Fájdalmas Szűzanya

Minden vasárnap a szentmisében megvalljuk hitünket. Elmondjuk a hitvallást, mely mindent elmond arról, ami hitünk lényege. S általában nincs is vele gondunk. Sokszor akkor jön a nehézség, mikor e a megvallott hitnek a próbatétele következik. Mikor valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, vagy mikor egy-egy nagyobb, komolyabb betegség-, nehézség ér minket. Föllázad az ember: miért? Hisz én nem vagyok ennyire rossz. Nem ezt érdemlem!

Szeptember 15. a Fájdalmas Szűzanya ünnepe. Ma van ez a nap. Általában az örömet szoktuk megünnepelni, és nem a fájdalmat. Azt inkább igyekszünk minél előbb elfelejteni, vissza sem gondolni rá. Egyházunk pedig mégis újra meg újra megünnepelteti a Szűzanya fájdalmát – mert jól tudja, s ezért mindenkinek tanítja: a szenvedésből sokat tanulhat az ember. Hogy nem hesegetnünk a szenvedés gondolatát, hisz előbb vagy utóbb úgyis utolér, s megszorongat. A mai ünnep azt mutatja: tanuljunk a szenvedésből.

Mária nem a szentmisén vallotta meg hitét, de életével. Az ő hite, s az ő szeretete nem volt puha, vagy érzelgős, mely csak a jó időben tart ki – írja Prohászka Ottokár. S folytatja: Hite a sötétben el nem homályosult, hanem világított, s szeretete az őt környező kegyetlenségben nem változott el szeretetlenséggé, hanem melegítette elborult szívét.

Szűz Mária, a Fájdalmas Anya mai ünnepe gyönyörűen, érthetően, világosan mutatja a kereszténység, a „krisztusiasság”, a krisztushoz tartozás egyik nagy alapszabályát: Minél közelebb van valaki az Úrhoz, annál közelebb kell lennie az Úr keresztjéhez is. Ezért kellett Szűz Máriának is a lehető legtöbbet éreznie Krisztus kínszenvedéséből. Ő, aki mentes volt minden bűntől – a legnagyobb fájdalmakat szenvedte el, mert csak így lehetett ott szorosan fia keresztje mellett. S ez a tény, ez a mozzanat, amit ma meg is ünneplünk igen nagy vigasz lehet minden szenvedő ember számára. Miben mutatkozik meg, hogy mi keresztények, Krisztuséi vagyunk? Az imádságban? Abban is. A felebaráti szeretetben? Abban is. A kötelességtudó keresztény életben? Abban is. De ez nem minden. Keresztény voltunkat, a Szűzanyához hasonlóan a szenvedésben is meg kell mutatnunk: A türelemmel, Isten akaratában megnyugvó békével viselt szenvedésben is. Hisz ha a bűntelen Krisztus, s az ő bűntelen Szent Anyja annyit szenvedett, akkor én, a hűtlen, bűnös, mihaszna tanítvány hogy ne szenvednék?

Erre tanítson meg minket a legszentebb Anyának, a Fájdalmas Szűz Máriának mai ünnepe.

Szűz Mária Szent Neve

Ma Szűz Mária névnapja van. 333 évvel ezelőtt ezen a napon, szeptember 12-én szabadult fel Bécs városa a török támadások alól, s ennek tiszteletére rendelte el az akkori (Boldog XI. Ince) pápa ezt az ünnepet. A Szűzanya számunkra valóban a felszabadítást, a megmenekülést jelenti, hiszen őáltala kaptuk meg a Megváltót. Ezért is kell, hogy különös szeretettel és hálával forduljunk feléje.

Mindig a legnagyobb szeretettel és bizalommal mondjuk ki ezt a nevet: Mária. A napi szentolvasókban, imádságokban foglaljon el mindig különleges helyet ez a név. Ne fussunk át rajta oly gyorsan, ne mondjuk csak szokásból, de közben mindig gondoljunk az ő hatalmára, az ő segítségére, az irántunk való szeretetére. Így válhat minden nap szentebbé, kedvesebbé és még fontosabbá számunkra Szűz Mária szent neve.

Miserend és hirdetések - Évközi 24. vasárnap

Kisboldogasszony - templombúcsú Kovácsiban

Szűz Máriának, Isten anyjának születését ünnepeljük. Egy olyan születést, melyről megtörténése pillanatában senki sem tudta, hogy a történelem egyik legcsodálatosabb eseménye az. Kétezer évvel később azonban több ezer kilométerre attól helytől emberek milliárdjai hiszik és vallják: ott, akkor csoda történt – az emberiség egyik legnagyobb csodája.

Szent Joakim és Anna, a Szűzanya szülei sem tudták, hogy gyermekük – egyedüliként a világtörténelemben – mentes az áteredő bűntől, s hogy ő lesz magának az Istennek az anyja. Nem tudták, hogy gyermekük egész életét teljesen bűn nélkül éli majd le, s hogy ő lesz a Megváltó legszorosabb munkatársa az emberiség megváltásában. Nem tudták, amit csak később Szent Anzelm fogalmazott meg: „Nála nagyobb csak az Isten, és minden kisebb, ami nem Isten”. Szűz Mária születésekor nem volt semilyen különleges égi jel, mely mutatta volna, hogy milyen csoda történik épp. És mégis: Máriát szülei a legnagyobb szeretettel fogadták, gondozták, nevelték – úgy, mint egy királynőt. Pedig még nem tudták, hogy valóban az is. Ahogyan Mécs László írja A királyfi három bánatában:

„Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,

mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,

úgy ajándékozta anyasága tejét,

hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja honnan, palástot kerített,

aranyos palástot vállamra terített,

fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,

ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,

mint királyi ember királyi urának.”

Szent Joakim és Szent Anna úgy gondoskodtak gyermekükről, úgy nevelték őt, mint egy királynőt – mindenből a legjobbat adva neki, a legnagyobb felelősség tudatában. Így váltak ők is szentté, s így kapta meg Mária is mindazt, amire szüksége volt, amit megérdemelt.

És valahogy így van ez napjainkban is. Az igazán nagy dolgokat, különleges eseményeket, csodákat csak akkor vesszük észre, mikor azok már elmúltak, megtörténtek. A lényeg viszont az, hogy azokban a helyzetekben megtettük-e a legtöbbet, ami tőlünk tellett – úgy mint Szent Joakim és Szent Anna Mária születésekor, nevelésekor. Ha a munkahelyen kapunk egy új megbízást, ha a családban szüksége van ránk valakinek, ha új emberekkel találkozunk – adjunk mindent bele, s tegyük meg a legtöbbet, amire képesek vagyunk, mert talán éppen az a pillanat, az a helyzet válik csodává és igen meghatározóvá életünkben.

Életünk minden egyes pillanatát tekintsük egyedülállónak, s a lehető legnagyobb szeretettel végezzük minden munkánkat, kötelességünket. Így biztosan nem szalasztunk el egyetlen különleges alkalmat, lehetőséget, csodát sem. Kisboldogasszonyunknak, a Boldogságos Szűz Máriának mai születése emlékeztessen minket erre. S egyben segítsen, hogy minden emberben az ő gyermekének, Krisztusnak arcát lássuk. Hogy a végső számadáskor mindannyian ezt az ítéletet halljuk: „Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.”

Évközi idő huszonnegyedik vasárnapja

Jézusunk újra gyönyörű példabeszédekkel szemlélteti Isten végtelen jóságát irántunk: “Ha valakinek közületek száz juha van, és egy elvész közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja?” Nem.

Talán senki közülünk nem hagyná ott a kilencvenkilencet, s nem menne az elveszett után. Miért menne? Hisz azért az egy százalékért senki sem kockáztat kilencvenkilencet. Egy százalék nyereség, vagy egy százalék veszteség – nem tesz semmit. Talán többen gondolkozunk hasonlóan. Közülünk talán senki nem hagyná ott a kilencvenkilencet. Ilyenek vagyunk mi emberek. Egy ide, vagy oda – nem számít. De Jézus példabeszéde gyönyörűen megmutatja az Isten hozáállását, amely innen-, emberileg nézve abszurd: megér annyit az az egy?

Isten mégis elmegy az elveszett után. Ő ilyen. Nem „egy ide vagy oda” – neki mindenki számít. Ő sosem nézi: megéri-e. Nem számol, nem latolgatja az esélyeket. Minek is tenné? Hisz tudja előre, mi lesz. S még ha tudja is, hogy valaki úgysem tér meg, úgysem tér vissza az akolba, a nyájhoz, ő akkor is elmegy utána, akkor is keresi, akkor is hazahívja, akkor is felkínálja ölét: hazaviszlek. Számunkra felfoghatatlan és érthetetlen és logikátlan és esélytelen és lehetetlen. De Istennél semmi sem lehetetlen – éppen ezt mutatja meg Jézus az evangéliumokban. Hogy Isten mindig megadja az esélyt: még annak is, akiről tudja, nem használja ki.

Ez az Isten, ilyen az Isten. Sose éljünk vissza kegyelmével, de mindig éljünk vele!

Hasonlatosság /Lk 6,39-42/

„Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint mestere” – hallottuk az evangéliumban. A mi tanítónk, mesterünk nem más, mint Jézus Krisztus. Ha tehát tökéletesek szeretnénk lenni, teljesen Jézusra kell hasonlítanunk.

Azonban hányszor gondoljuk úgy, hogy szinte már tökéletesek vagyunk? Hogy talán semmi komolyabb bűnünk sincs, mindenben igyekszünk, senkinek rosszat nem csinálunk stb... De ilyenkor kérdezzük meg magunktól: vajon mennyire hasonlítunk Jézus Krisztusra? Milyenek lettek azok az emberek, akik Jézussal találkoztak, és milyenek azok, akikkel mi naponta találkozunk? Talán nem is kell mondani, hogy ha annyira közel lennénk Istenünkhöz, mint mesterünk, akkor máshogy nézne ki családi-, baráti környezetünk.

Van mit tanulnunk tőle – de ehhez az első lépés az alázatosság. Ebben igyekezzünk a legjobban.