Nagyböjt
második vasárnapján Egyházunk nem kimondottan a bűnbánatra hív fel, s végképp
nem Krisztus szenvedését tárja elénk, hanem egy egészen más jelenet elevenedik
fel az evangéliumban: Jézus színeváltozása. S ha érdekel minket ez az
egész – hitünk, vallásosságunk, az egyházi év, a nagyböjt, akkor joggal
kérdezhetjük: hogy jön ez ide? Mi köze Urunk színeváltozásának a nagyböjthöz?
Mint
arról már sokszor elmélkedtünk: a legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgokban
vannak elrejtve a legmélyebb tanítások.
Jézus
kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni.
Egy egyszerű hegy, ahová fölmentek - nagyon mély jelképpel bír. Az
Ószövetségben is a hegy az Istennel való találkozásnak volt a helye. Sőt, már a
kezdetektől, mondhatjuk, amióta az ember két lábra állt ketté osztotta a teret:
lent az alantas dolgok vannak, fönt pedig a fönségesek. S a kisgyermeknek is
így tanítjuk: az Isten fent van, fenn a mennyben. A minap találkoztam egy
édesanyával és kis, két éves gyermekével, s már az a pici gyermek is tudta,
mikor megkérdezték tőle, hol van az Isten: mutatott föntre. Ott. Mi tudjuk, hogy
az Isten nem egy elkülönített helyen van, de mégis a magasság az Istenhez való
közeledést jelképezi. Így az evangéliumi hegy is az Istenhez való közelséget
jelképezi. XVI. Benedek pápánk is így fogalmaz A Názáreti Jézus c. könyvében: Az Istenhez való közelség különös helye a
hegy. (…) A hegy, mint a fölmenetel helye – nemcsak a külső, hanem a belső
felemelkedésé is.
Jézus,
Mózes és Illés Jézus szenvedéséről és haláláról beszélgettek. A halálról, de
mégis megdicsőülten, "hófehéren ragyogva". S ez a mozzanat, tény
teszi mérhetetlenül fontossá és időszerűvé ezt az eseményt e szent nagyböjti
időben. E felejthetetlen esemény és élmény az apostolok felbuzdulását,
megerősítését, erőre kapását segítette elő. A nagy úton - melyet ugyan már
elkezdtek, de melynek a java még előttük volt - Jézus új erőt akart nekik adni,
hogy ki tudjanak tartani, hogy újabb, nagyobb erőbedobással folytassák útjukat
- az ég, az Isten felé.
S mi
keresztények mindannyian egy utat járunk - életünk útját, mely fölfelé, a
mennybe vezet. Így mi is elmondhatjuk, hogy egy hegyre vezet fel az utunk.
Keresztény életünk egy hegy, mely sokszor meredek, sokszor fárasztó, ismeretlen
ösvényen járunk, sosem pontosan, mi vár ránk útközben. De tudjuk, mi van ott
fenn. Tudjuk, mi a cél. Tudjuk, de hogy el ne felejtsük, el ne lankadjunk,
Istenünk újra és újra megmutat belőle valamit: mint az apostoloknak. Megmutat
egy keveset a dicsőségből. Ezért kell, hogy mi is átéljük e nagy eseményt,
Urunk színeváltozást, hogy elképzeljük annak gyönyörűségét, elmélkedjünk azon a
nagy örömön, melyben Péter csak ennyit tudott mondani: „Mester, jó nekünk itt
lennünk”.
A nagy papköltő, Mécs László csodálatosan fogalmazta
meg: „A mélyből kezdje, ki a magasba
készül. (…) rabszolgasorsát állja meg vitézül.” Mi is a mélyből, a
hétköznapok sokszor már unott kis harcaiból kezdjük, szinte rabszolgasors
módra, hogy minél feljebb jussunk – Istenhez a legközelebb. Ugyanazokkal a
bűnökkel harcolunk talán már egy élete, melyeknek többé-kevésbé rabszolgái
vagyunk. De mégis kell, hogy harcoljunk velünk, hogy rabszolgasorsunkat álljuk
meg vitézül. Már második hete böjtölünk ki-ki a maga módján, lehetőségeihez
mérten. De ma tekintsünk az Isten dicsőségét mutató színeváltozásra, hogy el ne
lankadjunk, fel ne adjuk a jó harcot, a keskeny, de meredek utat. És ne
feledjük: minél meredekebb az a hegy, az az ösvény, annál előbb jutunk fel a
csúcsra, ahol a mennyei dicsőség vár reánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése