Amint már tegnap elmondtuk, a szentmise második része az áldozat liturgiája, s hogy ez a felajánlással kezdődik. Mindannyiunknak az oltár elé kell helyeznünk örömünket, bánatunkat, mindenünket, amink van, sőt, még saját magunkat is. Ezt fejezi ki – jelképesen – az oltárra hozott áldozati adomány. De ha megfigyeljük a szentmise ezen részét, a már említetteken kívül nagyon sok szimbolikus, jelképes cselekményt vagy mozdulatot fedezhetünk fel.
Miután a kenyér és a bor az oltárra kerül, a pap, mint az emberek elöljárója a saját maga és a nép nevében felajánlja ezeket, mint az emberi munka gyümölcsét és a szőlőtő termését. Hisz a borról is a Szentírás mondja: „mint az élet vize, olyan a bor annak, aki mértékletes a bor ivásában”. De már Szent Ciprián megjegyezte, hogy „ha valaki csak bort áldoz fel, akkor ez Krisztus vérévé válik, de nélkülünk, emberek nélkül. Ha viszont csak vizet áldozna fel, akkor ez emberré válna, de Krisztus nélkül. Ezért vegyítünk el a borban egy kis vizet, mert ez jelképezi a mi egyesülésünket Krisztussal.” Ezért önt a pap a kehelyben lévő borba egy kis vizet.
Miután a pap az áldozati adományokat felajánlotta, csendben, meghajolva az oltár előtt imádkozik. Ezt az imádságot, ti kedves hívek még talán sosem hallottátok, de a pap minden egyes szentmisében elimádkozza. Így szól: „Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel kérünk, Urunk, Istenünk, fogadj el minket, és legyen kedves színed előtt áldozatunk.” Dániel próféta könyvére utal ez az imádság, mikor a három ifjú a tüzes kemencében nem tudott már mit felajánlani, mert nem volt semmijük, így saját magukat kínálták fel Istennek áldozatul. Azariás így imádkozott: fogadj el minket, Istenünk áldozatul. Ezért imádkozza a pap is: „Istenünk, fogadj el minket, és legyen kedves színed előtt áldozatunk.”
Ekkor következik a kézmosás. Ennek is jelképes értelme van: egy természetes érzésről van szó, amely megkívánja, hogy a szent dolgokat csak tiszta kézzel érintsük meg. Ez a szokás már Hippolit püspök idejében, a 2. – 3. században ismeretes volt. Így az ókeresztény bazilikákban mindenhol található egy csap, vízforrás a kezek megmosására. Mert ezt az aktust nem csak a pap végezte el, hanem minden egyes hívő is. De abban az időben többször is volt jelképes kézmosás a szentmisén. Innen ered például a mi templomunkban is megtalálható és mindenki által használt szenteltvíztartó a szenteltvízzel. Ennek is, tehát hogy keresztet vetünk a szenteltvízzel az a jelentése, hogy mi is lelkileg meg szeretnénk tisztulni – már akkor, mikor belépünk a templomba. Ez is tehát egy jelképes mosakodás. A pap kézmosása után következik egy felszólítás, mely már nem csak olyan rövid, mint a szentmise elején a „Könyörögjünk” felhívás, hanem hosszabb, hogy könnyebben tudjuk tudatosítani, mi is fog történni. Ezt a felszólítást mindannyian ismerjük. Így szól: „Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.” Majd a felajánló könyörgés következik, amely az áldozati szándékot az olvasmányok és a napi liturgia gondolatkörével kapcsolja össze.
Krisztusban szeretett testvéreim! Lájuk a jelképek végtelen sorát, látjuk, milyen gazdagság áll a szentmise hátterében. Fedezzük fel és tudatosítsuk ezeket, hogy minden egyes szentmisénk méltóbb módon szolgáljon Isten dicsőségére, és hasznosabban a mi üdvösségünkre.
