Zenés szentségimádás templomunkban - egy újabb felvétel

Ahogy arról már korábban beszámoltunk, 

az egyházi évet egyházközségünkben

zenés szentségimádással kezdtük. 

Erről közlök most egy újabb videofelvételt:

elnézést az elégtelen felvétel-minőségért.

A szentmise - 11. rész

Az Úr imádsága, a Miatyánk után /melyről tegnap elmélkedtünk/  következik a béke szertartása, mely ezekkel a szavakkal kezdődik: Urunk, Jézus Krisztus, te azt mondottad apostolaidnak: békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Békesség, béke…ez a szó héberül így hangzik: salom. Ezt az egy szót egyszerű köszönésképpen is használják a zsidók: salom, tehát béke veled. Ezután a felszólítás után, megőrizve a több évszázados hagyományt, a hívek valamilyen jellel fejezik ki a békességre, a kölcsönös megbocsátásra való készségüket. A mi környékünkön, amint tudjuk, látjuk, a kézfogás terjed el. De vannak olyan helyek, ahol ún. szent csókkal, öleléssel köszöntötték egymást, s ezt a hagyományt még napjainkban is híven őrzik.

A békejel után következik egy nagyon fontos esemény, melynek talán nem is tulajdonítottunk eddig fontosságot. Sőt, talán még észre sem vettük, mert mindez az Isten Báránya énekünk alatt, egy rövidke pillanat alatt játszódik le. A kenyértörésről van szó. Szent Pál szavaira támaszkodik ez az esemény: „A kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk”. Ilyenkor a pap Krisztus példáját utánozva megtöri a kenyeret. Erről nevezték el régen az egész szentmisét, s arra emlékeztet, hogy mindnyájan egyetlen Kenyérből részesülünk, az Egyházban Krisztus testéhez tartozunk.

Ezután a pap a szentostya egy darabját a kehelybe bocsátva egyesíti az eukarisztikus bort és a kenyeret. Ez az ősegyházi szokás a szentmisék áldozati egységét jelképezi. A kereszténység első századaiban ugyanis ilyenkor a kehelyben lévő borba bocsátották az előző szentmise ostyájának egy darabját is. Persze az egyháztörténelem folyamán különböző értelmezéseket kapott ez a cselekmény, csak példaként megemlíthetjük Szíriát, ahol a test és a vér egyesülésében a feltámadást látták jelképezni. Mert amint a test és a vér egymástól való elszakadása a halált jelképezi, úgy a test és a vér egyesülése a feltámadást.

Majd a pap felmutatja Krisztus testét, Keresztelő Szent János szavaival: Íme az Isten báránya. Mi mindannyian pedig válaszolunk a kafarnaumi századossal: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Így teljesen eljutunk abba a korba, mikor maga Jézus él itt a földön. Hisz pontosan azokat a szavak hagyják el ajkunkat, melyek közvetlenül Jézushoz szóltak. Így az érzéseink is közelebb visznek minket a Krisztussal való találkozáshoz.

Ekkor következik a szentáldozás, mialatt az áldozási éneket, ún. communio-t (ejtsd: kommúnió) éneklünk. Erről az énekről, s általában a szentmise énekeiről majd egy külön elmélkedéssorozatban fogunk foglalkozni. Az áldozás utáni csendben a feladatunk az, hogy megköszönjük Istennek a legnagyobb ajándékát, egyetlen Fiát, aki értünk adta önmagát. Az áldozás utáni könyörgéssel és magával az áldással véget ér a szentmise, melyet maga a pap jelent be ünnepélyesen.

Krisztusban szeretett testvéreim! Valóban csak nagyon keveset elmélkedtük át az elmúlt napokban azokból a végtelen és mérhetetlen jelképekből és eseményekből, melyek a legszentebb áldozatot körülfonják és alkotják. De ahogy mondani szokás: a kis hal is hal. Így próbáljuk legalább ezt a kicsit, amit már talán tudatosítunk, minél mélyebben és őszintébben átélni. Fedezzük fel, és tegyük személyes élményünké a szentmisét, az Istennel való leggyönyörűbb találkozást.

Egy újabb kép

Tegnap, az Úr napján - vasárnap újra gyönyörű reggelre ébredhettünk. Még a szentmisék előtt kimentem egy kicsit a természetbe 

megcsodálni Isten csodálatraméltó művét. 

Ott és akkor született e kép:

Szentmise - 10. rész

Az Egyház úgy találta illőnek, hogy a szentmise legszentebb perceiben, tehát mikor már az Isten van közöttünk ily különleges és csodálatos módon az Oltáriszentségben, azt az imádságot imádkozzuk el együtt, amit magától Jézus Krisztustól tanulunk.

Tudjuk, hogy a szentmise azon formája, amelyet ma ismerünk, a hosszú évszázadok során alakult ki. Tehát hogy a szentmise az ősegyházban az első századokban nem pontosan úgy nézett ki s zajlott le, mint napjainkban. Voltak részei, melyek megmaradtak, melyek kimaradtak, s melyek hozzáadódtak. De a Miatyánk imádság, az Úr imája bizonyítottan mindig ott volt a szentmisében. Többek között Szent Jeromos, Szent Ambrus, és a legjelentősebb nyugati egyházatyánk, Szent Ágoston is írt erről. S mivel ebben az imádságban mindennapi kenyeret kérünk, s maga Jézus Krisztus mondta magáról: Én vagyok az égből alászállott élő Kenyér, hol is lehetne méltóbb és jobb helye, mint a szentáldozás előtt.

Ez az az imádság, amelyet naponta, s talán naponta többször elmondunk… így már lehet, elcsépelté, semmitmondóvá, hétköznapivá vált számunkra. Már talán nem mond semmi újat, már talán kicsit unjuk is…

Ezért hallgassuk meg most egy orvos, egy szívsebész versét, melyet éppen a Miatyánk imádság gyakori elmondása s átelmélkedése szült:

Az én Miatyánkom

Dr. Papp Lajos szívsebész verse

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, reményteljesen,

S fohászkodj:

MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:

Uram!

SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram!

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,

S mondd: Uram!

LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a "kisember" fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",

S millió szegény a "nincstől" hal éhen,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,

S kérd: Uram!

ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,

Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram! Segíts!

S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram!

MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,

MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,

Mikor népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!

URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!

MENTS MEG A GONOSZTÓL!

AMEN!

/UTÓHANG:/

S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden,

Távozz Sátán - szűnj vihar!

BÉKE, s CSEND legyen!

Miért féltek kicsinyhitűek?

BÍZZATOK! Hisz' én megígértem Nektek!

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek

Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,

S a végső időkig - VELETEK MARADOK!

Amen.

Miserend és hirdetések - Ádvent harmadik vasárnapja

Ádvent harmadik vasárnapja

Tudjuk mindannyian, kedves testvéreim, hogy ez a mai, ádvent 3. vasárnapja az öröm vasárnapja. Ezt a jelzi a templomban elég szokatlan rózsaszín gyertya, vagy papi ruha. S ezért énekeltük kezdőénekünkben is: Örvendezve jöjjünk Istenünk oltárához. De vajon minek kellene annyira örülnünk? Sőt, lehet-e egyáltalán felszólításra örülni?

A mai napra előírt kezdőének megválaszolja egyik kérdésünket: Örüljetek, mert az Úr közel van. Közeledik karácsony, Krisztus születésének ünnepe. Ez pedig örömmel kell, hogy eltöltsön minket. Hisz készülünk erre a napra /szépen gyűlnek a szalmaszálak a jászolba – a jócselekedetek a lelkünkbe/. Látni, hogy várjuk azt a napot. Hisz naponta énekeljük: Téged vár epedve a halandók lelke, vagy Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő, vagy Téged vár a népek lelki sötétsége, Isten. Várakozunk valakire, aki pedig már közel van. Ezért kell örülnünk. De valljuk, néha – s talán most sem – nem tudunk úgy örülni, mint ahogy szeretnénk. Eszünkbe jut sok gondunk, bajunk, fájdalmunk… ezért nincs ott az öröm az arcunkon, s ami még rosszabb, talán a szívünkben sem.

De ha az Egyház arra buzdít, hogy örüljünk, akkor vajon tényleg lehet parancsra, pontosabban felszólításra örülnünk? Részben igen, részben nem. Ha valaki csak annyit mondana nekünk: Örüljetek, akkor vajmi kevés az esélye annak, hogy eltelik a szívünk örömmel. De ha valaki megmagyarázza, elmeséli, hogy minek is kellene örülnünk, akkor bizony sikerülhet felszólításra örülnünk. Hisz gondoljunk csak bele, ha egy gyermek elújságolja a szüleinek: Örüljetek, felvettek a főiskolára. Vagy egy szülő a gyermekének: örülj, fiam, mert kistestvéred lesz! Valóban lehet felszólításra örülni. /Azonban mindig nehezebb, amikor valami jövendő dologról van szó. Pl.: ha egy szülő azt mondja a gyermekének: jövőre nem, de két év múlva elmegyünk nyaralni. Biztos, hogy örül a gyermek, de még messze van az a nyaralás, így még nem olyan nagy ez az öröm. Ádvent elején még relatíve messze volt az Úr, de most örülnünk kell, mert közel az Úr. /

Közel van a karácsony, de mi nem csak a földi karácsonyra várakozunk, hanem Krisztus második eljövetelére is. Az ádvent ugyanis legfőképp erre, Krisztus második eljövetelére, tehát az örök életre készít fel minket. Örülnünk kell az élet viszontagságai közepette is, mert tudjuk, örök élet vár ránk. S már maga ez a tény nagy örömmel kell, hogy eltöltsön minket.

Történt egyszer, hogy egy Kínában tevékenykedő misszionárius és egy híres énekes ugyanazzal a repülővel tért haza az Egyesült Államokba. A misszionárius számos éven át dolgozott Kínában, az énekes csak két hétig szerepelt ott. Amikor New Yorkban leszálltak, a misszionárius nagyon elcsodálkozott, hogy mennyi rajongó köszöntötte és várta a kedvenc énekesét. A misszionárius egyből az Istenhez fordult: Uram, nem értem… életemből 42 évet szenteltem Kínának, ez meg csak két hétig volt ott. Mégis… őt sok ezer személy üdvözli itthon, engem meg senki. De ekkor az Úr így válaszolt : csakhogy fiam, te még nem érkeztél haza.

Örülnünk kell, mert az Úr, s vele együtt az üdvösségünk is közel van. Ez a tudat adja meg nekünk azt az örömet, amit sem szenvedés, sem gond, fájdalom, vagy szenvedés nem vehet el tőlünk. Mert mi tudjuk: örök öröm vár ránk!

Szentmise - 9. rész

A prefáció-, amiről már tudjuk, hogy egy ünnepi hálaének, dicshimnusz, majd a Szent vagy után pap elkezdi az ún. kánont. Jelképesen belép a Szentek Szentjébe, hogy a nagy hálaadó ima keretében átváltoztassa a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé, majd tiszta áldozatként felajánlja azt az Atyaistennek a világ üdvösségéért.

Bizonyára észrevettétek, kedves testvéreim, hogy nem minden szentmisén ugyanaz az eukarisztikus ima szövege. A lényeg, az átváltoztatás szavai ugyanazok, de a szövegkörnyezet más. Ez azért van, mert több eukarisztikus ima is használatba került a Második Vatikáni Zsinat újításának köszönhetően. De a lényeg, mindegyikben ugyanaz. Olyan ez, mintha egy házat szeretnénk megismerni belülről, de minden egyes alkalommal más és más sorrendben néznénk meg a szobákat. Így a ház is minden alkalommal kicsit másmilyennek tűnik. Minden egyes kánon, eukarisztikus imádság a lélekhívással kezdődik. A pap, az Egyház Isten lelkéért, a Szentlélekért könyörög, hogy a felajánlott kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé váljon. Ezután következik a legszentebb pillanata nem csak a szentmisének, hanem az egész emberiség történelmének: az átváltoztatás, mikor az Isten a pap szavainak engedelmeskedve leszáll a mennyből, s köztünk lakozik. Erről a legszentebb pillanatról így ír Catalina Rivas:

Az átváltoztatás pillanatában megtörtént a legnagyobb csoda. A miséző mögött megjelent egy hatalmas sereg. Úgy néztek ki, mint az angyalok. Az arcuk örömtől ragyogott. Úgy tűnt, hogy különböző korú emberek voltak, de mindannyiuknak öröm volt az arcán. Egytől egyig. Sok rokonod lelke is közöttük van, akik már az Istenlátásban örvendeznek.

Aztán megláttam magát a Szűzanyát, amint egy lépéssel a pap mögött térdel. Összefont kézzel nézte, s nagy tisztelettel nézte a miséző papot. Onnan halkan így szólt hozzám: Meglep, hogy a Szűzanyát a miséző mögött látod? Ez így helyes. Fiam minden szeretetet megadott nekem, de nem adta meg a papi méltóságot – a papság ajándékát, naponta jelenvalóvá tenni az eukarisztikus csodát. Ezért mély tisztelettel vagyok a papok-, és az azon csoda iránt, amit az Isten visz végbe az ő szolgálatuk által. Ezért mögöttük kell térdelnem.

Az oltár előtt szürke ruhában lévő emberek jelentek meg – feltett kezekkel. Mária ezt mondta: Ők a tisztítótűzben szenvedő emberek, akik a ti imáitokra várnak, hogy beteljesedjen az ő megtisztulásuk. Szüntelenül imádkozzatok értük. Ők imádkoznak értetek, de saját magukért nem imádkozhatnak. Imádkozzatok, hogy Istennel együtt örülhessenek az ő jelenlétében. Mária hozzátette: Látod, hogy egész idő alatt itt vagyok. Az emberek sokszor azokon a helyeken keresnek, ahol megjelentem. Ez részben jó, mert sok kegyelmet kapnak azokon a helyeken. De egyetlen egy jelenésnél sem, és egyetlen más helyen sem vagyok úgy és annyira jelen, mint a szentmisén. A tabernákulum, az oltárszekrény mellett virrasztok az angyalokkal, mindig Jézus mellett vagyok. /…/ Figyeld meg azokat az embereket, akik ebben a pillanatban is szétszórtak és szórakoznak. Sajnálattal mondom, hogy vannak, akik összetett kézzel úgy állnak, mint ha az Isten egyenrangú lenne velük. De te mondd meg minden embernek, hogy az ember sosem emberibb, mint akkor, mikor az Isten előtt térdre borul.

A pap kimondta az átváltoztatás szavait. Habár kistermetű pap volt, hirtelen növekedni kezdett és eltelt valami természetfeletti fénnyel, amely különösen fénylett az ő arcánál. Mikor felemelte a szentostyát, a kezén fénylő jelek voltak. Maga Jézus volt az! A szentostya hatalmassá nőtt. Jézus Krisztus arca jelent meg benne, aki a híveire nézett. Le akartam hajtani a fejem, de Mária ezt mondta: Ne a földet nézd. Jézust nézd, figyeld, s ismételgesd a fatimai szavakat: Uram, hiszek benned és imádlak téged. Bízom benned és szeretlek téged. Könyörgök hozzád bűnbocsánatért azoknak, akik nem hisznek benned és nem imádnak téged, nem bíznak benned és nem szeretnek téged. Szűz Mária arra kért, hogy mondjam el az Istennek, mennyire szeretem őt, és hogy imádjam a királyok Királyát. Úgy tűnt, mintha én lennék az az egyetlen ember, akire az Úr néz a hatalmas szentostyából. De ezzel együtt megértettem, hogy ezzel a határtalan szeretettel néz minden emberre. Amikor a pap letette a szentostyát, újra normális méretűvé vált. Amikor pedig a pap kimondta az átváltoztatás szavait a bor felett, megláttam a megfeszített Jézust: láthattam az arcát, a sebes vállait, az összetört testét. A jobb mellén egy nagy seb volt, amelyből vér, és valami víz szerű folyadék tört elő. Olyan, mint a víz, de sokkal fényesebb. Mintha fény sugarak lettek volna, melyek a hívek felé tartottak. Az Isten anyja ekkor azt monda: Ez a csodák csodája. Az Úr nincs korlátozva sem időben, sem térben. Az átváltozás ideje alatt az egész közösség a kereszt lábainál hever a keresztre feszítés pillanatában.

Így éljük át mi is a mai szentmisénket! Vegyük észre, s tudatosítsuk: nem egy emlékezésen veszünk részt, hanem valóban a Golgotán vagyunk!

Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása

Sok ünnep, melyet az egyházi év folyamán ünneplünk egészen az egyház első évtizedeibe, évszázadaiba vezethető vissza. Mai ünnepünk azonban nem rendelkezik évezredes hagyománnyal, egy viszonylag új keletű örömnapról van szó. Viszont azt, hogy Szűz Máriára nem hatott az áteredő bűn, tehát hogy szeplőtelenül fogantatott immár hitünk dogmájaként, egyik fő tanításaként valljuk. Szűz Mária volt az egyetlen ember (persze Krisztus Urunkat kivéve), akit nem szennyezett be az áteredő bűn.

Minden hittételt, dogmát, melyet ma is vallunk, a szentatya hirdet ki ünnepélyesen a római Szent Péter bazilika katedrájáról. Így válik hitünk tanítása egyre teljesebbé, mert folyamatosan fedezzük fel azokat az igazságokat, melyek az isteni kinyilatkoztatáskor jelen voltak, de nem ismertük még azokat a mag teljes valóságukban. Tehát sosem valami új dolgot talál ki az Egyház, ha kihirdet egy-egy hitigazságot, csupán felfedi a leplet a már meglévő igazságról.

Hasonló módon történt 1854 december 8-án, mikor IX. Piusz pápa hosszas imádság és az ókeresztény egyház hitének átvilágítása után ünnepélyesen kijelentette: „A Szent és Oszthatatlan Háromság tiszteletére a Szűz Istenanya dicsőségére és ékességére a katolikus hit fölmagasztalására… kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy… a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában… az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt.” Latinul „Immaculata – sine labe originali concepta”.

De amint már említettük, nem csak a 19. század közepétől igaz ez s él az emberek hitében, hanem egészen a kezdetektől. Ezt a hittételt talán nem is annyira szavaival, mint inkább éltével vallotta meg római katolikus Egyházunk. Már Szent Ágoston a 4. században minden kétség nélkül vallotta: „Mária mindenben legyőzte a bűnt.” Ahogy ezt sok helyen a festményi és szobrászati művészetben is jelképesen alkalmazzák: Szűz Mária, ki lábával eltiporja a Sátánt jelképező kígyót. Része volt a hitéletnek Mária teljes tisztasága. Az Isten még mielőtt a Szűzanya megszületett volna, kiválasztotta őt egy minden tekintetben egyedülálló feladatra: az Istent kellett megfogannia, megszülnie és felnevelnie. Az Istennek pedig van hatalma arra is, hogy megtegye a minden emberre áteredő bűn alól való kivételt. Ezért mondja Szűz Mária és ma is mondja menny örök országában: „Magasztalja lelkem az Urat, mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát.”

De vajon miért fontos számunkra a mai ünnep, az, hogy Szűz Mária mentes volt minden bűntől?

A mai szentmise prefációja adja meg erre a választ: „Te Máriát adtad népednek, hogy mindenkinél hathatósabban pártfogoljon minket, és ő legyen az életszentség példaképe.” Hogy ő legyen az életszentség példaképe: mindannyiunk számára. Hogy ne csak köszöntsük őt, imádkozzunk hozzá, ünnepeljük őt, hanem hogy ő legyen a mi életünk példaképe. Hogy mi se tegyük lejjebb a mércét, hogy mi sem adjunk alább, hanem olyan életszentségre, olyan szent életre törekedjünk, amilyet Szűz Mária élt. Ő, a Szeplőtelen, az Immaculata legyen a mi példaképünk: az alázatosságban, a szelídségben, a jóságban, az önfeláldozó szereteben.

Szentmise - 8. rész

Ha szentmisében a pap imádságra szólítja fel a híveket, akkor ez általában így hangzik: Könyörögjünk!, vagy Imádkozzatok testvéreim! vagy Üdvözítőnk parancsára így imádkozzunk…

De a felajánlási könyörgés után, amiről tegnap elmélkedtünk, egy más felszólítás következik. Ez a pap és hívek közötti párbeszéd így szól: „Az Úr… Emeljük fel szívünket… Adjunk hálát…” S hogy miért olyan különleges ez? Mert, ahogy megfigyelhetjük, itt nem egyszerű imádságra szólít fel minket, hanem hálaadásra, „eukarisztiára”, a szentmise legfontosabb és legszentebb eseményére. Ezzel a párbeszéddel kezdődik az ún. prefáció. Szent Ciprián azt mondta, hogy ezzel kell a kereszténynek kezdenie minden imádságát: felemelni a szívet. Minden testi és világi gondolatnak a háttérbe kell szorulnia, s az érzékeknek az Úrra kell irányulniuk. Ez a prefáció egy hálaadó ének, melyben a pap megköszöni Istennek a kapott ajándékokat, Isten minden ajándékát. Erre felel a nép, mikor a Szent vagy-t énekli. Ez a gyönyörű énekünk Izajás próféta könyvéből, látomásából származik, mikor az angyali karok meglátván az Istent ezt az éneket énekelték: Szent vagy 3x, mindenség Ura, Istene. A Szent vagy felkiáltás a mi helyzetünket teszi átélté, tehát hogy mi, akik itt a szentmisén részt veszünk, az egész teremtéssel együtt állunk a trón és a bárány előtt, így az a megtiszteltetés ér minket, hogy részt vehetünk abban a dicsőítésben, amelyet az égi seregek kórusa állandóan zeng.

Ismét a kolumbiai látnok asszonyt idézném:

Mikor vége volt a prefációnak, mindenki azt énekelte: Szent vagy, Szent vagy, Szent vagy! Ekkor a miséző pap mögül minden egyszerűen eltűnt. De hirtelen angyalok jelentek meg a pap mellett, több ezer és tízezer angyal. Mindannyian összetett kézzel térdeltek, imádták és dicsőítették az Istent, és hálát adtak neki. Gyönyörű zenét, éneket lehetett hallani, mintha végtelenül sokan énekelnék: Szent vagy, …

De ez nem csak egy emlékezés az angyalok énekére, hanem itt az egész Egyháznak, az egész közösségnek bele kell kapcsolódnia ebbe a dicshimnuszba, átélni a mennyországot, s így ez az ének különleges szerepet tölt be. Nem csak valami cselekményt kísér – mint pl. az introitus, a kezdőének a pap bevonulását, hanem ez a hely csak ezé az éneké, mindenki és minden erre összpontosít: hogy együtt dicsérhessük az Urat. Ezért a Szent vagy egy olyan ének a szentmisében, amit mindenkinek énekelnie kell.

Krisztusban szeretett testvéreim! Kezdjük meg mi is, már a mai szentmisével az igazi eukarisztiánkat, hálaadásunkat, s mi is pár perc múlva egyesüljünk az angyalokkal az Istent dicsőítő himnuszunkkal.

Szentmise - 7. rész

Amint már tegnap elmondtuk, a szentmise második része az áldozat liturgiája, s hogy ez a felajánlással kezdődik. Mindannyiunknak az oltár elé kell helyeznünk örömünket, bánatunkat, mindenünket, amink van, sőt, még saját magunkat is. Ezt fejezi ki – jelképesen – az oltárra hozott áldozati adomány. De ha megfigyeljük a szentmise ezen részét, a már említetteken kívül nagyon sok szimbolikus, jelképes cselekményt vagy mozdulatot fedezhetünk fel.

Miután a kenyér és a bor az oltárra kerül, a pap, mint az emberek elöljárója a saját maga és a nép nevében felajánlja ezeket, mint az emberi munka gyümölcsét és a szőlőtő termését. Hisz a borról is a Szentírás mondja: „mint az élet vize, olyan a bor annak, aki mértékletes a bor ivásában”. De már Szent Ciprián megjegyezte, hogy „ha valaki csak bort áldoz fel, akkor ez Krisztus vérévé válik, de nélkülünk, emberek nélkül. Ha viszont csak vizet áldozna fel, akkor ez emberré válna, de Krisztus nélkül. Ezért vegyítünk el a borban egy kis vizet, mert ez jelképezi a mi egyesülésünket Krisztussal.” Ezért önt a pap a kehelyben lévő borba egy kis vizet.

Miután a pap az áldozati adományokat felajánlotta, csendben, meghajolva az oltár előtt imádkozik. Ezt az imádságot, ti kedves hívek még talán sosem hallottátok, de a pap minden egyes szentmisében elimádkozza. Így szól: „Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel kérünk, Urunk, Istenünk, fogadj el minket, és legyen kedves színed előtt áldozatunk.” Dániel próféta könyvére utal ez az imádság, mikor a három ifjú a tüzes kemencében nem tudott már mit felajánlani, mert nem volt semmijük, így saját magukat kínálták fel Istennek áldozatul. Azariás így imádkozott: fogadj el minket, Istenünk áldozatul. Ezért imádkozza a pap is: „Istenünk, fogadj el minket, és legyen kedves színed előtt áldozatunk.”

Ekkor következik a kézmosás. Ennek is jelképes értelme van: egy természetes érzésről van szó, amely megkívánja, hogy a szent dolgokat csak tiszta kézzel érintsük meg. Ez a szokás már Hippolit püspök idejében, a 2. – 3. században ismeretes volt. Így az ókeresztény bazilikákban mindenhol található egy csap, vízforrás a kezek megmosására. Mert ezt az aktust nem csak a pap végezte el, hanem minden egyes hívő is. De abban az időben többször is volt jelképes kézmosás a szentmisén. Innen ered például a mi templomunkban is megtalálható és mindenki által használt szenteltvíztartó a szenteltvízzel. Ennek is, tehát hogy keresztet vetünk a szenteltvízzel az a jelentése, hogy mi is lelkileg meg szeretnénk tisztulni – már akkor, mikor belépünk a templomba. Ez is tehát egy jelképes mosakodás. A pap kézmosása után következik egy felszólítás, mely már nem csak olyan rövid, mint a szentmise elején a „Könyörögjünk” felhívás, hanem hosszabb, hogy könnyebben tudjuk tudatosítani, mi is fog történni. Ezt a felszólítást mindannyian ismerjük. Így szól: „Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.” Majd a felajánló könyörgés következik, amely az áldozati szándékot az olvasmányok és a napi liturgia gondolatkörével kapcsolja össze.

Krisztusban szeretett testvéreim! Lájuk a jelképek végtelen sorát, látjuk, milyen gazdagság áll a szentmise hátterében. Fedezzük fel és tudatosítsuk ezeket, hogy minden egyes szentmisénk méltóbb módon szolgáljon Isten dicsőségére, és hasznosabban a mi üdvösségünkre.

Szentmise - 6. rész

A mai nappal kezdve öt napon keresztül folytatjuk az ádventi időszak első hetében elkezdett elmélkedésünket, melyben a szentmise második, s egyben utolsó nagy részével fogunk foglalkozni, melynek neve az áldozat liturgiája.

Áldozat, mivel tudjuk, hogy minden egyes szentmisében Jézus Krisztus keresztáldozata, saját maga feláldozása válik jelenvalóvá. Tehát nem valami ismétlésről van itt szó, hanem Krisztus egyetlen áldozatának jelenvalóvá tételéről.

Már az ókeresztény egyházban is hasonlóan kezdődött az áldozati része a szentmisének, mint ma, itt nálunk is: Az áldozati adományok behozatalával a rövid menetben. Ez az esemény, mikor a hívek hozzátok ide az áldozati adományt és az oltár elé (ami tudjuk, a szentmisében Krisztust jelképezi) járulnak, arra emlékeztet, mikor 2000 éve a zsidók járultak Krisztus elé virágvasárnap, hogy ünnepeljék őt.

Mi is (pontosabban a ministránsok a mi nevünkben) kenyeret és bort hozunk az oltárra, hogy ez váljon Krisztus testévé és vérévé. Alatta az éneknek pedig a szív örömét akarja kimutatni, amellyel az ajándékokat hozzuk az oltárra. Ezalatt a cselekmény alatt az első századokban még nem volt ének, csak Szent Ágoston vezette ezt be az 5. században kiindulva Szent Pál szavaiból: „A jókedvű, énekes adakozót az Isten szereti”./2Kor 9,7b/ Ezen a helyen kell Istennek felajánlanunk Istennek minden gondunkat, bánatunkat, szenvedésünket, de ugyanúgy örömünket, derűnket,

Ha ez mind kicsit száraznak tűnik, hallgassunk bele kicsit a már említett misztikus asszony, Catalina Rivas látomásába, melyet egy szentmise alkalmával élt át. Talán ennek hallatán mi is kicsit máshogyan éljük majd át ezt a legszentebb áldozatot:

„Felajánláskor így imádkozz: Uram, felajánlom magamat olyannak, amilyen vagyok. Mindenemet a te kezedbe helyezek. Mindenható, örök Isten, Szent Fiad szenvedése érdemeiért változtass át engem! Könyörgök hozzád a családomért, minden emberért, aki nekem rosszat akar, s azokért is, akik az imáimba ajánlották magukat.

Ekkor – folytatja a misztikus asszony – valamilyen furcsa alakok álltak fel a padokból – akiket addig nem láttam. Úgy nézett ki, hogy minden templomban lévő ember közvetlen szomszédságából egy másik személy kelt fel, s így a templom megtelt sok gyönyörű fiatal emberrel. Fehér ruhába voltak öltözve. Mind az oltár felé indultak meg.  Ekkor az Isten anyja ezt mondta: Nézd, ezek az alakok azoknak az embereknek az őrzőangyalaik, akik a  templomban vannak. A te őrangyalod a te ajándékaidat és kéréseidet viszi az Úr oltára elé. Egy részük egy-egy arany tálat vitt, amiben valami gyönyörű, tiszta arany fénnyel csillogott. A legszentebb Szűz ekkor azt mondta: „Ezek azoknak az embereknek az angyalai, akik sok szándékra ajánlják fel ezt a szentmisét. Azoknak, akik tudják, érzik a szentmise végtelen értékét. Nekik van mit adniuk az Úrnak. Ajánld fel te is ebben a pillanatban saját magadat. /.../ Ajánld fel nekem a fájdalmadat, a reményedet, a bánatodat, az örömödet és a kéréseidet. Emlékezz arra, hogy a szentmisének végtelen értéke van! Légy ezért bőkezű az adakozásban és a kérésben“.

Az első fehér ruhás angyalok után jöttek azok, akiknek üres volt a kezük. Az Isten anyja ekkor azt mondta: Ők azoknak az embereknek az őrangyalaik, akik soha semmit nem ajánlanak fel. Nem érdekli őket a szentmise, és nincs ajándékuk, amit az oltár elé szeretnének tenni. A menet végén voltak azok az angyalok, akik szomorúságukban a földet nézték, s kezüket imára összekulcsolva tartották. Mária folytatta: Ők azoknak az embereknek az őrangyalaik, akik csak kötelességből jöttek el, bármilyen vágy nélkül részt venni a szentmisén. Az angyalaik szomorúak, mivel saját imáikon kívül nem tudnak mit az oltárra tenni. Ne keserítsd el saját angyalodat. Kérj sokat – ne csak magadnak, hanem mindenkinek. Emlékezz, hogy az Istennek az a legkedvesebb áldozat, ha teljesen felajánlod magadat, hogy az Úr Szent Fia érdemeiért átalakíthasson téged. S hogy mit ajánlhatsz fel magadért? A saját bűneidet.”

Látjuk, hogy egy-egy szentmisén való részvétellel mennyi kegyelmet nyerhetünk, de ugyanúgy mennyi kegyelmet veszíthetünk el. Ma mi mit ajánlottunk fel?

Ádvent második vasárnapja

„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!” /Iz 40,1/

Két és fél évezreddel ezelőtt, Krisztus előtt 539-ben egy perzsa király, Círusz megdöntötte a babiloni birodalmat. Azt a birodalmat, ahol a zsidók majdnem 50 évig voltak fogságban, rabszolgamunkát végezve. Bizonyára már mindannyian hallottunk erről, az ún. babiloni fogságról. 48 évi rabszolgasors után haza mehettek a zsidók Egyiptomból. S ezt a szabadulást hirdette meg Izaiás próféta, ekkor jött az örömhír: Véget ért a fogság! Ezt a próféciát, jövendölést hallhattuk a mai első olvasmányban. Isten bebizonyította, hogy nem hagyja el népét, hogy Izrael hűtlensége ellenére ő mindig hű marad. Egyedül az Isten tudja megvigasztalni népét.

Mi tudjuk, hogy azért olvassuk ma is Isten szavát, mert az mindig aktuális! Mindig időszerű. Isten szól állandóan, Isten szól ma is. Nekünk is ugyanezt mondja: „Vigasztalódj, véget ért szolgaságod ideje!” Véget ért a bűn rabsága! Itt van előttünk az út: hogy mi is, mint az izraeliták, megmenekülhetünk! Most jött a szabadulás! Megnyílt az út a szabadság felé. De vajon felkelünk-e!? El indulunk-e ezen az úton? Vagy maradunk „Egyiptomban”, a fogságban, a bűnben. Itt van az út: Csak egyenessé kell tenni. Erre buzdít Izaiás próféta, hogy Készítsünk utat az Úrnak, egyengessük ösvényeit. Ezt idézi Keresztelő Szent János is. De mit is jelent ez? Mit jelent utat egyengetni? Egyenessé tenni azt?  A lelki írók ezt így, átvitt értelemben magyarázzák:

1.     Ki kell tölteni a bűnbe süllyedés völgyeit

2.     Le kell hordani a gőg halmait

3.     Egyenessé kell tenni a bűn kerülő útjait

Ezért van most itt az ádventi időszak, hogy mindannyian szálljunk kicsit magunkba: Vajon úton vagyunk-e már. Nézzük meg, nem vagyunk valamely bűnnek a szolgái. Nézzük meg, nincs-e valamilyen szokásunk, amelynek rabjai lennénk. Mert nem javíthatunk magunkon, ha nem látjuk hibáinkat! Az első lépés tehát az, hogy magunkba nézünk, s megkeressük, hol és kit nem szerettünk eléggé. Hiszen ez minden bűn forrása. Minden egyes bűnnel a szeretet parancsa ellen vétünk. Vagy Istent, vagy embertársainkat nem szeretjük eléggé. Gyönyörűen fogalmazta meg Szent Ágoston több, mint 1500 évvel ezelőtt: Egyszer és mindenkorra előtted állhat a röviden megfogalmazott parancsolat: szeress, és tégy, amit akarsz! Ha hallgatsz, hallgass szeretettel; ha megintesz, ints szeretettel; ha megbocsátasz, bocsáss meg szeretettel! Ha él benned a szeretet gyökere, akkor ebből a gyökérbol nem származhat más, mint jó (János párthusokhoz írt levelérol szóló értekezések 7,8). Szeress, és tégy, amit akarsz!

Ez az időszak, ez a hónap, ez a hét, ez a nap, ez a perc, ez a pillanat a legalkalmasabb arra, hogy megújítsuk Istennel való kapcsolatunkat. Hogy megújuljunk lélekben. Isten tárt karokkal vár! Halljuk meg szavát!

Véget ért szolgaságod ideje! Kelj fel a bűnből, ember! Bocsánatot nyert gonoszságod! Itt az út, ne félj elindulni rajta! Én veled leszek, előtted járok ezen az úton. Jó pásztorként vezetlek.

Ne hagyjuk, hogy ez a szent időszak minden eredmény nélkül elmúljon. Ne hagyjuk! A szentmise elején azt kértük a könyörgésben, hogy e világi elfoglaltságaink ne akadályozzanak találkozásunkban Jézus Krisztussal. Ne hagyjuk, hogy bármi Jézus és közénk álljon. Figyeljünk most csak Istenre. Most különlegesen árad a kegyelem. Isten szól hozzánk Izaiás által: „most nyilvánul meg az Úr dicsősége!” Most van az idő a megtérésre, a bűnbánatra.

Az ádvent a várakozás időszaka. Várjuk Urunk eljövetelét. De nem csak mi várunk! Isten ugyanúgy: vár bennünket. Csak induljunk el feléje.

Miserend és hirdetések - Ádvent második vasárnapja

Szentmise - 5. rész

Amint már tegnapelőtt hajnalban elhangzott, az olvasmány, az olvasmányok alkotják az igeliturgia azon részét, melyben az Isten szólítja meg az embert. Az utolsó egyetemes zsinat, melyet már biztos mindannyian legalább a nevéről ismerünk, a II. vatikáni zsinat igyekezett a szentírási szövegeket úgy elosztani, hogy a hívek minél részletesebben megismerjék ezt a ránk hagyományozott csodálatos örökséget, az élő Isten élő szavát. Így az olvasmányok úgy vannak elosztva, hogy három év leforgása alatt a szentmiséken elhangzik majdnem az összes evangéliumi rész, az apostoli levelek 90%-a, az Ószövetségnek pedig csaknem a 40 %-a.

Fontos még megemlíteni a szent csend szerepét a liturgia ezen részében is. Egyik jelenkori írónk gyönyörűen megfogalmazta, hogy a jelen mindig a múltból él. A szent csend is tehát abból él, ami előtte megtörtént. Valóban rövid, szinte csak nyúlfarknyi csendet kell tartanunk közvetlenül az olvasmány után, még mielőtt hozzátennénk: ez az Isten igéje. De a jóval fontosabb, csend, de nem tétlen csend kell, hogy kövesse magát az olvasmányt. Egy rövid csend, mialatt az Isten szava átjárja bensőnket, mialatt hagyjuk, hogy a csendben dolgozzon bennünk szava által maga az Isten. S csak ezután a csend után következik az olvasmányközi ének. Nem kötelező ezt így végezni, de ha belegondolunk, biztos, hogy nem válik kárunkra. Ilyenkor a szent csend is az elhangzott szavakból él.

Miután Isten szólt hozzánk, illő, hogy mi is mindannyian válaszoljunk neki. S nem tesszük, nem tehetjük ezt méltóbb módon, mint énekkel, szent énekkel, melynek szavai szintén tőle, az Istentől származnak. Gyönyörű jelképe ez annak, hogy mindent, amink van, Istentől kaptunk. Így Istentől kaptunk azt is, hogy van szánk, és beszélhetünk. Sőt, Istentől kaptuk magukat a szavakat is. Ezért válaszolunk Isten szavára Isten szavával. Hisz az olvasmányközi énekek szövegei is a Szentírásból, a Zsoltárok könyvéből származnak. Szépségesen fogalmazza meg ezt az első misekánon szövege: „Tieidből ajánljuk fel neked”.

S mivel a zsoltár az egész hívő közösség válasza Istennek, aki a zsoltárt énekli, az nem egy egyszerű előénekes, szólista, hanem az, aki az egész közösséget képviseli. S a zsoltár válasza, melyet általában mindannyian éneklünk, hordozza a zsoltár fő mondanivalóját, az egész zsoltár kulcsát és alapgondolatát.

A hétköznapi liturgiában ezután következik az Alleluja, az allelujás verssel. Ez a szó, Alleluja, két héber szónak az összetételéből alakult ki. Az első a „halal”, míg a második a „Jahwe” szó. Az első, a halal azt jelenti „dicsérni”, a második pedig Isten neve: „Jahwe”. Így alakult ki a „Hallelujahwe” kifejezés, rövidítve Hallelujah, ami annyit jelent: „Dicsérjétek az Urat”!

Az evangélium az igeliturgia legfontosabb része. Erről tanúskodnak a középkori ún. evangéliumoskönyvek, latinul Evangelistariumok, melyek gyönyörűen voltak díszítve arannyal, ezüsttel és elefántcsonttal. Az ünnepélyesebb szentmiséken a pap vagy a diakónus ezt a szent könyvet viszi a körmenetben tömjén és gyertyák kíséretében. A gyertyák Jézus szavaira utalnak: „Én vagyok a világ világossága”, míg a füst, a tömjén a zsoltáros szavaira: „Mint a tömjénfüst, szálljon eléd, Uram, imádságom”. Az evangélium alatt mindannyiunknak állnunk kell, és az evangéliumoskönyv felé kell fordulnunk. Ezzel is megadva ennek a legszentebb szövegnek a tiszteletet. Mialatt a pap bejelenti: „evangélium Szent János könyvéből” -  3 keresztet rajzolunk magunkra. Kereszt a homlokra, szájra és a mellre azt jelenti, hogy gondolataimmal, számmal és cselekedeteimmel szeretném hirdetni és élni azt, amit hallani fogok, hogy teljesen Istennek szentelem magam. Az evangélium felolvasása az igeliturgia csúcsa. Észrevehetjük ezt abból is, hogy a többi szentírási rész olvasásával szemben sajátos tisztelettel tünteti ki az evangéliumot a liturgia: aki olvassa, előtte egy imát mond el; ti, a hívek felkiáltásotokkal ismeritek el és valljátok meg, hogy Krisztus van jelen  és ő szól, valamint mindannyian állva hallgatjuk. Bizonyára már észrevettétek, hogy mikor a pap megy az ambóhoz az evangéliumot olvasni, közben megáll és pár másodpercig meghajolva áll az oltár előtt. Ilyenkor ugyanis – mindig az evangélium olvasása előtt – a pap egy különleges imádságot mond el – halkan, csupán hogy az Isten hallja. Valószínű, ti ezt még sosem hallottátok. Ez az imádság így szól: „Tisztítsd meg szívemet és ajkamat, mindenható Isten, hogy méltóképpen hirdethessem szent Evangéliumodat.” Óriási megtiszteltetés, de legalább annyira nagy felelősség a papnak az evangélium szavait hirdetni a népnek. Méltónak lenni arra, hogy Isten igéjét a szánkra vegyük, talán sosem leszünk. Ezért kérjük Istent, ő tisztítsa meg ajkunkat, de mindenek előtt szívünket.

Majd az igeliturgia végén hangzanak el a hívek könyörgései, melyek kifejezik a közösség egységét, s így a hívek közössége teljesíti azon feladatát, hogy imádkozzon a legszükségesebb szándékokra. Így vállalva felelősséget az emberek jólétéért.

Ezzel be is fejeztük a szentmise két fő része közül az elsőt, az igeliturgiát. A második résszel kicsit bővebben a következő héten foglalkozunk majd, s elmélkedjük át közösen. 

Szentmise - 4. rész

Krisztusban szeretett testvéreim! Tudjuk, hogy a szentmisét a bevezető és a záró részen kívül két fő részre oszthatjuk: Az első az Igeliturgia, a második az Áldozat liturgiája. Ezért a templom két legfontosabb helye a két oltár: Az Isten igéjének oltára, amit ambónak is, szószéknek is hívunk, ahol éppen most is állok, valamint a miséző oltár, amely az egész templom központját alkotja – az áldozat oltára. Ma és holnap az Igeliturgiával fogunk kicsit bővebben foglalkozni, tehát azzal, amelyikben most is épp részt veszünk. Ide tartoznak az olvasmányok, az olvasmányközi énekek, a homília és a hívek könyörgései.

Bizonyára már észrevettük, de talán már kevésbé tudatosítottuk, hogy az egész Igeliturgia egy bizonyos párbeszéd formájában zajlik le. Isten és ember közötti párbeszédről van itt szó. Tehát szól az Isten, majd válaszol az ember. S hogy mindez hogyan? Az Igeliturgia mindig egy olvasmánnyal kezdődik a Szentírásból, az Isten Szavából. Tehát ezen keresztül maga az Isten szól hozzánk. S az olvasmány után mindig egy olvasmányközi ének következik, melyben a hívő ember Isten szavát meghallgatva és átelmélkedve válaszol Istennek. Kifejezi örömét, vagy bánatát az elhangzott Ige hatására.

Manapság már talán nem is szentelünk figyelmet a templomok elhelyezkedésének, vagy a liturgikus tér – tehát a szentély – elrendeződésének. Pedig ennek is mély teológiai alapja és nagy jelentősége van. Az ókeresztény egyházban a templomokat általában, sőt, majdnem mindig kelet-nyugat irányban építették. Kelet felől az főoltárt, nyugat felől pedig a hajót. Így amikor a helyükön voltak az emberek – mindig kelet felé néztek. Kelet felé, amely irányból a Szentírás szavai szerint maga Jézus Krisztus fog eljönni a végső ítéletkor. Abba az irányba néztek tehát, ahonnan az ő megváltásukat várták. A püspök, vagy a pap helye a középkorban a templom északi részében volt, mert – szintén a Szentírás szavai szerint – elsősorban az északi népeknek kell hirdetni az evangéliumot, mert ott a legnagyobb hitetlenség – , s az ő jobbján – amely megtiszteltető helyet jelent – volt az ambó, a szószék. A mi templomunk is gyönyörű példája ennek.

A már említett bolíviai misztikus asszony Catalina Rivas az Igeliturgia e részénél ezeket a szavakat hallotta az Istenanyától: „Azt szeretném, ha elmélkednél az olvasmányokról és a szentbeszédről. Emlékezzél arra, hogy amit a Szentírás mond, nem tér vissza addig, amíg gyümölcsöt nem hoz. Ha szorgalmasan s figyelmesen fogod ezt hallgatni, egy rész abból, amit hallasz, benned marad. Azon kell lenned, az egész nap folyamán ismételgesd azokat a szavakat, amelyek megérintettek. Néha ez lehet csak két rövid mondat, néha az egész evangélium, néha csak egyetlen szó. Élvezd ki és emlegesd ezeket a szavakat az egész nap folyamán, és a részeddé válnak. Az életünk teljesen megváltozik, ha megengedjük, hogy az Isten szava átváltoztasson minket.”

Krisztusban szeretett testvéreim! Próbáljuk ki mi is, s higgyük el, nem fogunk csalódni. A mai olvasmányokból a nap folyamán ismételgessünk egy-egy mondatot, amely megérintett minket. Juttassuk újra és újra eszünkbe, s legyen gyakran szemünk előtt. Teljesen más lesz a napunk. Talán kétkedőn mondhatom: Hiszem, ha látom. Látni pedig csak úgy tudom, ha kipróbálom. Így ha hinni akarok, ki kell próbálnom.