Évközi idő 14. vasárnapja

Tizennégy éve történt – nyáron. Az ipolybalogi lelkiatya kijelentette, hogy a héten, szerdán lesz egy focimeccs a pályán, melyre minden fiatalt várnak a szervezők – a missziósok. Elérkezett a már említett szerdai nap. Erősen sütött a nap, s nem volt semmi kedvem lemenni a pályára. Anyukám mégis erősködött, hogy a missziósok eljöttek ki tudja, milyen messziről, én meg nem vagyok képes lemenni 500 métert… így lementem a pályára, fociztunk egy nagyon nagyot. A meccs után az egyik missziós atyával elegyedtem szóba úton hazafelé. Csak beszélgettünk, s mikor már hazaértem a házunkhoz, megkérdezte, hogy megmosakodhatna-e nálunk. Hát én tizenhárom évesen nem mertem beengedni őt, így gyorsan beszaladtam megkérdezni… A szüleim nagy szeretettel fogadták be ezt az „idegen” atyát, mindjárt megkínálták sok finomsággal. Így ismertem meg Mike atyaékat, János atyaékat, azokat a missziósokat, akik e héten itt voltak nálunk. Ha nincs az az egy focimeccs, ha anyukám nem biztat, hogy menjek le, nem ismertem volna meg a Krisztus Légiója kongregációt, a  missziósokat, s biztos vagyok benne, nem állnék itt, mint pap előttetek, s nem jött volna létre ez a misszió sem itt Varbón, Kovácsiban, Kérekben.

Egy eseményen, egy focimeccsen, egy pillanaton múlt ez az egész. Annyi véletlen egybeesés van, hogy pont ott, pont engem szólítottak meg, pont hozzánk jöttek mosakodni, a szüleim, nővéreim pont otthon voltak… Nem volt semmi különleges nap, vagy ünnep, csak egy egyszerű hétköznap… s mennyi minden történt, mennyi mindennek volt a kezdete az a meleg nyári nap…

Ezekiel próféta meghívásáról olvastunk az Olvasmányban. „Az Úr megszólított engem, a Lélek eltöltött, lábaimra állított, és hallottam, amint az Úr beszélt hozzám”. Ő sem ír semmiféle ünnepről, még azt sem írja, pontosan mikor hívta őt meg az Isten. Nem ír róla, mert nem egy különleges napról volt szó, hanem egy hétköznapról.

Missziósaink is hétköznap voltak itt, az egyszerű hétköznapjainkba szerettek volna belekapcsolódni.  S ahogy hallottam tőlük, a legnagyobb szeretettel fogadtátok őket – úgy elszállásolva s táplálva otthonaitokban, úgy házatoknál látogatásuk alkalmával, mint a focimeccseken esténként. Egy-egy ilyen hétköznapi találkozás, majd meglátjátok, százszoros gyümölcsöt is hozhat. Isten a legkülönbözőbb módokon, helyeket, alkalmakkor szólít és hív meg minket. Talán éppen egyik fiatalunk érezte meg a meghívást a tiszta, szent életre, vagy épp a papi hivatásra. Most még ezt nem tudjuk, de imádkozzunk továbbra is, hogy a jó, amit Mike atyaék elkezdtek egyházközségünkben, tovább növekedjék bennünk.

Szent Pál apostol hirdeti, hogy „mikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”, ugyanis „elég nekünk az ő kegyelme”. Bármennyire gyengének érezzük magunkat beállni az Isten szolgálatába, ő számít velünk is. Sőt minél bűnösebbek, minél tehetetlenebbek vagyunk, annál jobban tud működni bennünk Isten szentsége, Isten ereje és Isten bölcsessége. Ha halljuk a hívó szót, ne habozzunk. Mondjunk igent Istennek, hogy általunk is sok emberhez eljusson az evangélium, az örömhír: Isten végtelenül szeret, s örök életet kínál mindannyiunknak.