Az
egyik jó barátom az egyik nyáron külföldre ment kirándulni – egy egész hónapot
töltött Franciaországban. Mivel csak kirándulni ment, s nem iskolába, vagy
nyelvet tanulni – nem nagyon igyekezett az ottani nyelvet elsajátítani.
Egyszóval: nem tudott franciául. Ezért – mint mondta – a kirándulás alatt nem is
járt misére, ugyanis nem értett volna belőle semmit. Lehet, mi is
elgondolkodtunk már ezen – minek mennénk misére, ha úgysem értenénk belőle
semmit?
Többek
között ez az eset jutott eszembe, mikor a mai nap első olvasmányát elolvastam
az Apostolok cselekedeteiből. A szentíró nagy pontossággal megjegyzi: „Péter még be sem fejezte a beszédét, és a
Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást.” Bevallom,
egészen eddig sosem figyeltem fel erre az egy „kis” megjegyzésre. „Péter még be sem fejezte a beszédét, és a
Szentlélek már leszállt mindenkire”. Ezek szerint nem Péter apostol
beszédének, prédikációjának köszönhetően kapták meg a hallgatók Isten
ajándékát, nem annak köszönhetően világosultak fel s lettek igaz hívőkké, hanem
Isten kegyelmének köszönhetően. Sosem lehet hathatósabb érvünk, mint a
Szentírás – az Isten örök, igaz, élő szava. Ez pedig ma arra tanít, hogy nem
aszerint kapjuk Istenünk kegyelmét, természetfölötti ajándékait, hogy éppen
teljes pontossággal értünk-e minden egyes szót, vagy hogy fölfogjuk-e maradéktalanul
az elhangzott szavakat. Az Isten kegyelme árad már csupán abból is, hogy részt
veszünk a legszentebb áldozatban, Krisztus keresztáldozatában, hogy Isten közvetlen
közelségében vagyunk, hogy magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget. Az Isten
kegyelmét nem korlátozzák sem a szavak, sem a szavak megértése. Vagy talán azt
gondoljuk, hogy ha valamit nem értünk a szentmisén, akkor az nem ér semmit?
Vajon egy nyelvi nehézség akadály lehet a mindenható és mindentudó Istennek?
„Péter még be sem fejezte a beszédét, és a
Szentlélek már leszállt mindenkire”. Mi papok is sokszor beleesünk abba a
hibába, még ha nem is akarunk, hogy azt gondoljuk: a szentmise legfontosabb
része a prédikáció. Hisz arra készülünk a legtöbbet, a többit „már úgyis tudjuk”.
Pedig egyre jobban kell nekünk is, papoknak, nektek is, laikusoknak elmélkedni
a legszentebb titkon, a szentmise legfontosabb részén, mely maga az
átváltoztatás, mikor a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé lényegül át. Ez
a szentmise központja, ez teszi a szentmisét szentmisévé. Prédikáció nélkül a
szentmise éppúgy szentmise marad, de az átváltoztatás nélkül egyetlen
összejövetelből sem lenne szentmise.
Megdöbbentő
eredmény született az egyik katolikus iskola felévtelijén az elmúlt évben. Ez
volt a kérdés: „Nevezd meg a szentmise két fő, alapvető részét”. A legtöbben
ezt a választ karikázták be: „Vannak az olvasmányok, van a prédikáció (a
legfontosabb rész!), utána van az áldozás”. Régebben ( a Második Vatikáni
Zsinat előtt) talán mondhattuk, hogy nem értjük, mi is zajlik le egy-egy
szentmisén. Napjainkban azonban az átváltoztatás szavait minden vasárnap
hangosan és érthetően a saját anyanyelvükön halljuk, és nem értjük, és nem tudjuk,
hogy miről van itt szó. Testvérek, az, hogy „olvasmányok, prédikáció és áldozás”
– az nem katolikus szentmise! Az lehet mondjuk egy protestáns úrvacsora. Valami
egészen és gyökeresen más, mint a mi szentmisénk.
A mi
szentmisénk mindenekelőtt áldozat. Nem csupán közösségi összejövetel, nem csupán
szeretetlakoma. Áldozat! Krisztus keresztáldozatának megjelenítése, Krisztus
keresztáldozatának megújítása és folytatása a történelmen keresztül. Aki a
szentmisén jelen van, az szó szerint a kereszt tövében áll.
Gondoljunk
bele: a kereszt alatt állni, ahol Krisztus, az Isten a mi bűneinkért feláldozza
magát – talán magyarázni sem kell: a szentmise nem csak akkor „ér valamit”, ha értjük
a szavakat.
Így vegyünk
részt minden egyes szentmisén – itthon, vagy idegen országban. Az áldozat
érthető szavak nélkül is áldozat, hisz Krisztus keresztáldozata, ez a megváltói tett mindennél többet elmond és
megértet velünk.
