünk?” – kérdezték ma a tanítványok. Akkor „mit kérjünk?” – kérdezzük mi. Jézus pedig válaszolt: Higgyetek abban, akit Isten küldött.

Legelőször tehát azért kell imádkoznom, hogy higgyek abban, akit Isten küldött, hogy legyen elő hitem, hogy valóban higgyek Istenben, aki soha nem hagy elveszni, ha kérem őt. Hogy hívő legyen férjem, feleségem, hogy higgyen Istenben gyermekem, testvérem, szomszédom, rokonom… mert csak a hit által élhetünk örökké. S ha meglesz bennünk a hit, tudni fogjuk, mit is kell majd kérnünk, s nem lesz hiányunk semmiben. Hisz hogyan is végződött a mai evangélium? Aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg!

Példabeszédek /Mt 13,47-53/

„Jézus amint befejezte példabeszédeit, más helyre ment onnét” – hallottuk. Istenünk sokszor hozzánk is példabeszédekben szól, hogy mi is elgondolkodjunk rajtuk, megértsük azokat, végül pedig levonjuk belőle – ki-ki a maga számára – a tanúságot.

A példabeszéd ugyanis mindig gondolkodásra késztet. Arra, hogy benne felismerjük benne magunkat – saját hibáinkat, vagy éppen erényeinket. Hogy intést-, illetve biztatást kapjunk földi utunkra. Ezért sosem csak külső szemlélőként, de belső szereplőként hallgassuk azokat, hogy a mi életünkben is kellő hatást érjenek el Krisztus Urunk szavai.

Miserend és hirdetések - Évközi 17. vasárnap