"Még abban az órában..." /Lk 24,13-35/

Az emmauszi tanítványoknak lángolt a szívük, amikor az Úrral beszélgettek. S mikor betértek Jézussal emmauszba, már esteledett – késő volt. De a szentmise, a kenyértörés után, mikor Jézus eltávozott közülük, eltűnt előlük, azonnal visszaindultak Jeruzsálembe.

Nem várták meg a holnapot, nem várták meg a nappalt, hanem minden nehézség ellenére azonnal elindultak. Olyan nagy hatással volt rájuk az Isten, a szentmise, hogy nem halogathatták az abból fakadó tetteket sem másnapra, sem máskorra.

Mi is gyakran itt vagyunk a szentmisén, s talán gyakran érezzük is, mi az, amit meg kellene tennünk. De mégsem tesszük. Várunk. Várjuk a majd a másik alkalmat,a  jobb lehetőséget, a kedvezőbb körülményeket… s talán addig várunk, míg minden lehetőség elszalad s elszalasztódik.

Az emmauszi tanítványok példájára ne a kedvezőbb alkalmat, a jobb körülményeket keressük, hanem minden helyzetben tegyük meg a jót, amit lelkiismeretünk sugall – bármily nevetségesnek, körülményesnek, esetlennek tűnik.