Évközi idő 20. vasárnapja

A mai evangélium, annak eseményei gyönyörűen példázzák és megrajzolják a mi mindennapi életünket. Gyönyörűen bemutatják azt, hogyan is reagál az Isten az ember kérésére, hogyan is működik,vagy kell, hogy működjön az Isten és ember közötti kapcsolat.

Képzeljük bele magunkat a pogány asszony helyébe. De kezdjük a legelején, ahogyan az evangéliumi rész is kezdődött: Baj van. Valami gond, nagy gond, nagy probléma – az életünkben. Az evangéliumi asszonynak a lányát szállta meg az ördög. Nekünk valami más problémánk lehet. Jézus pedig, ahogy olvastuk, visszavonult. S nemde mi is sokszor úgy érezzük, Isten „visszavonult”? Hogy nem találjuk őt, nem érezzük, hogy velünk lenne. De talán csak azért, mert megtörtént a baj. S már, ha senki más nem segíthet, megkeressük az Istent.

S mikor végre megtaláljuk, szólunk neki… de nincs válasz. Nincs csodálatos gyógyulás, nincs mesés probléma megoldódás, minden olyan, mint előtte. Az Isten nem válaszol.

S Krisztusban szeretett testvéreim, a mai evangélium megmutatja nekünk azt a példamutató magatartást, amelyet követnünk kell. Szóba kell elegyednünk, beszélgetnünk kell Istennel. Ha valamit kérünk tőle, s ha ő azt mindjárt meg is adná, akkor nem lenne más, mint egy gombnyomásos automata. Bedobjuk a pénzt, kijön a Cola. Elimádkozzuk magunkat, jön a segítség. Teljesen értelmetlen és számunkra csak önpusztító lenne mindez. De Isten talán épp azért engedi meg a betegséget, a gondot, hogy ezáltal mi is elkezdjünk beszélni vele, mint a pogány asszony az evangéliumból. Hisz ha csak jó lét lenne gondok nélkül, Istenről talán teljesen és végleg elfelejtkeznénk.

De vannak gondjaink, bajaink, betegségeink, problémáink… de nézzük csak át, gondoljuk át, nem-e éppen ezeken keresztül, ezek által akar Isten szólni hozzánk. Ő szól, válaszol, de úgy, hogy közben alakít, nevel minket. Olyanokká, amilyenné teremtett: az ő képmására és hasonlatosságára.

S hogy ezt egy életpéldával bizonyítsam: Mikor gyerek voltam, községünkben, Ipolybalogon szolgált egy szent életű atya, Montskó Tibor. Nagyon sokat imádkozott, újmisés és egész élete végéig megtartott mottója pedig Jézus ezen szavai voltak: „Virrasszatok és imádkozzatok”. Ez a halandó ember imádkozott. Kitartóan imádkozott. Először biztos, hogy nem kapott meg mindent, amiért Istenhez könyörgött, de élete és imái során rájött arra, mi az, ami a legfontosabb, mit is kell kérnie. Így egy idő után csak azt kérte, ami valóban fontos volt a falu és saját maga lelki üdvére. Így is halt meg: imádság közben, az imazsámolyon, Istennel beszélgetve, teljesen Istennek ajánlva önmagát. Lehetett ettől nagyobb kérése? Kérhetett ettől többet? Aligha... 
A lelkünk üdvössége – ez, amiért élnünk s halnunk kell. De sehogy máshogy nem nyerhetjük el, csak kitartó, kitartó, kitartó imádsággal…