Szeretni ellenségeinket? :O /Mt 5,43-48/

Szerethetek egy olyan embert, aki iránt haragot, sőt, gyűlöletet érzek? Szerethetem-e azt, aki mindig keresztbe tesz nekem? Aki olyan ellenszenves irántam és mindig csak bánt?

Az említett embereket csoportosan az ellenségeinknek is nevezhetjük. A mai Jézusi parancs pedig így szól: szeressétek ellenségeiteket.

Meg tudjuk változtatni parancsból az érzéseinket valaki iránt? Tudjuk, hogy nem. Így logikusan következik, hogy a szeretet nem valami szép érzés, sőt, hogy egyáltalán nem is érzés. A szeretet cselekvés. „Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket.“

Vajon hol vagyok én ezen a téren? Hogyan viszonyulok ellenségeimhez? Tettem már velük egy jó dolgot is? Elmondtam-e legalább egy Miatyánkot is értük?

Látjuk, hogy nagyon is szerethetek egy olyan embert, aki iránt haragot, sőt, gyűlöletet érzek. Szerethetem azt, aki mindig keresztbe tesz nekem. Azt, aki olyan ellenszenves irántam és mindig csak bánt.

Pünkösdvasárnap

Pünkösdöt ünneplünk, a Szentlélek kiáradásának nagy napját. De már a szentmise elején mondott imákból észrevehettük, hogy ez a mai ünnep nem csak egyfajta emlékezés, nem csak egy kétezer éve történt eseménynek a felelevenítése, hanem ahogy közösen imádkoztunk a könyörgésben: „Istenünk, áraszd ki a Szentlélek ajándékait az egész világra, és töltsd be híveid szívét isteni kegyelmeddel, amellyel egykor elindítottad az evangélium hirdetését.“ Azt kértük Istenünktől, hogy most árassza el a világot ajándékaival, hogy most szálljon ránk a Lélek, hogy már ne azokat az apostolokat erősítse meg, hanem minket itt és most.

Ugyanúgy a zsoltárossal együtt énekeltük: „Áraszd ránk Lelkedet, Istenünk: újítsd meg a föld színét.“ Újra csak nem azt mondtuk, hogy „kiárasztottad Lelkedet“, hanem hogy „most áraszd ki“. Most add nekünk a Szentlelket, mert most van szükségünk rá. Ezzel a mai nappal ugyanis véget ér a húsvéti idő, és folytatódik az évközi idő. Ez biztos hogy jelképes jelentőséggel is bír: az ünnepek után újra jönnek a hétköznapok a maguk bajaival, gondjaival, problémáival...s pontosan a szürke hétköznapok folyamán van a legnagyobb szükségünk a Szentlélek ajándékaira: a bölcsesség és  értelem Lelkére. A jótanács és a tudomány Lelkére. A lelki erősség és a jámborság, valamint az istenfélelem Lelkére. Ajándékok, melyek nélkül az életünk reményvesztett és célt tévesztett, keserű és nincs benne derű, nehéz, melyben nincs segítő, megmentő kéz.

S ha mélyebben elgondolkozunk a Szentlélek hét ajándékán, rájövünk, hogy minden jónak pontosan ezek a forrásai.

Ha nincs meg bennünk az értelem és a bölcsesség Lelke, mindent csak ösztönösen teszünk, helyes gondolkodás nélkül és tudjuk, milyen nagy problémák jönnek azzal elő, ha cselekszünk, de nem gondolkozunk.

Vagy ha gondolkozunk is, de tanácstalanok vagyunk, nem tudunk dönteni, nem tudjuk, melyik lenne a helyes választás… milyen jó lenne ilyenkor valaki, aki mindig jó tanácsot, jó utasítást adna – itt a jó tanács Lelke.

Sok dolgot nem tudunk, nem értünk, mi miért történik úgy vagy amúgy… a tudomány Lelke ebben is tökéletes segítőtársunk.

Krisztusban szeretett testvéreim! Ha valóban eltöprengünk ezeken az ajándékokon és hiszünk az isteni szónak, mely ezeket ígéri nekünk, akkor nem marad más hátra, mint hogy kérjük a Szentlelket. Kérjük, kérjük és kérjük, mert látjuk, milyen nagy szükségünk van rá.

Nem szalaszthatjuk el ezt a lehetőséget, mert a Lélek éppen ma akar minket eltölteni. Kérjük őt és nyissuk a szívünket.

Jöjj, Szentlélek Isten! Töltsd el híveid szívét… töltsd el a mi szívünket!

Köszönet Szent Efrémnek

Szent Efrém diakónust, mai szentünket nagyon szeretem. Végtelenül hálás vagyok neki, mert sokat segített nekem.

A teológiai főiskolán mikor a záró szakdolgozatomat írtam, nem tudtam mit írni a befejezésbe, zárásként. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi újat hozott a munka, vagy, hogy mit sikerült vele elérnem. Ugyanis a Szentírás bizonyos részeit elemeztem teológiai és főleg zenei szempontból az eredeti, több évszázados gregorián dallamok alapján.

Mikor befejeztem a munkát, egy részből nagyon örültem, hogy sikerült egy kicsit is feltárni és megfogalmazni abból, amit ezek a gyönyörű antifónák magukban foglalnak, másrészt azonban szomorú voltam, mert láttam, mennyi mindent nem írtam le és mennyi minden rejtőzik még azokban a szent szövegekben és dallamokban, azoknak egységében.

De az egyik vasárnap éppen Szent Efrém diákónus magyarázata volt megadva az Egyház által elmélkedésre az olvasmányos imaórában. Itt mintha maga Szent Efrém fogalmazta volna meg az én kérésemre azt, hogy mit jelent valamit felfedezni a Szentírásban és hogy miért jó, ha annyi dolog marad felfedezetlenül.

Miért jó, ha valamit megértünk, és miért nem szabad szomorkodnunk, ha sok mindent nem értünk meg a Szentírásból, kedves testvéreim? Ha valóban kíváncsiak vagyunk rá, hallgassuk meg Szent Efrém magyarázatát. Igaz, elég hosszú, de ha figyelmesen hallgatjuk, egy cseppet sem unalmas. Hallgassuk csak:

"Ki tudna, Uram, egészen belehatolni értelmével csali egyetlen egy kinyilatkoztatott titkodnak is a mélységébe? Több az, amit fel sem fogunk, mint az, amit megértünk, éppúgy, mint amikor egy szomjas ember iszik a forrásból. Mert hiszen a hittudósok tanítása szerint Isten igéjét nagyon sok szempont szerint lehet vizsgálni. Isten az ő igéjét sok színben adta elénk, hogy ki-ki, amit fel tud fogni belőle, azt tanulmányozza. Különféle kincseket rejtett bele igéjébe, hogy mindegyikünk gazdagodjék azzal, amit megtalál benne.

Isten igéje az az élet fája, amely mindegyik ágán áldott gyümölcsével kínál téged, éppúgy, mint az a szikla a pusztában, amelyik úgy nyílt meg, hogy minden oldaláról adta a lelki italt. Ettek a lelki eledelből — mond­ ja az Apostol —, és ittak a lelki italból (l Kor 10, 3-4).

Ha tehát valaki e drága kincsek valamelyikéből részesül, sose higgye, hogy Isten igéjében csak az az érték van, amelyre ő talált rá, hanem inkább tartsa nagy értéknek azt, hogy a benne levő sok kincs közül ezt az egyet is megtalálhatta. Nehogy silánynak és terméketlennek tartsa, és nehogy lenézze Isten igéjét azért, mert ő csak ezt a kis részét ismerte meg, amelyre rátalált, hanem inkább magasztalja Istent az ő igéjének kimeríthetetlen gazdagsága miatt, amit ő felfogni nem is tudhat. Örülj annak, hogy Isten igéje legyőzött téged, és ne szomorkodj amiatt, hogy felülmúlt téged. Aki szomjas, az örül, amikor iszik, és nem búsul azon, hogy nem bírja kiinni az egész forrást. Elégítse ki hát szomjadat a forrás, de a te szomjúságod ki ne merítse az egész forrást. Hiszen ha kielégíti szomjadat a forrás anélkül, hogy teljesen kimerült volna, akkor majd később megszomjazva ismét ihatsz belőle. Viszont ha szomjúságod az egész forrást kimerítette, akkor az is kiszárad, és így e győzelmed a saját károdat okozná.

Adj tehát hálát azért, ami neked jutott belőle, de ne szomorkodj afelett, ami még ott maradt benne oly bőségesen. Amit kaptál, s amire rátaláltál, az a te részed; és ami még benne maradt, az pedig a rád váró örökség. Amit ebben az órában emberi gyarlóságod miatt nem tudtál belőle megkapni, megkaphatod majd máskor, ha hűségesen kitartasz a keresésben. Meg se kíséreld hát oktalanul egyszerre kiinni azt, amit képtelenség egyszerre kiinni; viszont e kicsinységed tudatában abba ne hagyd azt, amit csak lassan, apránként tudsz kortyolgatni."

„Én nem maradok tovább itt e világban, ők azonban a világban maradnak“ /Jn 17,1-11/

Szó szerint ugyanazt az evangéliumot olvastatta fel velünk az imént Anyaszentegyházunk, mint az elmúlt vasárnap. S akkor azon elmélkedtünk, hogyan tanulhatunk meg Jézustól imádkozni – csak úgy, ha újra és újra olvassuk az ő imádságát, imádságait és elsajátítjuk azokat.

Lehet, elővettük vasárnap otthon a Szentírásunkat, lehet, nem. Lehet újra olvastuk ezen szentírási részt, lehet, nem...

„Én nem maradok tovább itt e világban, ők azonban a világban maradnak“ – mondja rólunk Jézus. S ebben a világban nincs más igazság, nincs más alap, amire támaszkodhatunk. Minden vicc és tévedés nélkül: a Szentírás, az Isten szava az, amivel biztosan a mennybe jutunk. Ha bármi kételyünk, bizonytalanságunk, örömünk, bánatunk van, a Szentírás mindig ad biztos irányt: mit hogyan kell kezelnünk. Vajon használjuk-e? Vajon ott keressük-e a választ kérdéseinkre?

„A Vigasztaló pedig, Akit az Atya nevemben küld, megtanít majd mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.“ /Jn 14,26/

Jézus előre megmondta az apostoloknak, hogy a Getszemáni-kertben, amikor a katonák letartóztatják Őt, mindnyájan elfutnak majd. De még ha a tanítványok el is hagyták Jézust, Ő mégsem maradt egyedül. Az Atya vele volt. És ez az Atyával való szoros szeretetkötelék volt az, ami erőt adott neki, hogy mindig tovább menjen, mígnem át tudta ölelni a keresztet. Nyugodt tudott maradni a viharok idején és el tudta viselni az elképzelhetetlen kínokat a keresztúton és halálban.

Ő megvilágítja az utat, amelyet követnünk kell a saját küzdelmeink és próbatételeink idején. Néha az tűnik természetesnek, hogy egyedül maradunk a küzdelmeinkkel, a fájdalmainkkal és az ürességgel, amely hatalmába kerít. De Isten mindig mellettünk áll. Ő bennünk van. Soha nem vagyunk egyedül.

Ez a mai evangélium jusson eszünkbe, ha valami nehéz helyzetbe kerülünk, s úgy érezzük, egyedül maradtunk. Kérjük, várjuk a Szentlelket többek között azért is, hogy Jézus mindezen szavait eszünkbe jutassa. Hisz a Szentlélekről ígérte Jézus: „A Vigasztaló pedig, Akit az Atya nevemben küld, megtanít majd mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.“ /Jn 14,26/

P. Paul Campbell alapján

Húsvét hetedik vasárnapja

Sokszor panaszkodnak az emberek – s talán mi is, hogy nem tudnak imádkozni, nem tudnak jól imádkozni. Igaz, tudunk fejből sok imádságot, el is mondjuk ezeket, de úgy gondolom, mindenki érzi: jobban is lehetne még imádkozni.

Az imádság tudjuk, hogy „beszélgetés az Istennel”.

Mikor egy kisgyermek megszületik, nem tud azonnal beszélni. Nem tudja szavakkal kifejezni sem érzéseit, sem igényeit. Egyszerűen meg kell tanulnia beszélni ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba. E nélkül nem megy. S ha egy más kultúrába, országba kerülünk – ott is nélkülözhetetlen a helyi nyelv ismerése, ami szintén nem egyértelmű adottság, hanem azt is meg kell tanulnunk.

S nincs más ez az Istennel való beszélgetéssel sem. Azt a beszédet is meg kell tanulnunk, mert más az, mint a mi köznyelvünk. Hisz máshogy kell az Istennel, mint az emberekkel.

De vajon ki tudná, ki ismerné jobban az „isteni nyelvet”, mint maga az Isten, Jézus Krisztus. Tőle kell ezért tanulnunk, tőle kell megtanulnunk imádkozni. A mai evangélium pedig kitűnő lehetőséget ad erre, mert hallhattuk azt, hogyan imádkozott Jézus. Hisz így kezdődött: „Jézus az égre emelte tekintetét és így imádkozott.”

Ha valóban meg akarunk tanulni imádkozni, jól imádkozni, olvassuk el otthon újra és újra János evangéliumának 17. fejezetét, s tanuljunk mesterünktől. Vajon tudunk-e ennél a szentmise látogatásnál többet is tenni ezen a vasárnapon, tudunk-e foglalkozni kicsit többet Istennel? Tudunk-e tenni valami újat a tokéletességért, ami többe kerül. Több időbe, fáradságba, esetleg alázatba.

Még ha nem is szoktuk, legalább ezen a mai vasárnapon vegyük le a már talán poros Szentírást a polcról, s elmélkedjünk Jézus imádságán, az ő szavain. Olvassuk újra A János evangélium 17. fejezetét. Tanuljunk, tanuljunk meg jól imádkozni. Isten kérjük, tanítson meg az isteni nyelvre.

Urunk mennybemenetele

A húsvéti időszak végén vagyunk... eltelt belőle több mint 6 hét, s még 10 nap maradt hátra.

Jézus, feltámadása után 40 napig volt övéivel, tanította őket, vagy ahogy Szent Lukács evangélista írja: „Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: ismételten megjelent nekik, és beszélt Isten országáról” /ApCsel 13/

A mai napon pedig, ahogy hallottuk az olvasmányban, Jézus fölment a mennybe. Talán kicsit, vagy… kicsit nagyon furcsa kimondanunk, hogy Jézus azért ment el, hogy itt maradjon közöttünk. Már az Utolsó vacsorán, szenvedése előtt megígérte, hogy elküldi a Szentlelket, a Vigasztalót, aki majd megvigasztalja őket. Képzeljük el, kedves testvéreim az apostolokat. Mekkora csalódás volt, mikor Jézus szégyenteljesen meghalt a kereszten. Minden reményük szertefoszlott, az egész életük – úgy látták – romokban hevert. De pár nappal ezután Jézus megjelent nekik, s bebizonyította, valóban él. 40 napon keresztül naponta velük volt. Mindent megmagyarázott nekik, mi miért történt. Az apostolok pedig állandóan kérdezgették őt. Sokszor még „hülyeségeket is kérdeztek”. De Jézus mindenre válaszolt, mindent megmagyarázott nekik. Mondhatjuk, hogy csodálatos volt ez alatt a 40 nap alatt Jézussal lenniük. De ma Jézus elment. Fölment a mennybe. Ne is arra gondoljunk, hogy hova ment, hanem arra, hogy elment. Hogy eltűnt a szemük elől. Hogy az a Jézus, akivel addig naponta beszélgettek, elment. De megígérte, hogy velük lesz, még ha nem is látják őt…

Az apostolok látszólag egyedül maradtak… Jézus ígért valamit nekik… olyat, amit nem érzékeltek semmilyen érzékszervvel, tehát nem látták, nem hallották, csupán egy ígéret volt… az apostolok tehát csak reményben éltek, csak hitben éltek…

Krisztusban szeretett testvéreim! Nem vagyunk mi is hasonló, vagy talán pont ugyanilyen helyzetben? Volt időszak, mikor éreztük, hogy Isten velünk van, hogy naponta szól hozzánk, most meg talán semmit sem érzünk e téren? Úgy érezzük, elhagyott… s csak eszünkkel tudjuk, hogy nem hagyott el, még ha nem is látjuk, nem is érezzük őt?

Ha talán igen, akkor kérjük ezen a mai napon az apostolokat, akiket szintén csak Jézus szavai éltettek és öntötték beléjük a reményt, hogy járjanak közben értünk, s kérjék ki számunkra a hit ajándékát. Azokat az apostolokat, akik ismerik ezt a helyzetet, mert ők is voltak hasonló, ha nem ugyanilyen helyzetben. De kövessük is példájukat, ahogy ma olvastuk: minden nap ott voltak a templomban, tehát kitartóan imádkoztak.

Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk. Még ha el is távozik egy időre, vagy más távozik el egy időre, ezzel is azt akarja elősegíteni, hogy ezek a nehézségek által is ne távolabb, hanem közelebb kerüljünk hozzá. Hogy megnövekedjen a hitünk, és így jobban tudjunk rá hagyatkozni. Hogy több legyen bennünk az Isteni, s kevesebb az emberi. Kicsit kevesebb én, és kicsit több Isten.

Urunk mennybemenetele - vigília

Meglepő módon ma, Urunk mennybemenetelének az előestéjén nem a mennybemenetelről szóló evangéliumot olvassuk fel az evangéliumi részben. Szent Máté evangélista ugyanis az ő könyvében nem számol be a mennybemenetel eseményéről. AZ imént azokat a szavakat hallottuk, melyekkel Jézus a feltámadása után megbízta a tanítványokat: „Menjetek el az egész világra, és tegyetek tanítványommá minden népet. (...) És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.“ – így végződik a Máté-evangélium, a Máté-könyv.

Jézus utolsó szavai, melyeket ez a szent könyv magában foglal nagyon nagy súllyal bírnak. Menjetek és cselekedjetek. Egyértelmű ez – úgy gondolom – mindannyiunk számára. Egyértelmű utalás volt ez az akkori tanítványoknak is: minden, amit láttak, hallottak, megtanultak, átéltek – nem csak saját maguknak, nem csak saját maguk részére kellett, hogy szolgáljon, hanem az egész világnak. S egyértelmű üzenet ez számunkra is, hogy a mi hitünk sem, a mi Jézussal való kapcsolatunk sem azért van, hogy magunkba tartsuk, hogy csak mi magunk éljünk belőle. Arra kaptuk Istentől, hogy továbbadjuk, hogy elmondjuk másoknak is. Úgy, amint a húsvéti gyertya lángja nem lesz szegényebb, ha másik gyertyát gyújtunk meg róla, hanem pontosan ellnkezőleg – úgy a mi hitünk sem csökken azáltal, hogy továbbadjuk, hanem egyre csak növekszik. Növekszik maga a hit. Mennyiségben és minőségben is.

Urunk mennybemenetelének előestéjén elmélkedjünk ezen a szent titkon, Jézus utolsó szavain, melyeket innen a földről intézett hozzánk. S egyben nézzük meg életünket, vizsgáljuk meg hitünket: Vajon tudnak e belőle élni mások is, vajon tudnak-e egyáltalán hitünkről azok, kik már talán semmiben sem hisznek. S keressük a módot, hogyan tudunk hitünk segítségével szolgálni, segíteni embertársainknak.

Ma reggel...reggeli ima közben

Ilyen volt ma reggel az Ipoly mente

kb. fél 5-től negyed 6-ig...

gondoltam, megosztom veletek 

a reggeli természet szépségeit...

"Áldjátok az Urat, dér és harmat" /Dán 3/

"A Szentlélek meggyőzi majd a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről." /Jn 16,5-11/

Tudjuk, hogy a bűn nem más, mint szembefordulás Isten szeretetével. A legtöbbször azonban, mikor bűnt követünk el fel sem fogjuk, mennyire bántjuk vele az Istent, mennyire szembefordulunk a bűn által Istennel. „A Szentlélek meggyőzi majd a világot a bűnről” – hallottuk. Mert pontosan a Szentlélek az, aki ráébreszt minket a bűn súlyosságára, a Szentlélek az, aki feltárja előttünk az igazságot a bűnről.

Kérjük őt, a Szentlelket naponta, többször naponta, hogy észrevegyük, mily hatalmas és mennyire ártalmas, mennyire halálos a bűn a mi lelkünkre. Mert pl. csak úgy parancsból, hogy „ne hazudj” biztos nem fogjuk abbahagyni a hazudást. De ha a Szentlélek feltárja előttünk e bűn valóságát, következményeit, nem csak hogy nem fogjuk szeretni a hazugságot, hanem egyenesen undorodni fogunk tőle.

Kérjük a Szentlelket, ebben a rövid csendben is.

„Ezeket azért mondtam el nektek, hogy amikor eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy előre megmondtam nektek.“ /Jn 15,26-16,4/

Jézus nem hagyott semmit a véletlenre. Tanítása és szavai nem követelnek későbbi kiigazítást vagy javítást. Ő mindent tudott előre, tudta, mi, hogyan és mikor fog megtörténni. Nem akarta tanítványait sem bizonytalanságban hagyni. Ezért mondta el a mai szavakat az utolsó vacsorán – ezért jövendölt az elkövetkezőkről. Hogy nehogy azt higgyék valamikor is a hívek, hogy valami olyan történt, amivel Jézus nem számolt. Istennél sosincs váratlan helyzet.

S nincs ez máshogy a mi életünkkel sem, kedves testvéreim. Az Isten mindent tud előre. Tudja, ma este milyen bűnöket követünk még el. Tudja, hol, ki és mikor fog megbetegedni, vagy meghalni, esetleg milyen szerencsétlenség fog bekövetkezni. Fontos azonban, hogy mi is tudjuk: Istennél nincs váratlan helyzet – ami annyit jelent, hogy Istennél nincs reménytelen helyzet. Ma, most kell, hogy ezt tudatosítsuk, „hogy amikor eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy ő előre megmondta nekünk.“ – Istennel és Istennél mindig mindenre van megoldás, mert ő számol mindennel.

Legyen valóban mindig őszinte imánk, mikor ezt énekeljük, különösen az elkövetkező júniusi hónapban: „Támadna bármi vész, szívem meg nem remeg, gondot viselsz reám, hiányt nem szenvedek.” 

Húsvét hatodik vasárnapja

Tavaly az egyik jó barátomtól kaptam egy angol nyelvű Szentírást Amerikából. Ami külön érdekesség benne, hogy azok a szavak, amelyeket Jézus mondott ki, piros betűvel vannak szedve. Tehát ha kinyitjuk az evangéliumoknál első látásra megtudhatjuk, mi az, amit Jézus mondott. Pontosabban, mennyit is beszélt Jézus. Az ő beszédei általában  igen rövidek. Igaz, Szent János apostolnál hosszabbak, mint a három másik evangélistánál, de az úgynevezett búcsúbeszéd, melyből egy részt az imént hallottunk, minden rekordot megdönt. Ez talán Jézus leghosszabb összefüggő, megszakítás nélküli beszéde az egész Szentírásban.

Nevezhetjük ezt Jézus végrendeletének, utasításoknak az elkövetkezendő nehéz napokra, de az apostolok egész életére is. Megerősítés és biztatás.

 Az idős emberek közismerten sokszor elfeledik, ami pár perce törtét velük, de ami gyerek- és ifjúkorukban történt, arra mindig emlékeznek. Így lehetett ez minden bizonnyal a már agg Jánossal is, mikor már öregen írta meg az evangélimot: a búcsúbeszéd minden szava lelkébe ivódott.

De vegyük csak jobban szemügyre Jézus szavainak értelmét, mondanivalóját: Jézus, mielőtt kimondta volna ezeket a szavakat megjósolta Péter árulását, majd, e szavakat imával lezárva, elindult a Kédron patakon túlra. Volt ott egy kert… Íme, amit manapság szövegkörnyezetnek mondanak. Ez a búcsúbeszéd itt a passió, a szenvedéströténet prológusa, nyitánya. Szeretetről, egységről, viszontlátásról beszél ott, ahol rejtett széthúzás és féltékenység uralkodik. Ott, ahol árulás lóg a levegőben, és az érintettek még nem is igen fogták fel, hogy a búcsú pillanatait élik meg!

Van mit tanulnunk Jézustól! Micsoda nagyszerű lélek ez, mely – miközben tudja, mennyit fog szenvedni – csakis a többiek vigasztalásán fáradozik. Micsoda mondhatnánk merészség beszélni az egységről akkor, amikor minden széthullóban van! S végül, milyen egyértelműség a mi sokértelmű, ingadozó korunkhoz képest: nincs mese, csak az szeret, aki teljesíti a parancsokat. Nem tanácsokat, parancsokat! Ha valóban vágyunk látni őt, itt biztos receptet kaptunk. Kérdés, elég szabadok vagyunk-e engedelmeskedni?

„Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.“ /Jn 15,12-17/

Jézus búcsúbeszédének egy részét hallottuk az evangéliumban. Azonban nem csak az apotolokhoz szólt életre alkonyán, közvetlenül halála előtt, hanem elsősorban Istennel beszélgetett. Egész élete imádság és hálaadás volt az Atyának. Ha beleolvasunk az evangéliumokba, rájövünk: Jézus állandó párbeszédet folytat az Atyával. Ezt a kapcsolatot pedig a tökéletes szeretet járja át. Mindig Istenre hallgat, és Isten is meghallgatja Őt. Mindent megtesz, amit az Atya kíván tőle. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint szavai: „Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.“ De ezt nem csak mondta, hanem tettével meg is erősítette – ezt bizonyítja engedelmessége a kereszthalálig.

Nézzünk magunkra, magunkba: Mennyi van meg bennünk ebből a tökéletes Jézusi szeretetből?

Egy levél a második századból...

A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód. Nem laknak ugyanis külön városokban, nem beszélnek valami szokatlan nyelven, nincs semmi különcködő életmódjuk. Tanításukat nem okoskodásból vagy kíváncsi emberek izgágaságából merítették, és semmi emberi bölcselkedésre sem esküsznek, mint sokan mások.

Ott laknak a görögök és barbárok városaiban, ahogyan kinek-kinek a sorsa megszabta. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlennek látszó életmódot folytatnak. Saját szü­lőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik. Házasságot kötnek, mint mások; gyermekeik születnek, de nem dobják ki magzataikat. Közös az asztaluk, de az ágyuk nem.

Testben vannak, de nem a test szerint élnek. A föl­dön élnek, de hazájuk az égben van. A fennálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk felülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, őket azonban mindenki üldözi. Nem is ismerik, és mégis elítélik őket, megölik őket, de életre támadnak. Koldusszegények, és mégis sokakat gazdagítanak; mindenben hiányt szenvednek, mégis mindenben bővelkednek. Megszégyenítik őket, és a szégyenben éri őket a dicső­ség; rágalmaik visszahullnak amazokra. Megrágalmaz­zák őket, és épp a rágalmak közt éri őket a dicsőség. Hírnevüket megtépázzák, de fényesen bebizonyul igaz életük. Szidalmazzák őket, és ők áldással felelnek erre. Megvetik őket, de ők tiszteletet adnak mindenkinek. Jót tesznek, és mégis mint gonoszokkal bánnak velük. Ha kínozzák őket, örülnek, és mintha életre támadnának. A zsidók úgy hadakoznak ellenük, mintha pogá- nyok volnának; a pogányok is üldözik őket, de maguk a támadóik sem tudják, hogy miért bántják őket.

Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek jelen van a test minden tag­jában, a keresztények is ott vannak a világ városaiban. A lélek ott lakozik a testben, de mégsem a testből való; a keresztények is itt vannak a világban, de ők sem e világból valók. A láthatatlan lélek a látható testben van: a világban élő keresztények is láthatók, de vallásosságuk láthatatlan. A test haraggal és harccal támad a lélek ellen, mert akadályozza élvezeteiben, pedig semmi jogtalanság nem esett rajta; a világ is gyűlöli a keresztényeket, mert ők visszautasítják élvezeteit, holott a világot nem sértették meg.

A lélek szereti az őt gyűlölő testet és tagjait; a keresztények is szeretik üldözőiket. A lélek be van zárva a test­be, de ő tartja össze az egész testet; a keresztények is úgy vannak a világban, mintha börtönben volnának, de mégis ők tartják össze a világot. A halhatatlan lélek múlandó hajlékban lakozik; a keresztények is e múlandó világban zarándokolnak a mennyei örökkévalóságra várva. A lélek jobbá lesz, ha étellel és itallal nem kényeztetik el; a keresztények is folyton gyarapodnak, noha nap nap után üldözik őket. Isten olyan fontos őrhelyre állította őket, ahonnan nem szabad elmenekülniük.

A Diognéteszhez írt levélből

„Ne nyugtalankodjék szívetek!" /Jn 14,1-12/

Egyszer egy kíváncsi turista ellátogatott egy kolostorba. Megismerkedett egy ottani szerzetessel, akit megkért, hogy mutassa meg neki a celláját, a szobáját, mert nagyon szerette volna látni, hogy is néz ki egy cella. Mikor belépett a szobába elcsodálkozott, hogy milyen kevés holmi van ott. Meg is kérdezte: Hát a bútoraid hol vannak? Mire a szerzetes: És a tieid hol vannak? Az enyéim? Hisz én csak átutazóban vagyok itt. Én is, felelte a szerzetes. A mennybe tartok, csak egy kis időt töltök itt a földön. Igaz, vagy nem igaz? Ki tudja, de nem is olyan fontos az.

Igaz, mi is mindannyian a világban élünk, itt a földön mégis zarándokok vagyunk. A saját utunkat járjuk a mennyország felé. Azonban könnyen elcsábíthat minket a nyugodtabb, könnyebb, kényelmesebb élet, mely pihenést jelenthet kimerült testünknek, lelkünknek. A világ mindig csábító a romlandó emberi természetünk számára.

A csalogató és embert megtévesztő reklámok nyomot hagynak bennünk és ezeknek „köszönhetően” sokszor jobban vágyunk a földi javakra, mint az örök élet kincseire. Példaként: kapcsoljuk csak be kicsit a tévét, s mindjárt meggyőznek arról, amiről nem is tudunk. Például arról, hogy állandóan éhesek vagyunk – mondjuk, hogy a Milka vagy a Boci a legjobb csoki, hogy a mosópor, amit használunk semmire sem jó – csak az Ariel, és így tovább. Könnyen és gyorsan magunk elől tévesztjük a végső célt: lelkünk üdvösségét, az örök boldogságot.

Az imádság azonban, a gyakori, rendszeres imádság egy megtartó erő, amely újra és újra a végső célt jeleníti meg, eleveníti fel. Ezért kell előnyben részesítenünk az imát az életünkben, hogy az örök élet szemszögéből nézzünk az életr. Erre figyelmeztet Jézus is a mai evangéliumban: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Atyám házában sok hely van.” S ez a mi fő célunk, hogy oda jussunk. Ezért jövünk el minden héten rendszeresen az Isten házába.

Az igazi és legfőbb „igényünk” az Isten. Csak ő tudja betölteni vágyainkat. Nem vagyunk mindig éhesek, nem olyan rossz az a mosóporunk. Ne hagyjuk, hogy ezek a dolgok eltereljék a figyelmünket a lényegről. A lényeg, hogy az Isten országát elnyerjük.

„Keressétek előbb Isten országát és az ő igazságát, és mindent megkaptok hozzá.”