Hit /Lk 12,1-7/

Isten – mint azt maga Jézus tanítja – nem feledkezik még a madarakról, az állatokról sem. Hogyan feledkezhene meg rólunk? Számon tartja fejünk minden hajszálát is. Milyen jólesik egy-egy ilyen buzdítás, mikor a gondok, vagy éppen bűneink miatt úgy érezzük, mindenki elhagyott minket, és az Istentől is távol kerültünk. Mikor olyan nehéz a helyzetünk, hogy nem látjuk belőle a kiutat – olyankor kell újra elővenni a Szentírást, és újra és újra elolvasni az előbb elhangzott szavakat.

Ha ugyanis ezt megértjük, ha ebben hiszünk, a legnagyobb nehézséget is át tudjuk vészelni. Ilyen hitért imádkozzunk ma, hogy a kellő időben ez mentsen meg minket.

Más /Lk 11,37-41/

Jézust egy farizeus hívta meg – aki azonban később megütközött Jézus viselkedésén. Újra csak ez vált nyilvánvalóvá: Isten nem mindent úgy tesz, ahogyan mi elképzeljük.

Szavai azonban mindig a jó utat mutatják. Néha jól esnek, simogatnak, megerősítenek, máskor azonban szúrnak, talán sértenek is minket, ugyanis a sebek gyógyítása – tudjuk – fájdalmas is lehet. De mindig bízzuk magunkat mennyei orvosunkra, Jézusra, akinek legfőbb vágya: teljesen meggyógyítani, egészen szentté tenni minket.

Miserend és hirdetések - Évközi 28. vasárnap

Jónás /Lk 11,29-32/

Jónás prófétához hasonlítja magát Jézus Krisztus a mai evangéliumban. Ismerjük mindannyian Jónás próféta könyvét, melyben a szentíró leírja, hogy Jónás három napig volt a hal gyomrában. Azonban az akkori elképzelések szerint azonban ő nem csak úgy várt a hal gyomrában, hanem Jónás halott volt, és amikor a bálna kiköpte a partra, életre kelt. S ez az egyetlen, amit Jézus azoknak ígér, akik jelet követelnek. Három nap halva – s a feltámadás.

Jézus, mint tudjuk és valljuk, valóban meghalt, három napig sírban volt, majd feltámad. Ez hitünk alapja, ez vallásunk lényege, ez reményünk tárgya. Mert Jézus feltámadt, s mi is e földi élet gondjai, bajai, szenvedései után egy örök boldog életbe támadunk fel.

Ma ezen elmélkedjünk, ezt tudatosítsuk: Jézus a halálból valóban feltámadt, hogy vele együtt mi is feltámadhassunk.

Évközi idő huszonnyolcadik vasárnapja

Az imént hallottuk, hogy csupán egyetlen leprás ment vissza Jézushoz megköszönni a gyógyulást. De hol maradt a többi kilenc? Csak egy jött vissza hálát adni? – kérdezhetjük mi is Jézussal. Milyen hálátlan népség! Könnyen elítéljük azokat, akikről ilyeket hallunk egy-egy evangéliumban. Pedig saját magunkban is biztosan találunk olyat, amiért mi is így elítéltethetnénk. Azonban ítélkezés helyett – mely egy kicsit sem visz minket előbbre – inkább elmélkedjünk a hallottakon.

Nagyon egyszerű és szembetűnő, hogy a Jézussal történtek s az ő szavai mind azt tanítják, hogy az Istentől kapott ajándékért, jóért mindig hálásnak kell lennünk. Isten ajándékait ugyanis nem azért kapjuk, mert megérdemeljük, hanem az ő végtelen jóságából és szeretetéből. Vajon köteles volt meggyógyítani a tíz leprást? Vajon kiérdemelték a gyógyulást? Nem. De Isten mégis egészséget adott nekik. Mégis csak egy akadt köztük, aki visszament Jézusnak hálát adni.

S ezen elgondolkodva mi is kérdezhetünk: Vajon nekünk jogunk van a világhoz, amelyben élünk? A családunkhoz? A férjünkhöz, feleségünkhöz, a munkánkhoz, a vagyonunkhoz? Nincs. Ugyanis semmink sem lenne, ha Isten meg nem teremti a világot - nekünk, ha nem árasztaná ránk szeretetét – ingyen, ha nem engedné meg, hogy annyi bűnünk ellenére még szólhatunk hozzá, s kérhetjük őt. Ez mind az ő ajándéka, s még annyi minden, amit egy egész végtelenségen át sorolhatnánk. De mivel tudjuk mi ezt meghálálni Istennek? Mi az, aminek örülne? Hogy adhat egy ember hálát Istennek? Mivel?

Isten azt mondta mindannyiunknak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Igen, éppen a szentmise az, amivel a legjobban és legtökéletesebben fejezhetjük ki hálánkat Istennek. Már Krisztus korától így hívták a szentmisét: Eucharisztia, ami görögül ennyit jelent: hálaadás. Hálaadás, amit nem mi találtunk ki, de maga az Isten mutatta meg, mit tegyünk, mi kedves előtte. Szent II. János Pál papa is ezzel kapcsolatban írja az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában: “Az Eucharisztia, mint Mária hálaéneke, elsősorban dicséret és hálaadás. Amikor Mária fölkiáltott: „Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendezik az én lelkem az én üdvözítő Istenemben”, már a méhében hordozta Jézust. Dicséri az Atyát Jézus „által”, de dicséri „Jézusban” és „Jézussal együtt” is. Éppen ez az „eucharisztikus magatartás”. Eucharisztikus magatartás, azaz hálaadó magatartás. Aki rendszeresen jelen van, s bekapcsolódik a szentmisébe, az valóban felveszi az eucharisztikus–, a hálaadó magatartást.

Jussunk előbbre lelkileg – az Istennek mondott minél gyakoribb hálával, hogy mi is azt cselekedjük az ő emlékezetére, amiről biztosan tudjuk: ez kedves Istenünknek.

Magyarok Nagyasszonya

Egy-egy emberhez többféleképpen is kötődhetünk, többféle kapcsolat fűzhet minket egymáshoz. Ugyanaz az ember lehet például az unokatestvérem, aki egyben lehet a kollégám, szomszédom, legjobb barátom, lelki társam. S ha megkérdeznek, hogy ki nekünk az az illető, akkor valószinű, úgy nevezzük meg, ahogyan a legjobban kötődünk hozzá.

Szűz Máriához is rengeteg szál fűzhet minket. Hisz van, mikor Rózsafüzér Királynőjének, van mikor Fájdalmas Anyának, máskor Nagyboldogasszonynak, vagy Kisboldogasszonynak szólítjuk őt. Nagyon fontos azonban, hogy egy-egy ilyen megszólításban, vagy ünnepben – mint ez a mai is – olyan megszólítást használjunk, amely tényleg igaz, és tényleg kifejezi a vele való kapcsolatunkat.

Tegnap volt éppen Máriának, mint a Rózsafüzér Királynőjének az ünnepe. Köszöntöttük is ő t szentmisével. Azonban ha azt akarjuk, hogy pl. a Rózsafüzér Királynője köszöntésünk egyben kedves is legyen a Szűzanya előtt, akkor saját magunknak is a Rózsafüzér emberének kell lennünk – gyakran és buzgón kell azt imádkoznunk. Mert úgy van jogunk, és csak úgy lehet merszünk őt ily módon megszólítani. Visszatérve kezdő gondolatunkhoz: ha a kollégám tényleg csak a kollégám, és semmi szorosabb kapcsolatom nincs vele, akkor egyértelmű, hogy nem szólíthatom őt mondjuk barátomnak.

Így van ez a mai ünnepünkkel is. Ma a Szűzanyát, mint a Magyarok Nagyasszonyát, népünk védelmezőjét ünnepeljük. De ahhoz, hogy ezt megtehessük, fel kell vállalnunk mind magyarságunkat, mind a Szűzanya gyermekei közé tartozásunkat. Ezen a két alappiléren nyugszik e mai ünnep, melyet minden évben megünneplünk. Ismernünk kell történelmünket, s tudnunk kell az Isteni Gondviselés fényében szemlélni azt. Hisz ahhoz, hogy őszintén szálljon ma szívünk dala Nagyasszonyunkról, tudnunk kell azt is, mikor és hogyan segített át minket, népünket a legnagyobb veszedelmeken. Minden jelen ugyanis a múltból él, azt veszi alapul. Mi is tekintsünk vissza ezeréves múltunkra, lássuk meg benne Szűzanyánk hathatós pártfogását, oltalmát, segítségét és vezetését. Így gyulladjon fel minden gyermekének és minden magyarnak szívében a hála, a köszönet és a lehető legnagyobb szeretet Mária, a Magyarok Nagyasszonya iránt.