Miserend és hirdetések - Húsvét 6. vasárnapja

Pünkösd előtt

Jézus – feltámadása után – azért távozott el apostolai köréből, hogy a mennyből elküldje nekik – és nekünk – a Szentlelket. De nem ment el szótlanul, hanem minderre előre felkészítette őket – hogy majd ha bekövetkezik, felismerjék a történésekben Isten gondviselését.

Sokszor a mi életünkben is vannak olyan nehézségek, melyek abból adódnak, hogy valaki eltávozik közülünk: vagy idegen országba, messze földre, vagy a halál utáni örök életbe. Gondoljunk ilyenkor arra, hogy Jézus minden veszteséget képes pótolni az ő Szentlelkével, hisz ő maga is így nevezi őt: Vigasztaló. Imádkozzunk – így Pünkösd előtt még gyakrabban – a Szentlélekhez, kérve vigasztalást nehéz ügyeinkben.

Előre /Jn 15,26-16,4a/

Jézus nem hagyott semmit a véletlenre. Tanítása és szavai nem követelnek későbbi kiigazítást vagy javítást. Ő mindent tudott előre, tudta, mi, hogyan és mikor fog megtörténni. Nem akarta tanítványait sem bizonytalanságban hagyni. Ezért mondta el a mai szavakat az utolsó vacsorán – ezért jövendölt az elkövetkezőkről. Hogy nehogy azt higgyék valamikor is a hívek, hogy valami olyan történt, amivel Jézus nem számolt. Istennél sosincs váratlan helyzet.

S nincs ez máshogy a mi életünkkel sem, kedves testvéreim. Az Isten mindent tud előre. Tudja, hol, ki és mikor fog megbetegedni, vagy meghalni, esetleg milyen szerencsétlenség fog bekövetkezni. Fontos azonban, hogy mi is tudjuk: Istennél nincs váratlan helyzet – ami annyit jelent, hogy Istennél nincs reménytelen helyzet. Most kell hogy ezt tudatosítsuk, „hogy amikor eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy ő előre megmondta nekünk.“ – Istennel és Istennél mindig mindenre van megoldás, mert ő számol mindennel.

Legyen valóban mindig őszinte imánk, mikor ezt énekeljük, különösen majd az  elkövetkező júniusi hónapban: „Támadna bármi vész, szívem meg nem remeg, gondot viselsz reám, hiányt nem szenvedek.”

Húsvét hatodik vasárnapja

Az egyik jó barátom nyáron külföldre ment kirándulni – egy egész hónapot töltött Franciaországban. Mivel csak kirándulni ment, s nem iskolába, vagy nyelvet tanulni – nem nagyon igyekezett az ottani nyelvet elsajátítani. Egyszóval: nem tudott franciául. Ezért – mint mondta – a kirándulás alatt nem is járt misére, ugyanis nem értett volna belőle semmit. Lehet, mi is elgondolkodtunk már ezen – minek mennénk misére, ha úgysem értenénk belőle semmit?

Többek között ez az eset jutott eszembe, mikor a mai nap első olvasmányát elolvastam az Apostolok cselekedeteiből. A szentíró nagy pontossággal megjegyzi: „Péter még be sem fejezte a beszédét, és a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást.” Milyen érdekes. Ezek szerint nem Péter apostol beszédének, prédikációjának köszönhetően kapták meg a hallgatók Isten ajándékát, nem a prédikáció hatására világosultak fel s lettek igaz hívőkké, hanem Isten kegyelmének köszönhetően.

Nekünk, keresztényeknek pedig sosem lehet hathatósabb-, erősebb érvünk, mint a Szentírás – az Isten örök, igaz, élő szava. Ez pedig ma arra tanít, hogy nem aszerint kapjuk Istenünk kegyelmét, természetfölötti ajándékait, hogy éppen teljes pontossággal értünk-e minden egyes szót, vagy hogy fölfogjuk-e maradéktalanul az elhangzott szavakat. Az Isten kegyelme árad már csupán abból is, hogy részt veszünk a legszentebb áldozatban, Krisztus keresztáldozatában, hogy Isten közvetlen közelségében vagyunk, hogy magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget. Az Isten kegyelmét nem korlátozzák sem a szavak, sem a szavak megértése. Vagy talán azt gondoljuk, hogy ha valamit nem értünk a szentmisén, akkor az nem ér semmit? Vajon egy nyelvi nehézség akadály lehet a mindenható és mindentudó Istennek?

„Péter még be sem fejezte a beszédét, és a Szentlélek már leszállt mindenkire”. Mi papok is sokszor beleesünk abba a hibába, még ha nem is akarunk, hogy azt gondoljuk: a szentmise legfontosabb része a prédikáció. Hisz arra készülünk a legtöbbet, a többit „már úgyis tudjuk”. Pedig egyre jobban kell nekünk is, papoknak, nektek is, laikusoknak elmélkedni a legszentebb titkon, a szentmise legfontosabb részén, mely maga az átváltoztatás, mikor a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé lényegül át. Ez a szentmise központja, ez teszi a szentmisét szentmisévé. Prédikáció nélkül a szentmise éppúgy szentmise marad, de az átváltoztatás nélkül egyetlen összejövetelből sem lenne szentmise.

A mi szentmisénk mindenekelőtt áldozat. Nem csupán közösségi összejövetel, nem csupán szeretetlakoma. Áldozat! Krisztus keresztáldozatának jelenvalóvá tétele. Aki a szentmisén jelen van, az szó szerint a kereszt tövében áll, mikor Jézus meghal rajta. Két nappal ezelőtt lehetőségem nyílt fizikailag is ott állni a kereszt helyén: Jeruzsálemben azon a helyen, ahol kétezer éve felfeszítették Jézust. Saját kezemmel érinthettem Krisztus keresztjének tövét... Ott nem volt szükség semilyen magyarázatra, semilyen prédikációra – az embernek ott egyetlen szó nélkül kicsordul a könnye és megérthet mindent. Pedig már nincs ott Jézus a kereszten, csak a kereszt helye. De itt, mégha csak lelki szemeink előtt is, de Jézus most is itt van a kereszten, s meghal rajta – ez a szentmise.

Ebbe gondoljunk bele minden szentmisén: a kereszt alatt állni, ahol Krisztus, az Isten a mi bűneinkért feláldozza magát – talán magyarázni sem kell: nem csak akkor „ér valamit”, ha értjük a szavakat.

Így vegyünk részt minden egyes szentmisén – itthon, vagy idegen országban. Az áldozat érthető szavak nélkül is áldozat, hisz Krisztus halála a kereszten,  ez a megváltói tett mindennél többet elmond és megértet velünk.

Miserend és hirdetések - Húsvét 4. vasárnapja

Bőségben és kereszttel /Jn 10,1-10/

„Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” – tanítja Jézusunk. Mindannyian az élet bőségére vágyunk – hisz sosem elégszünk meg csak azzal, hogy túléljünk egy-egy napot, de szeretnénk minden egyeset bőségben megélni: úgy az anyagiak, mint a lelkiek-, vagy a szellemi dolgok terén. Pedig máshol Jézus önmegtagadásról, sőt önfeláldozásról, kereszthordozásról beszél, mégis garantálja hozzá az élet bőségét.

Nehéz emberi ésszel megérteni, de mégis lehetséges megélni Jézus szavait. Milliónyi szent adott már erre példát. Ma azért imádkozzunk, hogy bármennyire képtelennek is érezzük magunkat a teljes „jézusi életre”, napról napra próbálkozzunk meg vele.

Húsvét negyedik vasárnapja

A mai vasárnapon az ősegyház által nagyon kedvelt jó pásztor képben Jézus hatalmas szeretetének kifejezését látjuk. Az emberek úgy tartoznak Krisztushoz, mint a juhok a pásztorhoz: féltő gonddal őrzi őket.

Igaz, a mai modern társadalom – a rossz és tragikus történelmi tapasztalat miatt – inkább óvakodik attól, hogy valakinek ellenőrizhetetlenül olyan tejhatalmat adjon, mint a pásztornak van a juhai fölött. Gondoljunk csak az elmúlt évszázad ideológiai rendszereire s azoknak következményeire. Sőt, még azt sem szeretik az emberek, ha őket jámbor juhoknak, bárányoknak nevezik, vagy gondolják. Mindenki igényt tart arra, hogy egyéniségként ismerjék el. Mindenki inkább pásztor, mint juh szeretne lenni. Inkább vezér, mint vezetett.

Történt, hogy az egyik egyetem felvételijén a jelentkezőknek ki kellett tölteniük egy kérdőívet, melyen többek között ez a kérdés is szerepelt: „Ön vezető típus-e?” Az egyik felvételiző lány, ha nagy nehezen is, de lelkiismerete szerint becsületesen megválaszolta: nem, nem vagyok vezető típus. Aggódott, s úgy érezte, ez a válasza sorsdöntő lehet – persze negatív értelemben, hisz sokan jelentkeztek az egyetemre, s ők biztos az „elvárt” vezető típusok. Pár hét múlva azonban meglepő választ kapott az egyetem tanulmányi vezetőjétől: „Kedves felvételiző, a jelentkezési lapokból kitűnt, hogy ebben a következő tanévben 1452 új vezetőnk lesz. Mi elfogadtuk az ön jelentkezését azért, hogy legalább egyvalaki legyen, akit vezethetnek, akit vezetni tudunk majd.”

Néha talán mi is túlságosan biztosak vagyunk magunkban és sokszor nem is tartunk igényt a vezetésre. Pedig a lehetőség naponta fel van kínálva mindannyiunk számára, hogy lelkileg vezessen minket az, aki mindent tud… Naponta vannak szentmisék, naponta van lehetőségünk őszinte imádságra, ahol az Isten személyesen akar velünk találkozni, személyesen megmutatni azt az utat, ami számunkra a legjobb, legbiztosabb. Naponta akar vezetni minket.

Mert mindannyian vezetésre szorulunk. Még ha ezt fájdalmas is beismernünk, vagy elfogadnunk. Szánjuk és sajnáljuk a fogyatékkal élőket, az ágyukhoz kötötteket, a betegeket, akik ki vannak szolgáltatva valakinek a segítségének, akikhez gondozó, ápoló szükséges. S ha netán mi kerülünk ilyen helyzetbe, nehezen fogadjuk el a segítő kezet… De már most meg kell tanulnunk: nekem is szükségem van ápolóra, vezetőre. Nem vagyok mindentudó, de van Valaki, aki mindentudó. Nem vagyok tökéletes, de van Valaki, aki tökéletes. S ez a Jó Pásztor, az Isten, ki mindent tud rólam, a képességimről és hiányosságaimról, múltamról, jelenemről, sőt, jövőmről is.

És olyan szép jelkép ez a feltámadási kereszt, s annak vándorlása is. Mikor megyünk vele, a kereszt megy legelöl, s utána megy mindenki más. Megpróbálhatnánk fordítva is: a tömeg menne előre – ki-ki merre, s a kereszt leghátul. De akkor vajon kit kellene követnie? Vajon akkor hol kötnénk ki? Szétszélednénk, s egyedül elvesznénk, eltévednénk. Hisz mindannyian más utakat ismerünk, más utakat szeretünk, más utakat választanánk. De mivel a kereszt megy elöl, az mindannyiunkat egy irányba – s jó irányba visz. Máshogy ez nem is menne. A kereszt is, mint a jó pásztor jár előttünk nem csak az ünnepélyes körmenetekben, hanem mindennapi életünkben is. Mert a kereszt útja az áldozatvállalás útja, a szeretet útja – mely a végső és tökéletes Szeretethez, Istenhez vezet minket.

Az imént hallottuk az evangéliumban: Vannak juhaim, de nem csak egy ismeretlen nyáj, hanem konkrét juhaim, akiket ismerek. „Ismerem őket” – mondta Jézus. XVI. Benedek pápánk a Názáreti Jézus című könyvében magyarázza, hogy az ismerni szó a görög nyelvben ugyanaz, mint a hozzá tartozni, sajátjának lenni. Hasonlóan, ahogy a gyermek a szülőhöz tartozik: nem birtokként tartozik hozzá, hanem felelősségben. Mi Istenhez tartozunk, mert ő ismer minket. A mi feladatunk pedig egy mondatban foglalható össze: „Juhaim hallgatnak szavamra”. Ne csak vasárnaponként, hanem naponta hallgassunk szavára. De ehhez szükséges, hogy napi kapcsolatban legyünk vele. Kihasználva minden lehetőséget, mely adva van a vele való találkozásra. S így a harcban a liberális világ ellen, a világ „farkasai” ellen is bátran kiállunk, mert van Pásztorunk: „Farkasok közé küldelek / mint bárányokat. / Nem adok néktek farkasfogakat, / se vad, üvöltő hangot, / se tépő farkaskarmot. / Be kell érnetek füves legelővel, / – s olyan harcban, hol testi, nyers erő kell, / véretek csordul, csontotok roppan. / Mégis biztonságban, / mert Pásztorotok van.”

Kövessük a keresztet, a pásztort, s eljutunk életünk céljához.