Húsvét ötödik vasárnapja

Már néhány hete beköszöntött a tavasz. A virágzó fák, a zöldellő mezők, az éledő természet mind valami újat hoz életünkbe – új munkát, de új gyümölcsöt egyaránt. S maga a természet is gyönyörűen mutatja, hogy a világ fejlődése, az élet menete soha nem áll meg – mindig megy előre, újra és újra megújul. A régi elmúlik, s jön az új - az új hajtás, az új termés, az új nap, az új generáció. Minden megújul.

De nem csak a természet, a virág s a növény újul - hanem maga az ember is! Sőt elsősorban nekünk feladatunk a megújulás, az újjáéledés, az újjászületés, ahogyan Krisztus tanítja. Persze elsősorban nem testi, hanem lelki megújulásról beszél. Ami azt jelenti, hogy minden egyes nap fejlődnünk kell, tovább kell mennünk – nem elég egy helyben toporognunk. S éppen erre buzdít, ehhez ad erőt ez a mai szentmise is.

Ugyanis az eddig hallott összes szentírási rész az új dolgokra késztet, buzdít minket. (Már az introitusban, a kezdőénekben is ezt énekeltük: „Az Úrnak új dalt énekeljetek!” Nem régit, nem ugyanazt, mint a múlt héten, hanem újat!)

Az olvasmányban Pál és Barnabás útra kelt – tovább hirdette Isten evangéliumát, azaz valami újat vitt bele az igehirdetésbe. A szentleckében János apostol „új eget, és új földet” látott: Az új Jeruzsálemet szemlélhette, ahol a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáalkotok mindent!” S végül az evangéliumban maga Jézus is új dologról beszél: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást.” S ez a parancs nem csak kétezer éve volt új, hanem most is, ma is ugyanúgy újonnan tud hatni.

Az egész mai szentmise új dolgokról szól. S mindannyiunk: kicsik, fiatalok, nagyok és idősek számára egyaránt szól a mai üzenet: vágyódjatok, vágyódjunk az újra. Vágyódni a többre, s leleményesnek lenni a szeretetben. Sosem szabad ugyanis megelégednünk magunkkal. Sosem mondhatjuk azt: én már elég jó vagyok, eleget és elég jól imádkozok, teljes mértékben az Isten akarata szerint rendezem életem, mindenkit tökéletesen szeretek, mindent jól csinálok… Egyházunk folytonosan a megújulásra hív. Hogy naponta fel tudjuk fedezni azt az újat és jót, amit megtehetünk, s amit meg kell tennünk.

Bármennyi évesek is vagyunk, bárhanyadszor vagy is ma szentmisén, kell az újat, a többet, a jobbat keresnünk.

Mert mindig lehet jobban, mindig lehet többet. Istentől kérjünk ma mindehhez új erőt.

Előbb /Jn 14,1-12/

Nekünk keresztényeknek az imádság a mindennapi életünk része. Tudjuk és érezzük, hogy ima nélkül nem múlhat el egyetlen napunk sem. De miért olyan fontos ez?

Az imádság, a gyakori-, rendszeres imádság ugyanis egy megtartó erő, amely újra és újra a végső célt jeleníti meg, eleveníti fel. Azért kell naponta imádkoznunk, hogy naponta az örök élet szemszögéből nézzünk az életre. Erre figyelmeztet Jézus is a mai evangéliumban: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Atyám házában sok hely van.” S ez a mi fő célunk, hogy oda jussunk, hogy egy „mennyei helyet” megszerezzünk. Ezért jövünk el rendszeresen az Isten házába.

Az igazi és legfőbb „igényünk” az Isten. Csak ő tudja betölteni vágyainkat. Ne hagyjuk, hogy bármi más elterelje a figyelmünket a lényegről. A lényeg, hogy az Isten országát elnyerjük. Ahogy ugyancsak a Szentírás tanítja: „Keressétek előbb Isten országát és az ő igazságát, és mindent megkaptok hozzá.”

Önmagáért /Jn 6,22-29/

Ha valaki igazán próbál komoly lelki életet élni, az előbb vagy utóbb biztosan megtapasztalja a lelki életben is az éhséget, a sivárságot, a sötétséget. Azt, amikor nem úgy alakul életünk ahogy szeretnénk, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elképzeltük.  De éppen az ilyen nehéz időszak lehet a mércéje, muattója annak, hogy vajon csupán ajándékaiért szerettük Istent, vagy őt saját magáért.

Ha nen azért az eledelért fáradozunk, amely veszendő, hanem azért, amely megmarad az örök életre, akkor ezek a nehéz idők is megerősítenek hitünkben, és nagyot lendítenek előre a lelki fejlődés útján.

Ne csupán testi-lelki igényeink kiszolgálójának tekintsük az Istent, hanem a hit útját járva olyan eledelért fáradozzunk, amely megmarad az örök életre: őt magát akarjuk – önmagáért.

 /Barsi-Telek nyomán/

Miserend és hirdetések - Húsvét 3-4. vasárnapja

Húsvét harmadik vasárnapja

Egészen a Nagyhétig, Nagypéntekig kell visszatekintenünk, ha meg akarjuk érteni a mai evangélium történéseit. Jézust, a nagy tanítót, a csodatevőt, a Mestert keresztre feszítették. Az apostolok pedig, miután Jézust így kivégezték, tanácstalanok lettek. A Messiás elvesztése után Péter, a fő apostol, az egykori halász és mesterember visszatér szakmájához: „Megyek halászni.” Társai pedig vele mennek. Három év Jézus társaságában – teljesen hiába. Ott akarják folytatni, ahol évekkel azelőtt abbahagyták. De mégsem tudják folytatni. „Nem fogtak semmit”. Valami ugyanis nagyon megváltozott.

Jézus feltámadt. De milyen különleges: a feltámadás nem színpadi mutatvány, nem egy látványos esemény. Mai szemmel nézve talán hiányoljuk is az ünnepélyes, mindenkit ledöbbentő, parádés feltámadást – nagy hang és fényhatásokkal… Ahogy elhengerül a sír bejárata elől a kő, s Jézus fehéren fénylőn, diadalmasan kilép az emberek szeme láttára – s azonnal mindenki hisz benne… De nem ilyen volt a feltámadás. Nem volt látványos esemény még egy kicsit sem – hisz senki sem látta. Csak a feltámadás következményeit látták, tapasztalták később – a már feltámadt Jézust megdicsőült testben, az üres sírt, Jézus csodáit. S ezt bizonyítja minden evangélium, amely a feltámadt Jézusról beszél. Csendben jön el, személyre szólóan, s a hívők lelkének legmélyét érinti meg – tölti be örömével.

Péter és társai az újonnan véghezvitt csodálatos halfogáskor, a csendben ismerték fel Krisztus, a csendben támadt fel Jézus az ő lelkük mélyén. Nem látványosan, de a hajnali homályban, virradatkor.

S mi is éppen mindennapi életünk apró történéseiben fedezhetjük fel a feltámadás következményeit, tényét, s azt, hogy Isten velünk van, még ha épp nehézséget, fájdalmat, csalódást is élünk át. Az Isten felkeres minket, táplálékot készít, segíti mindennapi igyekezetünket. A személyes imában, a csendben, mikor Istennel beszélgetve kinyitjuk neki szívünket – akkor lesz vége bennünk is a sikertelen éjnek, s akkor köszönt ránk az „isteni” virradat.

Talán ma is ünnepélyesen szól az orgona, fennkölten énekeljük az Alleluját, zengjük énekeinket a feltámadt Úrról, a feltámadásról szóló szent szövegeket hallunk.

De ne feledjük: a húsvéti vasárnapok (külsőben is kifejeződő) megünneplése akkor válik teljes igazsággá, valósággá, ha ez a mi belső meggyőződésünket és örömünket fejezi ki. Győződjünk meg róla mi is, s egymásnak is mondjuk el: „Az Úr az”, akit ünneplünk, akiért élünk, s akivel örökre lenni akarunk.

Gyümölcsoltó Boldogasszony

Gyümölcsoltó Boldogasszony-, Jézus fogantatásának ünnepe van ma. Gyönyörűen tanítja Egyházunk e mai ünneppel, hogy az emberi élet nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődik. Ezért ünnepeljük ma azt a csodálatos eseményt, hogy Mária gyermeket fogan méhében a Szentlélektől. Pedig hány intézmény, állam mondja ki, hirdeti: csupán a születéstől számítódik az élet. Amíg a gyermek az anyja méhében van, addig nem számít embernek – ezt tanítják, sőt megengedik, hogy az ilyen pici, ártatlan gyermeki életeket kioltsák az abortusszal. Korunk egyik legnagyobb problémája ez.

„Íme, eljövök Uram, hogy megtegyem a te akaratodat” – énekeltük a zsoltáros szavaival. Nem Jézus születésékor hangzanak el ezek a szavak, hanem már abban a pillanatban, amikor megfogan a gyermek az anya méhében. Mivel az Isten terve, akarata már a látszólag tehetetlen gyermekre is kiárad. Istennek már vele is terve van. Egy másik helyen imádkozza a zsoltáros: „Én még mit sem tudtam rólad, te már akkor szerettél. Anyám méhétől fogva rám gondot viseltél”. És ki merné meghiúsítani a végtelen és fölséges Isten tervét? Kinek lehet rá joga, hogy elvegye, kioltsa az élétet? Sőt egy másik ember életét! Azért, mert a saját testében van az a másik, talán joga van rá? Pontosan ellenkezőleg. Mivel az édesanya a saját testében hordozza a gyermeket, ő felel érte. Egyedül ő tudja őt megvédeni. S akkor a gyermek senki másra nem számíthat – csak az édesanyjára. Legyen ez mindig előttünk, s az annyi önfeláldozó, mondhatjuk hős édesanya példája, akik sokszor óriási nehézségek között, de örömmel, hűen hordozták méhükben gyermeküket egészen a születésig. Gondoljunk csak a Szűzanyára. Nem nézett ki rózsásan a jövője. De tudta, az Isten tervében játszik nagy szerepet – így lett hős és példa mindannyiunknak.

Mécs László beszéli el egyik versében Szent Kristóf legendáját. Hogyan vitt át egy gyermeket a zúgó folyón, s hogyan változott át az a gyermek Jézus Krisztussá. Ebből ered Szent Kristóf neve is, ugyanis a Christoforos Krisztus-hordozót jelent. A költő pedig éppen hozzá hasonlítja az édesanyát, mikor így ír: „Ki Istent sejt a kisegyerek / lelkében, annak (bár teher) / öröm hordozni anyaméhben, / vállán, át gondok árvízén, / s legendahős már életében.”

Szűz Máriához hasonlóan legyetek ti is, kedves édesanyák, vagy majd leendő édesanyák ilyen hősök, ilyen szentek, hogy rajtatok keresztül véghezvihesse Isten az ő csodálatos, magasztos tervét. Mi férfiak pedig meg akarjuk ígérni, hogy minden jóban támogatunk titeket.

Gyümölcsoltó Boldogasszony, mindannyiunk Édesanyja, segíts nekünk mindebben.

A teljes vers Mécs Lászlótól:

„A hősi élet kezdete:

- mondotta egy vén remete

egy szép, nagyálmú óriásnak –

keresd, ki senkitől se fél,

annak szolgálj és senki másnak!”

Ment-mendegélt nagy-szertelen,

és szolgálta a szerelem,

mámor, pénz, háborús dicsőség

bálványait – s úgy látta: mind

zsarnok, fél, sárba húzza hősét.

A remetéhez ment megint:

az szólt, látván arcán a kínt:

„A Szeretet a legnagyobb úr,

mert ő az Isten. Hős leszel,

ha őt szolgálod már ezentúl.”

Ment-mendegélt. Folyóhoz ért.

Kunyhót épített, bár a Célt

nem tudta még. Egy nyári reggel

a víz áradt, s az óriás

találkozott a Szeretettel.

A szennyes megvadult vizen

nem juthatott át senkisem,

mert rossz pallóját elsodorta.

A népet most az óriás

a vállán vitte-hozta sorba.

S egy éjjel hallja, kis gyerek

szólítja túlról, pityereg,

sír, mint kinek nincs anyja-apja.

Az óriás hozzárohan,

s mint könnyű pelyhet vállra kapja.

S amint gázol, zeng, zúg a hab,

a gyermek egyre súlyosabb:

kínnal lábolja át az örvényt,

s midőn a sárkunyhóhoz ér,

meglátja, hogy nagy csoda történt.

Jézuska volt a kisgyerek,

várt rá egy angyalsereg,

hárfázott s így dalolt a kórus:

„Hős lett a Krisztus-hordozó

pogány, deákul: Kristophorus.”

Ki Istent sejt a kisgyerek

lelkében, annak (bár teher)

öröm hordozni anyaméhben,

vállán, át gondok árvízén,

s legendahős már életében.