Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása

Alighogy elkezdtük néhány nappal ezelőtt az új egyházi évet, már több ünnepünk is volt – szombaton egyházmegyénk védőszentjét, Xavéri Szent Ferencet, tegnapelőtt kedvelt szentünket, Szent Miklóst ünnepeltük. Ma pedig már a Szűzanyát ünnepeljük. Így van ez rendjén, ugyanis kell, hogy gyakran álljanak előttünk szent elődeink, mint követésre szánt példaképeink. Találóan fogalmazta meg Szent Bernát: „Kiknek ünnepén örvendezünk, azok segítségével föl is emeltessünk.“ Fiatal gyermekeink sokszor popsztárokat, élsportolókat, színészeket választanak példaképül – de legtöbbször gyorsan ki is nőnek „belőlük”. Nekünk azonban itt vannak szentjeink, akikből soha nem növünk ki, mert egész életünkön keresztül buzdítanak, példát adnak és közbenjárnak értünk.

E mai ünnepen az olvasmányban nem véletlenül hallottunk az első emberpár bűnéről, s annak következményeiről. Szűz Mária szeplőtelen fogantatásakor ugyanis tudnunk kell, hogy erkölcsi-, bibliai- és vallási értelemben a szeplő nem egy szépséghiba, hanem a bűn jelképe – magát a bűnt jelenti. S ebben az értelemben az áteredő bűnt, amely minden embertől elveszi a kegyelem állapotát, elveszi az örök életet. Szűz Mária ettől a szeplőtől, ettől a bűntől volt mentes. Isten kiemelte őt közülünk, bűnösök közül, öröktől fogva kiválasztotta a legszentebb istenanyaságra.

Szűz Mária tehát, kinek ünnepét üljük ma, úgy született, hogy nem volt rajta az áteredő bűn. Sőt egész életében bűntelen, szent volt. Ezért ő az első a szentek között, ezért jár neki más-, megkülönböztetett tisztelet a szentek között. Ezért van neki sokkal több ünnepe az egyházi év folyamán, mint a többi szentnek. Ezért jöttünk ma el ide és ezt ünnepeljük: Hogy Isten Szűz Máriát megóvta minden bűntől. Ezt jelenti a mai ünnep: Szűz Mária szeplőtelen fogantatása.

De ahogy az elején Szent Bernát tanított: „Kiknek ünnepén örvendezünk, azok segítségével föl is emeltessünk.” Nem elég megemlékezni erről az eseményről, nem elég ezt megünnepelni, énekelni róla. Segítségével nekünk is fel kell emeltetnünk. Fel kell hogy keltse bennünk újra a vágyat azon állapot után, melyben az ősszülők voltak a paradicsomban, s melyben Mária is volt: a bűn nélküli állapot, mikor az ember szinte Istenhez van nőve, Istennel van – mindig. Melyben nincs bűn, ami elszakítana Krisztustól. Számunkra biztos nem tűnik reálisnak, valószerűnek ez az állapot. És valóban: itt a földön sosem fogjuk elérni. De kell, hogy vágyódjunk rá, hogy legyen motivációnk, mert ha az Úr látja bennünk ezt a vágyat, akkor megadja kegyelmét, s földünk megtermi gyümölcsét. Azaz irgalmából befogad majd minket is örök országába.

A szeplőtelen Szűz Mária példája ösztönözzön, s emeljen fel, hogy majd vele együtt örvendezhessünk – azon a helyen, melyet Isten azoknak készített, akik szeretik őt.

Felüdít /Iz 40,25-31/

„Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok.” Izajás, nagy ádventi tanítómesterünk által mondta ezeket a szavakat Istenünk a mai olvasmányban. Nemrégiben pedig az egyik barátom is megerősítette ezeket a szavakat, mikor elmesélte: Mikor eljövök ide a templomba, egészen megkönnyebbülök, s új erőre kapok. De talán nem ő az egyetlen.

Ha tényleg letesszük itt Istenünk elő gondjainkat, s megpróbálunk csak rá figyelni, minket is felüdít, minket is megkönnyít.

Miserend és hirdetések - Advent 2. vasárnapja

Az Üdvözítő /Lk 5,17-26/

Földi életében Jézus sok beteget meggyógyított, sok csodát művelt – mint az előbbi evangéliumban is hallottuk. Fő feladata azonban nem ez volt. Nem csodás gyógyítóként maradt fenn a történelemben, nemis kiváló prédikátorként. Neki végtelenszer nagyobb és magasztosabb küldetése volt: megváltani az emberiséget.

Ádvent mai napja arra taníthat meg, hogy Jézusban mi se csupán kívánságaink teljesítőjét lássuk – mi se csak földi dolgokat, jólétet, egészséget kérjünk tőle. Lássuk meg benne a végtelent: azt, aki elveszi bűneinket, s aki örök életet ad nekünk. Így várjuk születését.

Advent második vasárnapja

Évenként legalább egyszer, s talán éppen ilyenkor – az adventi időben – érdemes át-, vagy újragondolnunk emberiségünk kezdetének történelmét. Az első ember első bűne után, mikor elvesztettük a mennybejutás lehetőségét, Isten megígérte a Megváltót, aki kiengesztelve őt visszaszerzi nekünk az örök boldogságot. S egészen az első emberpár óta a világ, s különösképpen a – zsidó – választott nép várta a Megváltót, az Üdvözítőt, a Messiást. Az ószövetségi próféták jövendöltek róla: Dávid nemzetségéből születik majd, egy szűztől, az Úr lelke nyugszik majd rajta... S így az évek, évszázadok alatt egyre világosabban kirajzolódott a Messiás alakja. Az ősatyák buzgón várakoztak rá, a választott nép asszonyai azért imádkoztak, hogy tőlük születhessen meg az Üdvözítő.

Mi talán el sem tudjuk képzelni azt az állapotot, melyben az emberek Jézus születése előtt éltek: hisz tudták, nem juthatnak a mennybe, míg el nem jön az, aki megváltja őket a bűntől. Izajás próféta szavait énekelték (melyeket mis eléneklünk minden ádventi rorátén): „Lásd meg, Urunk, a te néped sanyarúságát, / és küldd el az Eljövendőt. / Küldd el a Bárányt, / a földkerekség Urát, / küldd el a kősivatagból Sion leányának hegyéhez, / hogy elvegye rólunk fogságunk igáját.”

Ez volt az első, a több száz-, ezer éves ádvent. Mi pedig ilyenkor, adventben erről az időről olvasunk a próféták által. Olvasunk róla, ugyanis az ősatyák, őseink jól várakoztak. S ha rájuk figyelünk, megtanítanak minket is jól várakozni. Gyönyörűen mondja Szent Pál a szintén ma olvasott Római levélben: „Mindazt, amit egykor megírtak, a mi okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére”. Az egész advent olvasmányai, szentleckéi, evangéliumai, könyörgései az Isten-imádat és dicsőítés mellett egyben tanítanak is.

A mai szentmise fő könyörgése szent vágyakozást kéret számunkra, Izajás próféta reményünket növeli, Szent Pál Isten magasztalására-, míg Keresztelő Szent János bűnbánatra hív. Mert ezek az advent, a várakozás, a jól várakozás eszközei. Nem a hangos, zajos, csengő és villogó üzletek vagy ajándékok kínálata, sokkal inkább a templom csendjében, a lélek mélyén, a gyóntatószék komolyságában történő igazi megtérés, Istenhez fordulás, szent várakozás az, amely adventté teszi ezt a négy hetet. Ezt tegyük mi is. Ott legbelül. Ott készítsük az utat Urunk eljövetelére.

Társas - Xavéri Szent Ferenc

A besztercebányai egyházmegye védőszentje, Xavéri Szent Ferenc a 16. században élt, s megismerkedett egy másik szenttel, mégpedig Loyolai Szent Ignáccal. Együtt alapították meg a jezsuiták rendjét, mely mindmáig nagy tiszteletnek örvend, és a szent tudományok továbbadásának, a tanító munkának szenteli tevékenységét – több ezer papot, szent életű embert adott már az egyháznak.

Micsoda találkozás lehetett az, amikor a két szent találkozott. Pedig nem voltak egyformák sem természetben, sem tulajdonságokban. Mégis nagy munkát, Istennek tetsző munkát vittek véghez – ugyanis egy célért küzdöttek. Isten országának építése volt mindkét szent életének célja.

Adventi utunkon, melyet néhány napja kezdtünk el, lássuk meg a másikban azt a jót, a jó célt, amiért küzd. Ne csak a kevésbé tetsző tulajdonságait nézzük, hanem azt, miért van itt pl. ő is a templomban. Hamar rájövünk, hogy ugyanazért, amiért mi. Tehát egy a célunk, ezért fogjunk össze – mindenekelőtt mi, keresztények, s együttes erővel, egymás segítve haladjunk ma ádventi utunkon, s minden nap Istenhez vezető utunkon.