Amire emlékeznünk kell /Jn 16,29-33/

Egy hívő keresztény számára a mai evangélium szavai olyan fontosak, hogy talán naponta, vagy legalább is minden nehéz helyzetben el kellene azokat olvasnunk. Hisz annyi megpróbáltatás ér minket itt a világban: mind lelki, testi, anyagi, vagy bármilyen más téren. S néha úgy érezzük, a világ győz, s mi nem tudunk helyt állni, nem bírunk, nincs erőnk. De Jézus szavai végtelen reményt önthetnek belénk, hisz így szól: „Bízzatok! Én legyőztem a világot.”

Kell, vagy egyáltalán lehet-e ennél nagyobb, erősebb ígéret? S a lelki írók még ehhez hozzá teszik: „Mi keresztények naponta vívunk kisebb-nagyobb csatákat – bűneinkkel, hibáinkkal, a világgal; De ne felejtsük: magát a háborút már Istenünk megnyerte. Így ha néhány csatát el is vesztünk, Isten oldalán csakis nyertesek lehetünk”.

Minden nehéz helyzetben emlékezzünk vissza Istenünk szavaira: „Bízzatok! Én legyőztem a világot.”

Miserend és hirdetések - Húsvét 7. vasárnapja

Húsvét hetedik vasárnapja

Sokszor panaszkodnak az emberek – s néha talán mi is, hogy nem tudnak imádkozni, nem tudunk jól imádkozni. Igaz, tudunk fejből sok imádságot, el is mondjuk ezeket, de úgy gondolom, mindenki érzi: jobban is lehetne még imádkozni. Az imádságról ugyanis tudjuk, s megtanultuk még kisiskolás hittanon, hogy az nem más, mint „beszélgetés az Istennel”. Beszélgetni azonban tudni kell!

Mikor egy kisgyermek megszületik, nem tud azonnal beszélni. Nem tudja szavakkal kifejezni sem érzéseit, sem igényeit. Egyszerűen meg kell tanulnia beszélni ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba. E nélkül nem megy. S ha egy más kultúrába, országba kerülünk – ott is nélkülözhetetlen a helyi nyelv ismerése, ami szintén nem egyértelmű adottság, hanem azt is meg kell tanulnunk.

S nincs más ez az Istennel való beszélgetéssel sem. Azt a beszédet is meg kell tanulnunk, mert más az, mint a mi köznyelvünk. Hisz máshogy kell az Istennel, mint az emberekkel. Más nyelvezet, más igények, más kérések, más mód...

De vajon ki tudná, ki ismerné jobban az „isteni nyelvet”, mint maga az Isten, Jézus Krisztus. Tőle kell ezért tanulnunk, tőle kell megtanulnunk imádkozni. A mai evangélium pedig kitűnő lehetőséget ad erre, mert hallhattuk azt, hogyan imádkozott Jézus. Hisz így kezdődött: „Jézus az égre emelte tekintetét és így imádkozott.” Figyeljük meg ezért, miről is beszélgetett ő mennyei Atyjával. Vissza tudunk emlékezni? Elsősorban értünk, s a mi örök életünkért imádkozott: „hogy mindenkinek... örök életet adjon.” Nem kért az Istentől számunkra testi egészséget, nem kért sikereket, nem „szebb jövőt”, nem anyagi bőséget, nem nyugalmas életet, hanem örök életet. S itt van az a hely, ahol érdemes átgondolni a mi, saját imádságunkat: vajon szoktunk-e az örök életünkért imádkozni? Ott van-e kéréseink között az első helyen, hogy „Uram, mindenekelőtt örök életet adj! Hogy a mennyországba jussak”?

Jézus főpapi imája az Egyház imája által folytatódik. Ezért olyan fontos, hogy rendszeresen itt legyünk minden ünnepen, szentmisén, mert Jézusunk éppen Egyházunk által akar minket megtanítani jól imádkozni. Legyünk figyelmesek minden közös imádság, szentmise, liturgia alatt, hogy az által gazdagodjon, és fejlődjön személyes imaéletünk is!

Áldozócsütörtök - Urunk mennybemenetele

Áldozócsütörtököt ünneplünk ma. E számunkra talán kicsit furcsán hangzó megnevezés abból ered, hogy az előző század közepéig ez a mai nap volt az utolsó, amikor a hívek még elvégezhették a húsvéti szentáldozást, eleget téve az egyházi parancsnak: „legalább a húsvéti időben áldozzál”. Mi pedig tudjuk, hogy ezen a húsvétvasárnap utáni negyvenedik napon azt ünnepeljük, hogy a feltámadt Jézus fölment a mennybe. Erről szólnak ma az imák, a szentírási olvasmányok – az egész szentmise.

De mi a lényege e mai napnak? Szent Ágoston roppant egyszerűen ezt tanítja: „A mi Urunk, Jézus Krisztus a mai napon felment a mennybe, szálljon fel vele a mi szívünk is.” Amióta ember az ember, tudja, hogy ott fönt van az Isten, bár bizonyos, hogy nem fizikai, nem térbeli magasságról van szó, hanem lelki értelemben ott fönt, a fönséges mennyországban van az Isten. Azért szállt fel maga Krisztus is tanítványai szeme láttára – föl a mennybe. S oda kell, hogy mi fölemeljük szívünket. Nem csak hogy fölfelé, a menny felé nézzen szívünk, de hogy már ott is legyen. Hisz ugyanerre szólít fel minket a pap is minden szentmisében: „Emeljük fel szívünket!” Mi pedig azonnal válaszolunk: már „fölemeltük az Úrhoz!” De hogyan lehetséges ez? Emberi logikával ez látszólag ellentmondás, de Isten végtelenségében minden lehetséges. Hisz Jézus utolsó szavai is így hangzanak: „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig” – s ezek után fölemelkedik a mennybe, más szóval: elmegy. Értjük ezt a látszólagos ellentmondást? Azt mondja, velünk lesz, és elmegy. Hogy értsük, s helyesen értjük, Szent Ágoston magyarázza: „Jézus, amikor ott (a mennyben) van, velünk is itt van. És mi, amikor itt vagyunk, vele ott is vagyunk. Ő itt van istenségével, hatalmával és szeretetével; mi pedig (…) az iránta való szeretetünkkel mégis ott lehetünk.”

Ezt tanuljuk meg e mai fönséges ünnepen, hogy szívünk valóban állandóan az Istennél legyen, s akkor maga Jézusunk alakítja azt át az ő Szent Szíve szerint – mint azt oly sokszor kértük már. „A mi Urunk, Jézus Krisztus a mai napon felment a mennybe, szálljon fel vele a mi szívünk is.” Őszinte, tiszta, odaadó imádsággal valóban ma is a magasságokba emelkedhet a szívünk. Ezért ha néhány perc múlva ezt felszólítást halljuk: „Emeljük föl szívünket!” – immár ne szokásból, de őszintén feleljük: „Fölemeltük az Úrhoz!”

Kivel hogyan? - Néri Szent Fülöp

Néri Szent Fülöp-, mai szentünk életrajzában azt olvashatjuk, hogy „életvidám, nagy mókamester volt, mindamellett szigorú aszkéta”. Azaz másokkal szemben mindig kedves-, magával szemben viszont szigorú volt. Így vált szentté – így vált számunkra is példaképpé. Tanuljunk tőle.

Hajlamosak vagyunk ugyanis éppen ellenkező módon gondolkodni, cselekedni, élni: sokszor felrójjuk mások hibáit, szigorúak vagyunk családtagjainkkal szemben – nem nézünk el nekik semmit, miközben saját hibáinkat észre sem vesszük, vagy nyugodt lelkiismerettel mindent meg tudunk magyarázni. A szent fordítva teszi. Másokkal gyengéd, magával szemben azonban szigorú.

Ma ezt tanuljunk el szentünktől.

Miserend és hirdetések - Húsvét 6. vasárnapja

Húsvét hatodik vasárnapja

Néhány éve az egyik jó barátomtól kaptam egy angol nyelvű Szentírást Amerikából. Ami külön érdekesség benne, hogy azok a szavak, amelyeket Jézus mondott ki, piros betűvel vannak szedve. Tehát ha kinyitjuk az evangéliumoknál első látásra megtudhatjuk, melyek azok a szavak, amelyeket Jézus mondott. Pontosabban, mennyit is beszélt Jézus. Így böngészve a Szentírást felfedezhetjük, hogy Jézus beszédei általában  igen rövidek. De Szent János apostolnál az úgynevezett búcsúbeszéd – melyből egy részt az imént hallottunk – minden rekordot megdönt. Ez talán Jézus leghosszabb összefüggő, megszakítás nélküli beszéde az egész Szentírásban. Nevezhetjük ezt Jézus végrendeletének, utasításoknak az elkövetkezendő nehéz napokra, de az apostolok egész életére is. Jézus szavai megerősítének és biztatnak – ma is. Az idős emberek közismerten sokszor elfeledik, ami pár perce törtét velük, de ami gyerek- és ifjúkorukban történt, arra mindig emlékeznek. Így lehetett ez minden bizonnyal a már agg Jánossal is, aki már öregen írta meg az evangélimot: Jézus búcsúbeszédének minden szava lelkébe ivódott.

De vegyük csak jobban szemügyre Jézus szavainak értelmét, mondanivalóját: Mielőtt kimondta volna ezeket a szavakat, megjósolta Péter árulását, majd, e szavakat imával lezárva, elindult a Kédron patakon túlra. Volt ott egy kert… Ismerjük tovább. Íme, amit manapság szövegkörnyezetnek mondanak. Ez a búcsúbeszéd valójában a passió, a szenvedéströténet prológusa, nyitánya. Szeretetről, egységről, viszontlátásról beszél ott, ahol rejtett széthúzás és féltékenység, hűtlenség uralkodik. Ott, ahol árulás lóg a levegőben, és az érintettek még nem is igen fogták fel, hogy a búcsú pillanatait élik meg!

Van mit tanulnunk Jézustól! Micsoda nagyszerű lélek az, mely – miközben tudja, mennyit fog szenvedni – csakis a többiek vigasztalásán fáradozik. S azonfelül micsoda – mondhatnánk – merészség beszélni az egységről akkor, amikor minden széthullóban van! Talán korunk Európája-, s annak erkölcse-, jövője is széthullóban van, mi mégis tudunk egységről beszélni. Ugyanis Jézus ígérete alól korunk sem kap felmentést: „Az Igazság Lelke örökre veletek marad.” Maradjunk hűek Urunkhoz, az ő Egyházához, s akkor az Igazság Lelke, a Szentlélek a mi életünkben, a mi családunkban, községünkben és országunkban is láthatóan fog működni. Legyünk társai, munkatársai az Isteni Gondviselésnek. Így várjuk a Szentlelket!

Egy régebbi prédikáció nyomán.