„A gyermek nem halt meg, csak alszik. Azok kinevették”. /Mk 5,21-43/

Érdekes dolog lehetett látni, amint a „sok sirató és jajgató” kineveti Jézust. Nevettek, mert megint nem értették őt. S a pogányok számára ma is sokszor nevetséges lehet az Isten szava, az ő ígérete. Akkor is az volt: „A gyermek nem halt meg, csak alszik”.

De nekünk, hívőknek ezek a legfontosabb szavak, ígéretek, melyek éppen az Isten szájából származnak. És pontosan ez a halál keresztény értelmezése: nem az élet vége, hanem békés megnyugvás az Istenben – várva a feltámadást. Ismerősen zenghetnek fülünkbe Urunk szavai: „Aki bennem hisz, még ha meghal is, élni fog”.

Sok hihetetlen dolgot, ígéretet hallunk az evangéliumokból, melyek messze meghaladják felfogóképességünket, értelmünket. De sose feledjük: az Isten sosem tévedett, és mindig betartotta ígéretét – bármilyen hihetetlennek is tűnt. Buzdítsanak a mai események is: „Jézus bement, és így szólt hozzájuk: (…) A gyermek nem halt meg, csak alszik. Azok kinevették. (…) A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett.”

Hova küld? /Mk 5,1-20/

A mai evangélium csodálatos gyógyítását hallva több „isteni“ dologra is fény derülhet. Az egyik az a mozzanat, mikor a meggyógyult, megtért, immár hívő ember Jézussal akart menni, követni akarta, a tanítványa akart lenni. Jézus azonban nem engedte, hanem így küldte el egy nem kevésbé nemes küldetéssel: „Menj haza tieidhez, és mondd el nekik, hogy milyen nagy dolgot művelt az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!”

Nem lehetünk mind papok, püspökök, szerzetesek, apácák. Isten maga választ számunkra küldetést, de mindannyiunkat küld. Ha nem is a rendházba, a papi szemináriumba, semmi különleges helyre, talán „csak” haza. Talán éppen ma, éppen a tieidnek kell elmondanod: mit művelt veled az Úr…

Évközi idő negyedik vasárnapja

"Mindenki helyeselt neki, és csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. «De hát nem az ács fia ez?» - kérdezgették."

Az emberek gondolkodásában, fölfogásában nem fért össze a kettő: az Isten, és az ember egy személyben? Az isteni, és az emberi egy személyben? Ez a téves felfogás pedig már addig fajult, hogy fölvezették Jézust a szakadék szélére, hogy letaszítsák. Nem passzolt nekik össze az isteni és az emberi, az istenes, és az emberes... a vallási és a profán. Gondolhatjuk, milyen ostobák voltak, hisz maga az Isten volt ott velük... s nem vették észre. De ne ítéljünk ilyen elhamarkodottan.

Ma sem szokás keverni a kettőt. Ahogy már egyszer elmélkedtünk róla: egy ázsiai turista jött Európába, s beszámolója szerint, mint kívülálló, itt Európában vasárnapi kereszténységet, és hétköznapi pogányságot látott. Úgy tapasztalta, hogy az emberek elmennek azért vasárnap misére, de ez minden. Ezzel "le is tudják" a kereszténységet. A hétköznapjaikban azonban már nincs ott az Isten. Az emberek nem Isten szerint élnek, nem beszélik meg vele az örömeiket, bánataikat, nem vonják be Istent a mindennapi teendőkbe. 

Minden bizonnyal Istennek tetsző dolog, hogy rendszeresen eljárunk a szentmisére. De nem lehet, nem szabad szétválasztani a „világi”, a mindennapi életünket az istenes élettől. Egy embernek, mégpedig istenes embernek kell lennünk itt, a templomban, de ugyanúgy otthon is, ugyanúgy a munkahelyen – mindig, minden körülmények között. Akkor is, mikor olyasmit csinálunk, amihez látszólag nem kell az Isten. Abba is be kell vonni az Istent. Azt is az ő segítségét kérve, s neki fölajánlva kell megtennünk. Ezt tette Jézus is, mikor harminc éven keresztül semmi különlegeset nem cselekedett, de minden egyes teendőjét Istennel vitte véghez.

Ne vasárnapi, de mindennapi keresztények legyünk, akiknek egyenesen természetes, hogy az emberi, és az isteni mindig együtt van bennünk. Istennek tetsző, Istennek ajánlott munka, tanulás, pihenés. Emberként szüntelenül Istennel lenni – ez az igazi kereszténység. Hisz maga a Szentírás is erre szólít fel: Szüntelenül imádkozzatok.

Huszadik századi szentünk, Boldog Chiara Lubich fogalmazott így: „Szüntelenül imádkozni nem azt jelenti, hogy szaporítjuk imádságainkat, hanem hogy lelkünkkel és életünkkel Isten felé fordulunk, teljesítjük akaratát: őérte tanulunk, dolgozunk, szenvedünk, pihenünk, és ha kell, érte halunk meg. Olyannyira, hogy még a leghétköznapibb ügyeinket se tudjuk intézni anélkül, hogy vele meg ne beszélnénk.”

Miserend és hirdetések - Évközi 4. vasárnap

Gyertyaszentelő Boldogasszony

Mint arról már többször elmélkedtünk, a legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások.

Mai ünnepünk népies neve: Gyertyaszentelő Boldogasszony. Pedig az ünnep Jézus templomban való bemutatásáról, illetve Szűz Mária a zsidó hagyomány szerinti megtisztulásáról szól. Magyar nyelvünk mégis a gyertyaszentelés fontosságára mutat rá e népies elnevezésben. Nem véletlenül. A gyertya már az ókori kereszténység első századaitól fontos, lényeges része, nagy szimbóluma, jelképe volt a liturgiának, az Istentiszteletnek. S maga a gyertyaszentelés talán a legrégebbi szentelmények egyike.

De minek is a jelképe? Talán fülünkbe cseng húsvét éjszakájának örömhíre, amit a pap a sötétséget megtörve égő gyertyával belép a szentélybe: Krisztus világossága! Mint a világosság forrása már az ókeresztény korban Krisztus jelképe, aki a világosság az emberek számára. Aki mutatja az utat a bűn sötétségében, hogy a nép, amely sötétségben járt, immár nagy fényességet, azaz biztonságot, életet láthasson. Krisztus, mint a világ világossága az igazi életre vezet el minket.

De nem csak ez az egy jelképe van e roppant egyszerű, mégis fenséges eszköznek. Van egy számunkra mindig látható, ámbár talán kevésszer megfigyelt tulajdonsága a gyertyának. Míg ég, világít, fényt ad, utat, biztonságot mutat – azalatt maga teljesen elég, teljesen elfogy. Mivel a gyertya önmagát fölemésztve világít, jelképe az önzetlen szolgálatnak, a jócselekedetekkel világító hitnek. Az önzetlen szolgálat jelképe, melyet maga Krisztus mutatott be példaként: Önmagát, egész életét teljesen feláldozva lett fény a mi számunkra, kereszthalála nekünk szerzett örök életet.

Milyen gyönyörű jelkép, szimbólum. Ezért nem szabad az igazi gyertyát semmilyen olajos, vagy elektromossal helyettesíteni. Hisz mutatja állandóan az önfeláldozó, magát felemésztő szeretetet, mellyel Isten állandóan szeret minket.

Kövessük Krisztus példáját, s ha naponta látjuk a gyertyát, naponta jusson eszünkbe: ilyen kell, hogy legyen a mi életünk is: önfeláldozó, másoknak fényt, másoknak utat mutató, Istent-adó élet. Erősítsenek meg Urunk, Jézus Krisztus szavai: „Nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint aki életét adja barátaiért.” 

„Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek.“

Jól tudjuk, hogy nekünk, keresztényeknek, nekünk, akik templomba járó, hívő katolikusok vagyunk, nem csak az imádságban kell jóknak lennünk, nem csak imádkoznunk kell jól, hanem az imádságon kívül is, a mindennapi életben, is úgy kell élnünk, ahogy ez Istennek tetszik. S éppen ma hallottuk a szent evangéliumban egy nagyon fontos dologról, hozzáállásról.

Nagy mértékkel kell mérnünk. Azaz a lehető legjobbat kell adnunk magunkból, a legjobbat kihozni magunkból, a legtöbbet, amit megtehetünk. Ha kérnek tőlünk valamit, akkor azt a lehető legjobban kell elvégeznünk.

Ha felebarátom valamire megkér – akkor bele kell adnom mindent, ami tőlem kitelik. Ha otthon kér meg a férjem, feleségem, szülőm valami szívességre, akkor is megtenni a lehető legtöbbet. Sőt, még többet is annál, mint amennyire megkértek. Vagy hasonlóan a munkahelyen tenni valamit, valami kicsivel többet, mint amit muszáj. Mert amilyen mértékkel mi mérünk, Isten is olyan mértékkel mér majd nekünk is.

Ez is a szentté válás egyik alapelve. Mai nagy szentünkhöz, Bosco Szent Jánoshoz hasonlóan ne csak hallgassuk a Szentírás szavait, hanem úgy, mint ő, azt meg is tartsuk. Mert amilyen mértékkel mérünk, olyan mértékkel mérnek majd nekünk is.“

Testi-lelki közelség /Mk 3,31-35/

Jézus nagyon közel volt az emberekhez, mikor itt a földön élt. Naponta tanított, sok csodát tett, beszélgetett az emberekkel, elment hozzájuk látogatóba, s ők is tömegesen járultak hozzá. Jézus szavai a mai evangéliumból azonban egyértelműen hangsúlyozzák: a testi közelség nem elég. Igaz, fontos. Igaz, ez az alapföltétel. Ebből kell kiindulni. De ki kell indulni. Nekünk sem elég az, ha (hogy) minden nap itt vagyunk a templomban. Lelkileg is hozzá kell érnünk, lelkileg is közel kell lennünk hozzá.

Éppen ezért naponta azon legyünk, hogy keressük Isten szándékait, s azokat megértve, magunkévá téve hasonlítsunk hozzá. Sőt, egészen egyesüljünk vele. Így lehetünk az ő "testvére, nővére, anyja..."

Meghívó

Blogolvasóink számára (is) már ismertek lehetnek a Domonkos Rendi Nővérek, akikről már írtunk egy bejegyzésben (kattints az olvasáshoz ide).

Az idei nagyböjti szent időben (február 16-án) lelki napot szerveznek Budakeszin, melyre minden olyan fiatalt szeretettel várnak, aki 17-35 év között van, s szeretne lelkiekben gyarapodni. 

A nővérek plakátját is közlöm, tessék jelentkezni! Megéri!

Miserend és hirdetések - Évközi 3. vasárnap

Ide kattintva olvasható

Sosem olvastátok? /Mk 2,23-28/

Jézusnak a farizeusokhoz intézett szavai nekünk is szólnak... „Sosem olvastátok?“ Sosem olvastátok a Szentírásban?

Az ugyanis magának az Istennek a szava, mely minden bűn elleni harcunkban erős fegyverünk lehet. Jézus is erre int: naponta olvassuk! Ne csak a szentmisén, de otthon is. Ha csak egy-két percet is... a nap bármely órájában, főleg a bűnre való kísértés idején – hisz aki Isten szavával szól az Istenhez, minden bizonnyal jól imádkozik.

Ma szentünk, Boldog Batthyány-Strattmann László fogalmazott így:  „Ha rég nem imádkoztál jól, kérlek, fogj hozzá. Különösen is fontos az ima kísértés idején. Aki a harcban nem használja fegyverét, azt legyőzik. Márpedig a lelki harcban az imádság a legjobb fegyver, amely soha nem hagy cserben bennünket.“

Szent Ágnes

Egy csodálatos szent vértanú ünnepe van ma. Szent Ágnesé, aki mindössze tizenkét éves volt, mikor vértanúhalált szenvedett, mikor hitéért megölték. Gondoljunk bele, ma egy tizenkét éves „kislányt” állít elénk Egyházunk, s azt mondja: őt kövessétek, tanuljatok tőle! Nem akármi ez. Mikor minden évben elolvasom e szent kivégzéséről szóló leírást, mindig megdöbbenek, elcsodálkozok, s felkel bennem a vágy – bárcsak én is így követhetném Istenünket, ilyen odaadóan áldoznék fel érte mindent. S talán ti bennetek is felgyúlhat ez a vágy, ezért – még ha kicsit hosszan is – felolvasom most nektek Szent Ambrusnak Szent Ágnes haláláról szóló írását:

„Szent Ágnes mennyei születésnapja van. A hagyomány szerint tizenkét éves korában jutott a vértanúságra. Annál szörnyűbb ez a kegyetlenség, amely még e zsenge kornak sem irgalmazott, de mennyivel nagyszerűbb a hit ereje, amely még ebben a korban is tanúságot tudott tenni!

     Volt-e sebezhető hely azon a gyenge kis testen? Mégis volt mivel legyőznie azt a kardot, amely szinte alig tudta hol megsebezni. Az ő korabeli lányok még a szüleik egy görbe tekintetét sem igen tudják elviselni, még egy tűszúrástól is sírva fakadnak, mint valami sebesüléstől.

     Ő még a véres kezű hóhérok között sem fél; mozdulatlan állja a csikorgó láncok nehéz rángatását; odatárja egész testét a dühöngő hóhér kardja elé. Még azt sem tudja, mi a halál, de már kész elfogadni. (…)

     Újfajta vértanúság? Büntető kínokra még gyönge, de a győzelemre már érett volt. Alig tudott harcolni, mégis könnyen érdemelte ki a győzelmi koszorút. Korára való tekintettel még semmi erényt sem várhattak tőle, mégis mestere lett a tökéletességnek. Soha még menyasszony nem ment úgy a menyegzős házba, amilyen vidáman és ünnepélyes léptekkel ő indult a kivégzés helyére. Fejét befont haja nem koszorúzta, de fel volt ékesítve Krisztus számára, nem ugyan virágokkal, hanem erényeivel.

     Mindenki sírt körülötte, csak az ő szeme volt száraz. Mindenki csodálta, hogy életét, amelyből még alig élvezett valamit, olyan könnyen áldozta fel, mint aki már mindent élvezett. Mindenki bámult, hogy már az Isten mellett tanúskodhatott, pedig koránál fogva még szava sem lehetett volna a bíróság előtt. Végül is elérte, hogy Isten ügyében hittek a szavának, pedig ember ügyében még nem hittek volna neki. Mert ami a termeszét erejét meghaladja, az a természet Alkotójától van.

     Hogyan ijesztgette a hóhér, hátha megrémül! Hogyan igyekezett kedveskedéssel rábeszélni, milyen ajánlatokat tett, hogy még férjhez mehet! De ő így felelt: „Már az is méltánytalanság a Jegyessel szemben, ha más jövendőbelire várunk. Azé leszek, aki már előbb engem választott. Mire vársz, hóhér? Hadd pusztuljon ez a test, ha olyan szemeknek is tetszhet, amelyeknek én nem akarom.” Odaállt, imádkozott, és lehajtotta fejét.

     Csak láttad volna, hogyan remegett a hóhér, mintha ő lett volna az áldozat! Reszketett a keze, és belesápadt az arca annak a másik életnek az elvesztésébe, pedig ez a leány nem féltette a saját életét. Látjátok, ebben az egy áldozatban két vértanúság van: a tisztaságé és a hité. Szűz maradt, és a vértanúságot is elnyerte.”

Évközi idő második vasárnapja

Egyházunk nagy gondossággal, bölcsességgel, a Szentlélektől irányítva rendezte el a Szentírás szövegeit úgy, hogy abból a hívek minden vasárnap, sőt, minden nap bőven meríthessenek, azzal lelkük rendszeresen táplálkozhasson. Így a mai igeliturgia olvasmányai, annak felépítése is valami csodálatos módon tanít, felvilágosít, utat mutat, táplál és éltet. A mai szentírási részek gyönyörűen ki fejezik az Isten és az ember közötti igazi kapcsolatot. A mi kapcsolatunkat az Istennel. Azt, hogyan is kellene kinéznie ennek a kapcsolatnak.

A lehető legfrappánsabban, legtalálóbban és talán legjobban Izajás prófétán keresztül érzékelteti velünk az Isten, hogy hogyan is néz, lát ő minket, embereket. Ezt hallottuk a mai első olvasmányban: „amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened.”

Akik házasságban éltek, gondoljatok most vissza arra a pillanatra – napra, órára, mikor megházasodtatok. Gondoljatok vissza arra az örömre, amit akkor éreztetek. S Izajás próféta ehhez az örömhöz hasonlítja azt, hogy Isten mennyire szereti az embereket. Nyilvánvaló ebből, hogy az Isten nem akar nekünk rosszat. Hogy csakis jót, és csakis azt, hogy boldogok legyünk. Csak talán hagynunk kéne őt „kibontakozni”. Kicsit talán hagynunk kéne, hogy beleszóljon életünkbe, kicsit talán hagynunk kéne, hogy megmutassa, mit is akar ő velünk… hogyan is akar minket boldoggá tenni. Hisz ő annyira szeret minket, mint a vőlegény a menyasszonyát. Persze tudjuk, hogy ez csak hasonlat, s hogy valóságban ennél végtelenszer jobban. Ezt hallottuk az első olvasmányban, hogy már – ezen keresztül szemlélhessük a következő bibliai részeket.

S ekkor hallhatjuk Szent Pál apostol korintusi levelét, melyben Isten a Lélek különböző adományairól beszél. Arról, hogy nem mindenki kap meg mindent, csak némelyek ezt, némelyek ezt az adományt. A mindennapi életből tudjuk, hogy nem vagyunk egyformák. Sokszor hozzá tesszük: szerencsére. De a Szentlecke rámutatott arra, hogy a különbözőségeknek nem a széthúzást kell támogatnia, hanem éppen ellenkezőleg, az egységet. Hogy a sok különbözőség kiegészítse egymást. Hogy ne irigykedjek embertársamra – a szomszédra, vagy a barátomra, hogy ő miért tudja ezt, én miért nem; hanem amim van, azzal segítsem őket, s ami neki – nekik van, azzal pedig ők segítsenek engem. Isten így osztott szét mindent, hogy mi, az emberek egymást ki tudjuk egészíteni, hogy egymás javára szolgáljunk.

S végül az evangéliumot hallottuk, melyben a Szent Család épp… szórakozott. Hisz lagziban, lakodalomban voltak. Az első, ami ebből kitűnik, hogy ők is egy normális család voltak. Jártak szórakozni is, nem csak reggeltől estig bezárva imádkoztak. Hanem tudtak szent életet élni az emberek között, a nem épp szent világban is.

De ami sokkal fontosabb, az Jézus csodája. Nem is maga a csoda, hanem Jézus viselkedése. Az, ahogyan a csodát tette. Ahogy a vizet borrá változtatta. Nem kis mennyiségű vízről volt itt szó. Kb. 600-700 liternyi víz változott át borrá. A lagzisoknak elfogyott a bor. Bár nem is az a fontos, hogy mi, hanem hogy valami elfogyott, ami aztán nagyon hiányzott. De Jézus ezt mindjárt pótolta. Nem is akárhogyan. „Te mostanáig tartogattad a jó bort?” – hallottuk. Amit Jézus adott, az sokkal jobb volt annál, mint amijük előtte volt. S ha ezt a mi életünkre vetítjük át… ha valamit elveszítünk, valamit az életünkben Jézussal akarunk helyettesíteni, Jézus biztos, hogy sokkal jobbat ad nekünk, mint amit mi magunknak bekészítünk, betervezünk… mert ő úgy szeret minket, mint a vőlegény szereti a menyasszonyát.

A mi kapcsolatunk Istennel az Isten részéről teljesen nyitott, s teljes boldogságot kínál. Rajtunk múlik, ráállunk-e erre a kapcsolatra, vagy jó nekünk így is, ahogyan épp most vagyunk. Ne szalasszuk el ezt a lehetőséget, hisz Istennel mindig csak nyerhetünk. Nem keveset, hanem végtelenül sokat. Egyszóval: mindent.

Bárcsak... /Zsid 3,7-14/

„Bárcsak hallgatnátok ma az Úr szavára...“ int minket a zsoltáros szavaival a Zsiódkhoz írt levél szerzője. Bárcsak hallgatnátok ma az Úr szavára. Olyan fontosak ezek a szavak, hogy a papi zsolozsmában minden nap megtalálható, s minden pap minden egyes nap ezekkel a szavakkal kezdi az imádságát, a napját: „Bárcsak hallgatnátok ma az Úr szavára, ne legyetek kemény szívűek“.

Hisz mi lehet fontosabb annál, hogy ma hallgassunk az Isten szavára? Hisz tehetetlenek lennénk, ha nem tudnák, mit is kell tenni, mi az a jó, ami a magunk, és embertársunk legnagyobb javát szolgálja. Ha nem figyelek Isten szavára, fülem elszokik tőle, legközelebb már meg sem hallom, szívem pedig rideg és durva lesz, mint a kő (Barsi Balázs). Ez a szív megkeményítése, ettől akar minket megóvni az Isteni Szó.

„Bárcsak hallgatnátok ma az Úr szavára, ne keményítsétek meg szíveteket...“ – mondjuk el ne csak papok, de mindannyian, minden reggel ezt a kis röpimát. Mert ha szívünk lágy, fogékony, érzékeny marad az Isteni Szóra, mindig tudni fogjuk: melyik szó, melyik tett, melyik út vezet a mennybe.

Ministránsaink életéből - a karácsonyi szünidőben

Ministránsaink hál' Istennek nagyon szeretik az Istent szolgálni - bizonyítják ezt rendszeres "templomba járásukkal" is. 

De a szünidőben több időnk volt nem csak a pihenésre, de egymásra is. Többször összejöttünk a plébánián ministráns hittanra, vagy épp szülinapot ünnepelni:

Az napi ünnepeltünk - Jeni

A finom torta...

Volt, aki táncra is perdült a nagy ünneplésben

Míg más "virtuálisan" gitározott

Előkerült a (gyerek)pezsgő is

Legkisebb unokaöcsém (és keresztfiam) is már
szokta a ministráns közösséget

A nélkülözhetetlen társasjáték :)

Gyerekjáték - nem csak gyerekeknek

Az "egy kicsi mozgás mindenkinek kell..." elv szerint szinte minden nap a tornaterembe mentünk, s kosarazni is megtanultunk kicsit. Voltak ügyességi játékok is... jó volt. 

A gól(kosár)öröm

A tiszta harc

A magas labda miatt még meg is nőttek a kisebbek

Kettő pont

"Ezt kapd el, ne a náthát!"

"Na, ezt csináld utánam..."

"Fuss, ha kedves az életed!"

Teljes erőből

Váljék ez is Isten nagyobb dicsőségére!