Szegezzük keresztre... /Szám 21,4-9; Jn 8,21-30/

Az ószövetségi olvasmányban szereplő fára erősített rézkígyó Krisztusnak volt az egyik előképe. Aki ugyanis erre a jelre tekintett, az nem halt meg a kígyók marásától – azaz megszabadult a testi méregtől. Mi azonban, az Újszövetség népe már nem a test betegségeitől akarunk megszabadulni, hanem elsősorban a bűn mérgétől, mely a lelket vinné a halálba.

Krisztus teste ott függ a kereszten, hogy mi bármikor rátekinthessünk, s a szentgyónásban megszabaduljunk lelkünk bajaitól. Éljünk ezzel a lehetőséggel, s gyakran meresszük szemünket, s a mögötte szemlélődő lelkünket Krisztus keresztjére. Ha mást nem is tennénk, csak egyfolytában a keresztet néznénk, biztosan megimsernénk a mennybe vezető utat. Ahogyan mélységes énekünk mondja ki: „Ki ne sírna, melyik ember, hogyha ennyi gyötrelemben látja lankadozni őt?”

E nagyböjt végén ne újra Üdvözítőnket szegezzük keresztre, hanem szemünket: s látva lelkünk e nagy árát tegyünk meg mi is mindent örök életünk érdekében.

Még mielőtt... /Jn 8,1-11/

„Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön... Azok meg egymás után eloldalogtak” – hallottuk az evangéliumban. Vajon mit írhatott Jézus a földre? A hagyomány szerint azoknak az embereknek a bűneit írta, akik ott álltak, s meg akarták kövezni a házasságtörő asszonyt.

Talán számunkra is hasznos lenne valami hasonló. Mikor valakinek látjuk a bűnét, s oly gyorsan ítéletet is hozunk fölötte, Jézus leírná s megmutatná nekünk a mi temérdek vétkünket.

Még mielőtt bárki fölött ítélkeznénk, nézzünk a saját lelkünkbe. S bűneink láttán a törvény helyett talán inkább az irgalom szó fog az eszünkbe jutni.

Miserend és hirdetések - Nagyböjt 5. vasárnapja

Nagyböjt ötödik vasárnapja

Muszáj gondolkodnunk a mai evangélium hallatán. Aki számára fontos a hit, a hit dolgai, az nem maradhat közömbös a mai evangélium hallatán. Nem nyughatunk, míg meg nem értjük, miről is van szó. Hiszen Jézus megtudja, hogy barátja Lázár haldoklik, de nem siet hozzá, hogy meggyógyítsa, hanem két napig távol marad tőle. S mikor mégis elmegy hozzá, Lázár már négy napja sírban fekszik. Hát semmi részvét, szeretet nem volt Jézusban, hogy azonnal hozzá sietett volna? Sőt, akár messziről is meggyógyítjatta volna őt, mint azt máskor mással megtette. De hagyta őt meghalni. Érzéketlenül nézte azok szenvedését, akikről azt írja a Szentírás, hogy Jézus szeretett?

Ha figyelmesen olvassuk vagy hallgatjuk ezt az evangéliumi részt, felfedezhetjük, hogy Jézus a feltámasztás biztos tudatával ment Lázárhoz – azaz tudta, hogy fel tudja és fel fogja őt támasztani. Azonban „a küszöbön álló csoda nem mosta el benne a természetes borzalmat a halál fölött, sem az együttérzést a gyászolókkal” /Adoremus/. Sőt, mint hallottuk: „Jézus könnyekre fakadt”. Pedig tudta, mi fog történni, látta a jövőt, mégis sírt. Mert ilyen az Isten. Itt van velünk, itt van közöttünk, s itt van mindennapi gondjainkban, bajainkban, fájdalmainkban is. Nem megy el ridegen, közönbösen mellettük, hanem együttérez velünk: az örvendezőkkel örvend, a sírókkal sír. Igaz, sokszor nem avatkozik közbe úgy, ahogyan azt mi szeretnénk, de nem azért, mert ne érdekelnénk őt, vagy nem hallaná meg kéréseinket. Hanem talán azért, mert ő tudja, mi fog történni, s engedi, hogy az ő dicsőségére, s a mi javunkra történjenek a dolgok. Nem csupán a földi élet szempotjából, de az örök élet, örök életünk szempontjából nézi és kormányozza életünket. Neki nem (és végső soron nekünk sem) az a lényeg, hogy itt a földön ne érjen baj, betegség, magány vagy fájdalom, hanem az, hogy higgyünk benne, s így elnyerjük az örök boldogságot. És ahhoz, hogy hitünk ilyen érdemszerző, „üdvözítő legyen”, bizony ki kell állnia sok próbát, megpróbáltatást. De ha kiállja, mindennél nagyobb jutalmat érdemel ki – s ez az Isten terve velünk. Nem elégszik meg kevesebbel. A legjobbat akarja, készíti s adja nekünk. Csak egy példa: mit mondanánk, ha az orvos csak azért nem szúrná be az orvosságot a fecskendővel, vagy csak azért nem adna kemoterápiás kezelést, mert az fáj? Ő is hosszútávon gondolkodik, s megengedi, hogy a kisebb fájdalom segítségével nagyobb gyógyulás mehessen végbe. Minden hasonlat sántít, de valahogy így van ez velünk, Istenünkkel, s az örök életünkkel...

És hogy Isten az ilyen tettekkel eléri-e a célját, arra az evangélium utolsó szavai adnak választ: „Sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.”

Legyünk bölcsebbek /Jn 7,1-2. 10. 25-30/

Jézust el akarták fogni, mert nem hitték róla, hogy ő a Messiás. Mindezt az miatt, mert tudták, honnan való, ki az édesanyja, kik a rokonai. Előítélettel voltak iránta – így lettek kemény szívűek olyannyira, hogy a köztük járó Istent utasították el.

Milyen szerencsétlenek – mondhatnánk. De még mielőtt ítélkeznénk, gondoljunk arra, amit Jézus egy másik helyen tanított: amit egynek megtesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek, s amit egynek nem tesztek meg, nekem nem teszitek. És nemde bennünk is ott van az előítélet sok körülöttünk élő ember iránt? Pedig bennük is maga Jézus jár itt közöttünk. Ha őket elutasítjuk mondván: ismerjük őket, igazán tudjuk, kik ők; akkor azt tesszük, amit Jézus ellenszenves kortársai. Legyünk bölcsebbek, mint sokan akkor.

Tanúság /Jn 5,31-47/

Jézusról maga a mennyei Atya tesz tanúságot, akiről mi is tudjuk, hogy mindent lát és tud – nem csak a külső tetteket, de a belső szándékot, gondolatot is. Jézus pedig tudta, hogy számíthat erre a tanúságtétele, mert minden gondolata, szándéka, szava és tette teljesen tiszta, Istennek tetsző volt.

Így elmélkedve pedig elgondolkodhatunk azon, hogy ha a mennyei Atyána rólunk tenne tanúságot, az vajon mennyire lenne számunkra előnyös. Elmondhatnánk-e bizalommal mi is: „Más tanúskodik rólam, az Atya”?

E nagyböjti idő tanítson meg arra, hogy mindenekelőtt Isten szemében igyekezzünk igaznak, jónak és kedvesnek lenni.