Miserend és hirdetések - Évközi 12. vasárnap

Fordul a kocka /Mt 5,43-48/

Egy alapos szentgyónás után, mikor teljesen bűntelen a szívünk, akkor neheztelve hallgatjuk Istenünk mai szavait: „Atyátok fölkelti napjait jókra és gonoszokra egyaránt, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek.” Talán irigykedünk, hogy a „kevésbé jók” is, vagy akiket mi rosszaknak könyveltünk el, szintén sok jót megkapnak az életben.

De gyorsan fordulhat, és – biztosan már tapasztaltuk – fordul is a kocka, mikor újra visszaesünk régi bűneinkbe... Mikor újra bűnösök leszünk. S olyankor milyen jó hallani a bátorító, buzdító szavakat magától az Istentől, melyek egyébként ugyanazok, amiket neheztelve hallgattunk: „Atyátok fölkelti napjait jókra és gonoszokra egyaránt, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek.”

Mindig emlékezzünk arra, hogy mind bűnösök vagyunk, és éppen ezért Isten kegyelmét és ajándékait soha ne irigyeljük senkitől. Mert lehet, még ma mi fogunk a legjobban rászorulni Isten irgalmára.

Miserend és hirdetések - Évközi 11. vasárnap

Évközi tizenegyedik vasárnap - úrnapi körmenet

Hitünk egyik legmerészebb megvallása, mikor Úrnapján, a szentségi körmenetben végigvonulunk falunkon. Ezt tesszük majd a mai szentmise után e mai napon. Ilyenkor ugyanis mindannyian, akik a körmenetben részt veszünk, azt valljuk, hogy mi hisszük, hogy ez a kis, fehér ostya nem egy kis, fehér ostya, hanem maga az Úr, az Isten, a világ Teremtője és Megváltója. Hogy mi hisszük, hogy az az Isten lakik itt közöttünk, a mi falunkban, aki sosem hagy el minket, aki mindig és mindenben gondunkat viseli, s akinek minden felett hatalma van. Hisszük ezt? Vagy csak szeretnénk hinni? Hisz ha jön egy nehézség, jön egy megpróbáltatás, milyen gyorsan kételkedünk az Isteni Gondviselésben, kétségbeesünk. Pedig hacsak egy mustármagnyi hitünk lenne, azzal hegyeket mozgathatnánk – tanítja Jézusunk. Akkor hát mit tegyünk?

Szent Benedek apátnak szavai, kinek eszménye és tanítása ma is jelen van Egyházunkban, nagyon időszerűek e mai napra, e mai szentségi körmenetre is: „Az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk.” Ugyanis e mai liturgiában sem egyedül az jelenti az őszinte imádságot, ha kimondjuk azt, ami bennünk van (ami a szívemen, az a számon), hanem a fordítottja is igaz, mert fordítva is történhet: az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk. Talán még nem elég erős az Oltáriszentségbe vetett hitünk, de együtt vonulunk vele, együtt éneklünk róla, együtt imádkozunk hozzá, s ez által erősödik majd meg a hitünk.

Ezt tanuljuk meg a mai szentségi, úrnapi körmeneten is. Bátran mondjuk, énekeljük a szánkba adott szavakat, s immár tudatosan formáljuk hozzájuk szívünket.

Úrnapja után

A mai zsolozsmát az Oltáriszentségről imádkoztuk, melynek a végén szentségi áldásban is részesültünk. Az Oltáriszentség köré gyűltünk össze ma is. Ez a mai szentmise pedig egy a sok szentmise közül, amelyen részt veszünk életünkben. Azonban egyben különleges alkalom is, mert ma is maga az Isten jön el hozzánk. 

A papoknak szól egy tanács, mely figyelmeztet minket arra, milyen komolysággal és milyen áhítattal kell végeznünk minden egyes szentmisét. Ez így szól: “Úgy misézz, mintha ez lenne az első, az egyetlen, s egyben utolsó szentmiséd is.” S alkalmazhatjuk ezt mindannyian magunkra: „Úgy végy részt a szentmisén és a szentáldozásban, mintha ez lenne az első, az egyetlen s egyben utolsó szentáldozás az életetben”.

Úrnapja

Szent II. János Pál pápa az Egyház és az Oltáriszentség megalapítása után kétezer évvel ezekkel a szavakkal kezdte a XXI. századot megnyitó apostoli levelét: „Az Egyház az Eucharisztiából él”. Az egész világon elterjedt Egyház, amelynek két évezrede töretlen tevékenységét el sem lehet képzelni, s mely megszámlálhatatlan szentet adott a világnak, ez az Egyház az Eucharisztiából él. Pontosan abből az Eucharisztiából, mely itt van a mi templomunkban is. S ez látszólag nem más, mint egy kis, jelentéktelen fehér ostya. Látszólag szinte semmi. És mégis: egy olyan kincs, amelyből annyi millió és milliárd keresztény, és maga az Egyház is él. És talán éppen ez a mai ünnepnek is a mondanivalója: az igazán nagy-, fontos dolgok a legtöbbször láthatatlanok.

Éppen ezt az igazságot fogalmazza és énekli meg mesteri módon az ünnep szekvenciája, melyet az evangélium előtt hallottunk. Költői magaslatokkal és a gregorián zene mélységes komolyságával tanítja Egyházunk: „Nagy titokról szól az ének: élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk.” Látszólag esztelenség, valójában azonban az ember legtökéletesebb cselekedete, mikor az Istent dícséri – itt a kenyér színe alatt. Hiszen maga az Istenember, Jézus Krisztus mondta, hogy ezt tegyük az ő emlékezetére: „Amit Krisztus tett ez estén, hagyta, hogy rá emlékezvén cselekedjük mi is azt.”

Felfogni nem lehet, csak hittel közeledni ehhez a nagy titokhoz: hiszen sem látásunk, sem ízlelésünk nem erősíti meg ezt a hitet: ugyanazt látjuk és érezzük a szentostyában, mint azelőtt, hogy Krisztus testévé vált volna. Így énekli ezt meg szekvenciánk: „Régi rend itt újnak enged, szárnya lankad észnek, szemnek, élő hitből végy erőt!” És éppen ezért ez az ünnep egyben hitünk próbája is: Ki tudjuk-e, ki merjük-e mondani, hogy mást hiszünk, mint amit látunk? Van egy mondás, mely szerint az nevet, aki utoljára nevet. Kicsit más szavakkal, de lényegét meghagyva így is mondhatjuk: annak van igaza, akinek a végén kiderül: igaza volt. Nemhívő testvéreink – s egyre nagyobb többség a világban is – talán kinevetnek, esztelennek tartanak minket. Mégis mi tudjuk, jó úton vagyunk, mert az igazságot hisszük, amit Istentől tudunk. Mi hisszük a láthatatlant, mert Istenünk adta hinnünk. És egyszer majd kiderül, mikor az Úr újra eljön, hogy csak a benne hívők járták a jó utat.

De e hitünkről tanúskodjanak tetteink is: mert úgy, ahogy e szentség vétele, a szentáldozás üdvözíthet minket, ugyanúgy – ha méltatlanul vesszük – a kárhozatha is juthatunk általa. És mily csodálatos hasonlóság: ezt sem lehet látni. Nem látjuk, ki az, aki a szentáldozáshoz tiszta szívvel járul, s ki veszi azt teljesen méltatlanul. Éppen a lényeget nem látjuk mi emberek, de tudjuk: Istenünk csak azt nézi. Mert „Veszik jók és veszik rosszak, csakhogy különféle sorsnak részesei ők vele. Rossznak halál, jónak élet – ilyen az egyforma étek különböző ereje.”

Mától még nagyobb áhitattal és még mélyebb alázattal tiszteljük és ízleljük az Oltáriszentséget, és együtt imádkozzunk: „Igaz kenyér, legfőbb Pásztor, Jézus, óvj az elbukástól, te táplálj és te palástolj, s add, hogy a feltámadáskor legyen nálad kész helyünk.”

Miserend és hirdetések - Szentháromság vasárnapja

Boldogok /Mt 5,1-12/

Talán mindannyian felfedezhetjük magunkat Jézus - ma elhangzott - nyolc boldogságról szóló beszédében. Talán mi is voltunk már vagy éppen vagyunk lélekben szegények, sírók, szelídek, igazságra szomjazók, irgalmasok, tiszta szívűek, békességszerzők, vagy éppen üldözöttek. S ha magunkra találunk e szavakban, gondoljunk arra, hogy a mindig igazmondó Isten valamiért boldognak mond minket. Talán nem értjük még, s még kevésbé érezzük. De higgyünk szavának, s járjunk az ő útján. 

Akkor előbb-utóbb megértjük szavait, s boldogságunk teljességre lel.

Szentháromság vasárnapja

Mindannyiunkban van egy alapvető kíváncsiság, amely próbálja felfedezni az addig még ismeretlent. Gondoljunk csak a kisgyermekre: mennyire szeretné tudni, hogy mitől mennek, mitől működnek a dolgok: szétszedi az órát, a babát, a számítógépet – mindenre kíváncsi... A tudósok minduntalan fürkészik, hogy hogyan jött létre a világ, mitől működik, mi hajtja... S a legtöbben amíg nem jönnek rá, addig nem hiszik – mint Szent Tamás: hiszem, ha látom. A XII. század nagy filozófusa, Abélard azonban ezt tanítja minderről: „Fides quaerens intellectum” – azaz ahhoz, hogy a dolgot megértsük, előbb hinni kell benne. Mégis a legtöbben fordítva próbálkoznak: előbb megérteni, és csak aztán hinni. De oly sokszor látjuk, így nem megy, nem működik. Így nem jutunk előbbre.

A Szentháromság titka is ilyen. Nem lehet megérteni anélkül, hogy előbb ne hinnénk. Mert a titkok mélységeibe csupán a hit képes behatolni. Aki hiszi, hogy Isten van, hogy egy Isten van és ebben az egy Istenben három személy van, annak egyszerre vagy fokozatosan feltárul: pillanat műveként vagy lassan. Tízéves korában vagy hetvenévesen, de egyszer biztosan ha nem is érti meg teljesen, de komolyan ráérez, hogy az Isten csakis ilyen lehet. Hogy ha Isten a Szeretet és ha Isten öröktől fogva van, akkor nem lehet egyedül, mert nem lenne kit szeretnie. Hogy ha az örök Isten a Jóság, akkor nem lehet egyedül, mert nem tudná jóságát gyakorolni. De mégsem lehet több Isten, mert akkor egyik sem lehetne mindenható. Ha hisszük mindezt, akkor előbb-utóbb érteni és érezni fogjuk: valóban így van, s valóban nincs más lehetőség.

A legnagyobb és legfontosabb dolgok a szívünkben, a szeretetben vannak elrejtve. Ott mindig megtaláljuk a legnagyobbat, a legfontosabbat s a legszebbet. A Szentháromság titkának megfejtése is ott van elrejtve. Higgyük és szeressük a Szentháromságot, s akkor egyszer talán meg is értjük azt.

Szent Efrém

Szent Efrém diakónus, a szent zene egyik nagy védőszentje, az ókeresztény irodalom egyik legnagyobbika, ahogy életrajza írja: Sokáig remeteként élt egy sziklabarlangban, s onnan járt tanítani. Próbáljuk most elképzelni az ő személyét - szemünk elő vetíteni.

Kortársa Nisszai Szent Gergely így ír róla: „Efrém az első apostolok buzgó követője volt. A szerzetesek és remeték példaképe. Nem volt tarisznyája, nem volt botja, sem aranya, ezüstje. Zabkenyeret és zöldséget evett, szomját vízzel oltotta. Teste hasonló volt az agyagból formált csontvázhoz”. Ezekből a szavakból talán nem egy szép, életerős, vidám, kedves férfira gondolunk. Mégis: ha ránézünk stallumunkat díszítő festményére, vagy csak kimondjuk a nevét, valahogy mégis látjuk szépségét. Ugyanis ha testi talán nem is volt annyi, volt - és meg is maradt - lelki szépsége. Az, amely több évszázad-évezred után is megmaradt - ami miatt szépnek tartjuk. Nem fontos, igazából hogy nézett ki: a legfontosabb az ő lelki szépsége volt - amit gyönyörűen megrajzolnak himnuszai, költeményei, énekei, szavai.

Legyen számunkra Szent Efrém a lelki, az el nem múló szépség példaképe. És ugyanúgy szép énekünket is tegyük el nem múlóvá úgy, hogy tiszta szívvel ajánljuk azt mindig Isten dicsőségére és saját magunk megszentelődésére.

Pünkösdhétfő

Pünkösdnek, a Szentlélek kiáradásának nem csak vasárnapja van, hanem hétköznapja is: Pünkösdhétfő. Tegnap ünnepnap volt – ünnepélyesen is hívtuk a Szentlelket - még az előesti szentmisén, ma viszont sokkal szerényebben tesszük ezt: egy hétköznapi szentmise keretében.

Mindez nem véletlen. Ez a kettős Szentlélek-hívás talán éppen azt szemlélteti, hogy a Szentlélekre nem csak a nagy ünnepek, nagy események kapcsán van szükségünk, hanem a kisebb dolgokban, kisebb eseményekben is – ahogy arról tegnap is elmélkedtünk. Az egyszerű hétköznapokat is a Szentlélek vezetésével, az ő sugallatait követve kell megélnünk. Hívjuk őt és halljuk meg hangját minden nap – a legegyszerűbb, legsablonosabb hétköznapon is.

Miserend és hirdetések - Pünkösdvasárnap

Miserend és hirdetések - Húsvét 7. vasárnapja

Húsvét hetedik vasárnapja

Sokszor panaszkodnak az emberek – s néha talán mi is, hogy nem tudnak imádkozni, nem tudunk jól imádkozni. Igaz, tudunk fejből sok imádságot, el is mondjuk ezeket, de úgy gondolom, mindenki érzi: jobban is mehetne. Az imádságról ugyanis tudjuk, s megtanultuk még kisiskolás hittanon, hogy az nem más, mint „beszélgetés az Istennel”. Beszélgetni azonban tudni kell…

Mikor egy kisgyermek megszületik, nem tud azonnal beszélni. Nem tudja szavakkal kifejezni sem érzéseit, sem igényeit. Egyszerűen meg kell tanulnia beszélni ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba. Enélkül nem megy. S ha egy más kultúrába, országba kerülünk – ott is nélkülözhetetlen a helyi nyelv ismerése, ami szintén nem egyértelmű adottság, hanem azt is meg kell tanulnunk.

S nincs más ez az Istennel való beszélgetéssel sem. Azt a beszédet is meg kell tanulnunk, mert más az, mint a mi köznyelvünk. Hisz máshogy kell az Istennel, mint az emberekkel. Más nyelvezet, más igények, más kérések, más mód...

De vajon ki tudná, ki ismerné jobban az „isteni nyelvet”, mint maga az Isten, Jézus Krisztus. Tőle kell ezért tanulnunk, tőle kell megtanulnunk imádkozni. A mai evangélium pedig kitűnő lehetőséget ad erre, mert hallhattuk azt, hogyan imádkozott Jézus. Hisz így kezdődött: „Jézus az égre emelte tekintetét és így imádkozott.” De miről is beszélgetett ő mennyei Atyjával - emlékszünk? Elsősorban értünk, s a mi örök életünkért imádkozott: „hogy mindenkinek... örök életet adjon.” Nem kért az Istentől számunkra testi egészséget, nem kért sikereket, nem „szebb jövőt”, nem anyagi bőséget, nem nyugalmas életet, hanem örök életet. S itt van az a hely, ahol érdemes átgondolni a mi, saját imádságunkat: vajon szoktunk-e az örök életünkért imádkozni? Ott van-e kéréseink között az első helyen, hogy „Uram, mindenekelőtt örök életet adj! Hogy a mennyországba jussak”?

Jézus főpapi imája az Egyház imája által folytatódik. Ezért olyan fontos, hogy rendszeresen itt legyünk minden ünnepen, szentmisén, mert Jézusunk éppen Egyházunk által akar minket megtanítani jól imádkozni. Legyünk figyelmesek minden közös imádság, szentmise, liturgia alatt, hogy az által gazdagodjon, és fejlődjön személyes imaéletünk is.

Urunk mennybemenetele

„Semmi különöset nem látunk e mai napon, mégis hisszük, Krisztus a mennybe ment” – mondja Szent Ágoston. És folytatja: „Mert akik látták, azok hirdették, és betöltötték vele az egész földkerekséget.” Mi hiszünk a Szentírás szavának, s ennek köszönhetően ma is tudunk olyan eseményt ünnepelni, amelyet saját szemünkkel nem láttunk. De remélhetőleg éppen ezért érvényesek ránk Jézus Krisztus szavai: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”

Negyven napja még húsvétot, a föltámadást ünnepeltük. Negyven nap azonban elég hosszú idő ahhoz, hogy elhomályosodjon bennünk a föltámadás fénye, hogy húsvéti örömünket újra befödjék a hétköznapok szomorúságai, s elfelejtsük, mi is vár ránk a feltámadás után. Ezért ma újra egy örömnapot ülünk, mely többek között arra szolgál, hogy újra eszünkbe jussanak a boldogság órái, hogy újra átérezzük: Isten magához, a mennybe hív, a mennybe vár, és a mennybe vezet minket. 

Csodálatosan fogalmazta ugyancsak Szent Ágoston, hogy a földi élet nehéz útján ma is „a jövő ígéretével üdítjük magunkat”. Hogy újra eszünkbe jusson a menny, hogy újra feléledjen bennünk a vágy, hogy újra megerősítsük szívünket a bűn csábításai ellen, hogy újra tisztán lássuk a célt – a mennyet, ahová ma Urunk felment. Ilyen „üdítő” legyen ez a mai nap! Mint a fárasztó munka, vagy hosszú sport után egy pohár friss víz vagy egy jéghidek Cola. Hogy felüdüljünk, s szinte megfiatalodva, újjáéledve, felfrissülve folytassuk utunkat mennyei hazánk felé.

E szentmisében gondolkozzunk el a menny boldogságán, ugyancsak Szent Ágoston szavajárását használva ma „odafenn legeltessük szívünket”. Urunk mennybemenetele többek között erre tanít.