Kedves Testvérek!
Húsvét vigíliájának ragyogó éjszakáján az evangéliumban először az asszonyokkal találkozunk, akik Jézus sírjához mennek az illatszerekkel, hogy bekenjék testét (vö. Lk 24,1-3). A részvét, a szeretet gesztusát akarják végrehajtani, amely a kedves halott iránti szeretet egy hagyományos gesztusa. Életében követték Jézust, hallgatták szavait, úgy érezték, hogy megérti méltóságukat. Elkísérték őt egészen a végsőkig a Kálvárián, egészen addig a pillanatig, amíg levették Jézus testét a keresztről. Képzeljük el, milyen érzésekkel mennek a sírhoz: szomorúan és fájdalommal, mert Jézus eltávozott, meghalt, földi élete befejeződött.
Most az élet visszatért régi kerékvágásába. Az asszonyokban azonban tovább élt a szeretet és éppen a Jézus iránti szeretetük késztette őket arra, hogy a sírhoz menjenek. Azonban ekkor valami egészen váratlan történik, valami új, ami teljesen felkavarja szívüket és felborítja terveiket, egész életüket: látják, hogy a követ elmozdították a sír elől. Közelebb mennek, és nem találják az Úr testét. Ez a tény teljesen megzavarja őket, tele vannak kétellyel és kérdésekkel: „Mi történik?” „Mit jelent mindez?” (vö. Lk 24,4). Nem ez történik velünk is, amikor valóban valami új esemény áll elő a mindennapok életében? – tette fel a kérdést a Szentatya.
Megállunk és nem értjük, nem tudjuk, hogyan nézzünk szembe az új eseménnyel. Az újdonság gyakran félelmet ébreszt bennünk, az az újdonság is, amit Isten hoz el, amit Isten kér tőlünk. Olyanok vagyunk, mint az apostolok az evangéliumban: gyakran inkább ragaszkodunk bizonyosságainkhoz, megállunk egy sírnál, a halottak végül csak a történelem emlékezetében élnek, mint a múlt nagy személyiségei. Félünk Isten meglepetéseitől. Isten mindig meglep bennünket!
Kedves Testvérek! Ne zárkózzunk be az újdonságok előtt, amelyeket Isten akar életünkbe bevezetni! Gyakran fáradtak, csalódottak, szomorúak vagyunk? Érezzük bűneink súlyát, úgy gondoljuk, hogy nem bírjuk tovább? Ne zárkózzunk be önmagunkba, ne veszítsük el a bizalmat, soha ne adjuk fel: nincsenek olyan helyzetek, amelyeket Isten ne tudna megváltoztatni, nincs olyan bűn, amelyet ne bocsátana meg, ha megnyílunk Felé.
De térjünk vissza az evangéliumhoz, az asszonyokhoz és tegyünk egy lépést előre. Megtalálják az üres sírt, nincs ott Jézus teste, valami új történt, de mindez még nem világos: kérdéseket támaszt, zavart kelt, anélkül, hogy választ adna. És ekkor ragyogó öltözetben megjelenik két férfi, akik így szólnak: „Miért keresitek az élőt a holtak közt? Nincs itt, föltámadt” (Lk 24,5-6). Az egyszerű gesztus, egy tény, az, hogy az asszonyok szeretetből elmentek a sírhoz, most eseménnyé változik. Olyan eseménnyé, amely valóban megváltoztatja az életet. Semmi sem olyan már, mint azelőtt volt.
Nem csak azoknak az asszonyoknak az életében, hanem a mi életünkben is és az emberiség történelmében. Jézus nem halt meg, feltámadt és Él! Nem egyszerűen visszatért az életbe, hanem ő maga az élet, mert ő az Isten Fia, aki Élő. Jézus már nem a múlté, hanem a jelenben él és a jövő felé irányul, ő az Isten örökös jelene, az örökkévaló „ma”.
Isten újdonsága tehát így mutatkozik meg az asszonyok, a tanítványok és mindannyiunk szeme előtt: ez pedig a győzelem a rosszon, a halálon, mindazon, ami elnyomja az életet és arculatát kevésbé emberivé teszi. Ez az üzenet nekem szól és nektek kedves testvéreim. Hányszor van szükségünk arra, hogy a Szeretet feltegye a kérdést: miért keresitek a holtak közt azt, aki él?
A mindennapok problémái, aggodalmai miatt olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkba, szomorúságba, keserűségbe zárkózzunk... és ez jelenti a halált. Ne keressük ott Azt, aki él!
Fogadd el tehát, hogy a Feltámadt Jézus belépjen életedbe, fogadd be bizalommal, mint barátot: Ő az élet! Ha idáig távol voltál Tőle, tégy egy kis lépést: tárt karokkal befogad téged. Ha közömbös vagy, fogadd el a kockázatot: nem fogsz csalódni. Ha úgy tűnik, hogy nehéz Őt követned, ne félj, bízd Rá magad, és legyél benne biztos, hogy Ő melletted áll. Veled van és neked adja a békét, amit keresel és az erőt, hogy úgy élj, ahogy Ő akarja.
Ferenc pápa végül még rámutatott e ragyogó húsvéti vigília evangéliumának egy egyszerű mozzanatára:
Az asszonyok találkoznak Isten újdonságával: Jézus föltámadt, Él! Az üres sír és a ragyogó öltözetben megjelenő két férfi láttán az első reakciójuk a félelem: „földre szegezték tekintetüket” – jegyzi meg Szent Lukács – nem volt még ahhoz sem bátorságuk, hogy előre tekintsenek.
A ragyogó ruhába öltözött két férfi azonban bevezeti egy alapvető ige használatát: „Emlékezzetek arra, mit mondott nektek, amikor még Galileában volt” (vö. Lk 24,6-8). Arra szólítják fel az asszonyokat, hogy „emlékezzenek a Jézussal való találkozásukra”, szavaira, tetteire, életére; és éppen ez a szeretetteljes emlékezés a Mesterre az, ami révén az asszonyok leküzdenek minden félelmet és elviszik a Feltámadás hírét az Apostoloknak és a többieknek (vö. Lk 24,9). Emlékezzünk arra, amit Isten tett és tesz értem, értünk, emlékezzünk a megtett útra; ez tárja szélesre szívünket a jövőbe vetett remény számára. Tanuljunk meg emlékezni arra, amit Isten tett életünkben!
A világosságnak ezen az éjszakáján, fohászkodva Szűz Mária közbenjárásáért, aki minden eseményt megőrzött szívében (vö. Lk 2,19-51), kérjük az Urat, hogy tegyen Feltámadásának részesévé: nyisson meg bennünket újdonságának, amely átalakít, nyisson meg Isten meglepetéseinek. Tegyen minket olyan férfiakká és nőkké, akik emlékeznek arra, amit Ő tett személyes életünkben és a világ életében; tegyen képessé bennünket arra, hogy érezzük, Ő az Élő, aki közöttünk él és működik; tanítson meg minden nap arra, hogy ne a holtak között keressük Azt, aki él. Ámen.
Húsvét vigíliájának ragyogó éjszakáján az evangéliumban először az asszonyokkal találkozunk, akik Jézus sírjához mennek az illatszerekkel, hogy bekenjék testét (vö. Lk 24,1-3). A részvét, a szeretet gesztusát akarják végrehajtani, amely a kedves halott iránti szeretet egy hagyományos gesztusa. Életében követték Jézust, hallgatták szavait, úgy érezték, hogy megérti méltóságukat. Elkísérték őt egészen a végsőkig a Kálvárián, egészen addig a pillanatig, amíg levették Jézus testét a keresztről. Képzeljük el, milyen érzésekkel mennek a sírhoz: szomorúan és fájdalommal, mert Jézus eltávozott, meghalt, földi élete befejeződött.Most az élet visszatért régi kerékvágásába. Az asszonyokban azonban tovább élt a szeretet és éppen a Jézus iránti szeretetük késztette őket arra, hogy a sírhoz menjenek. Azonban ekkor valami egészen váratlan történik, valami új, ami teljesen felkavarja szívüket és felborítja terveiket, egész életüket: látják, hogy a követ elmozdították a sír elől. Közelebb mennek, és nem találják az Úr testét. Ez a tény teljesen megzavarja őket, tele vannak kétellyel és kérdésekkel: „Mi történik?” „Mit jelent mindez?” (vö. Lk 24,4). Nem ez történik velünk is, amikor valóban valami új esemény áll elő a mindennapok életében? – tette fel a kérdést a Szentatya.
Megállunk és nem értjük, nem tudjuk, hogyan nézzünk szembe az új eseménnyel. Az újdonság gyakran félelmet ébreszt bennünk, az az újdonság is, amit Isten hoz el, amit Isten kér tőlünk. Olyanok vagyunk, mint az apostolok az evangéliumban: gyakran inkább ragaszkodunk bizonyosságainkhoz, megállunk egy sírnál, a halottak végül csak a történelem emlékezetében élnek, mint a múlt nagy személyiségei. Félünk Isten meglepetéseitől. Isten mindig meglep bennünket!
Kedves Testvérek! Ne zárkózzunk be az újdonságok előtt, amelyeket Isten akar életünkbe bevezetni! Gyakran fáradtak, csalódottak, szomorúak vagyunk? Érezzük bűneink súlyát, úgy gondoljuk, hogy nem bírjuk tovább? Ne zárkózzunk be önmagunkba, ne veszítsük el a bizalmat, soha ne adjuk fel: nincsenek olyan helyzetek, amelyeket Isten ne tudna megváltoztatni, nincs olyan bűn, amelyet ne bocsátana meg, ha megnyílunk Felé.
De térjünk vissza az evangéliumhoz, az asszonyokhoz és tegyünk egy lépést előre. Megtalálják az üres sírt, nincs ott Jézus teste, valami új történt, de mindez még nem világos: kérdéseket támaszt, zavart kelt, anélkül, hogy választ adna. És ekkor ragyogó öltözetben megjelenik két férfi, akik így szólnak: „Miért keresitek az élőt a holtak közt? Nincs itt, föltámadt” (Lk 24,5-6). Az egyszerű gesztus, egy tény, az, hogy az asszonyok szeretetből elmentek a sírhoz, most eseménnyé változik. Olyan eseménnyé, amely valóban megváltoztatja az életet. Semmi sem olyan már, mint azelőtt volt.
Nem csak azoknak az asszonyoknak az életében, hanem a mi életünkben is és az emberiség történelmében. Jézus nem halt meg, feltámadt és Él! Nem egyszerűen visszatért az életbe, hanem ő maga az élet, mert ő az Isten Fia, aki Élő. Jézus már nem a múlté, hanem a jelenben él és a jövő felé irányul, ő az Isten örökös jelene, az örökkévaló „ma”.
Isten újdonsága tehát így mutatkozik meg az asszonyok, a tanítványok és mindannyiunk szeme előtt: ez pedig a győzelem a rosszon, a halálon, mindazon, ami elnyomja az életet és arculatát kevésbé emberivé teszi. Ez az üzenet nekem szól és nektek kedves testvéreim. Hányszor van szükségünk arra, hogy a Szeretet feltegye a kérdést: miért keresitek a holtak közt azt, aki él?
A mindennapok problémái, aggodalmai miatt olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkba, szomorúságba, keserűségbe zárkózzunk... és ez jelenti a halált. Ne keressük ott Azt, aki él!
Fogadd el tehát, hogy a Feltámadt Jézus belépjen életedbe, fogadd be bizalommal, mint barátot: Ő az élet! Ha idáig távol voltál Tőle, tégy egy kis lépést: tárt karokkal befogad téged. Ha közömbös vagy, fogadd el a kockázatot: nem fogsz csalódni. Ha úgy tűnik, hogy nehéz Őt követned, ne félj, bízd Rá magad, és legyél benne biztos, hogy Ő melletted áll. Veled van és neked adja a békét, amit keresel és az erőt, hogy úgy élj, ahogy Ő akarja.
Ferenc pápa végül még rámutatott e ragyogó húsvéti vigília evangéliumának egy egyszerű mozzanatára:
Az asszonyok találkoznak Isten újdonságával: Jézus föltámadt, Él! Az üres sír és a ragyogó öltözetben megjelenő két férfi láttán az első reakciójuk a félelem: „földre szegezték tekintetüket” – jegyzi meg Szent Lukács – nem volt még ahhoz sem bátorságuk, hogy előre tekintsenek.
A ragyogó ruhába öltözött két férfi azonban bevezeti egy alapvető ige használatát: „Emlékezzetek arra, mit mondott nektek, amikor még Galileában volt” (vö. Lk 24,6-8). Arra szólítják fel az asszonyokat, hogy „emlékezzenek a Jézussal való találkozásukra”, szavaira, tetteire, életére; és éppen ez a szeretetteljes emlékezés a Mesterre az, ami révén az asszonyok leküzdenek minden félelmet és elviszik a Feltámadás hírét az Apostoloknak és a többieknek (vö. Lk 24,9). Emlékezzünk arra, amit Isten tett és tesz értem, értünk, emlékezzünk a megtett útra; ez tárja szélesre szívünket a jövőbe vetett remény számára. Tanuljunk meg emlékezni arra, amit Isten tett életünkben!
A világosságnak ezen az éjszakáján, fohászkodva Szűz Mária közbenjárásáért, aki minden eseményt megőrzött szívében (vö. Lk 2,19-51), kérjük az Urat, hogy tegyen Feltámadásának részesévé: nyisson meg bennünket újdonságának, amely átalakít, nyisson meg Isten meglepetéseinek. Tegyen minket olyan férfiakká és nőkké, akik emlékeznek arra, amit Ő tett személyes életünkben és a világ életében; tegyen képessé bennünket arra, hogy érezzük, Ő az Élő, aki közöttünk él és működik; tanítson meg minden nap arra, hogy ne a holtak között keressük Azt, aki él. Ámen.
Vatikáni Rádió/Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése