Évközi idő tizenkilencedik vasárnapja

A július és az augusztus sokak számára a kirándulás ideje. Vannak, akik már jóval előre kinézik a célállomást, ahová el szeretnének menni üdülni, világot látni. Talán mi is tervezzük még, vagy már elterveztünk, vagy már voltunk is kirándulni. Vannak azonban, akik hagyják szinte az utolsó pillanatra a döntést, s az ún. last minute utakat szemelik ki. Ez azt jelenti, hogy csak pár nappal az út előtt döntik el, hova mennek – így sokszor jóval olcsóbban jön ki a kirándulás. Az utóbbi években azonban egyre népszerűbbé váltak az ún. last second utak, amelyek úgy működnek, hogy az ember kimegy már csomagokkal a repülőtérre, de nem tudja, mikor és hová megy. Ott várakozik, s ha valamely utazócsoportnál megüresedik egy hely, akkor arra lecsap, s néha potom pénzért elmehet kirándulni – igaz, nem egy előre kiszemelt helyre. Itt azonban az a legfontosabb, hogy az ember készenlétben legyen – csomagokkal, mindennel, hogy ha kell, azonnal indulhasson.

S éppen egy hasonló készenlétről tanít minket a mai igeliturgia is. Igaz, nem egy kirándulásra kell felkészülnünk, de annál sokkal nagyobb, sokkal fontosabb, és végtelenszer hosszabb útra. „Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki.” A last second kirándulásra csupán egy-két-három napot kell készenlétben eltölteni, s majdnem biztos, eljutunk kirándulni. Jézus azonban állandó felkészültséget kér.

Mécs László, a nagy papköltő is hasonlóan elmélkedik egyik versében, melynek a címe: Nézem a menetrendet. Épp a szobájában ül, amikor előveszi a Kis Menetrendet, s azon gondolkodik, hová is mehetne kirándulni. Így ír: 

„Nézegetem. Hová kéne menni? 

Berlin. Párizs. Róma. Itt már voltam.

Bárhol jártam, bármit mutogattak,

azt éreztem, ezt már máshol láttam

utcán, szívben, múzeumban, boltban!

Tán a Holdban, Óperencián túl

újat tudnék látni? Elmerengek.

Kicsi világ. Csöpp a menetrendje,

s végtelen a vándorlási ösztön.” 

S talán mi is átéltük már: bárhova is megyünk, az sosem elég, sosem elégíti ki vágyunkat. Ha nagyon jó, akkor rövid. Ha hosszú, akkor már unalmas. S mégis mennyien egész évben ezt az egy nyári utat várják, erre spórolnak, erre várakoznak. Ez az év csúcspontja. De a papköltő egyszer csak bölcsen félreteszi ezt a Kis Menetrendet – inkább a másik útra készül. Arra a hosszabbra, arra a fontosabbra. S így folytatja: 

„Előveszem a Nagy Menetrendet,

melyet oly jól használtak a szentek,

útjuknál a Kereszt volt a bakter,

széttárt karral az irányt mutatta,

s örök tavasz felé meneteltek.

Előveszem a Nagy Menetrendet:

s újra nézem Bibliámat.

Csomagolok: amennyi hit, jóság

elfér egy kis gyarló emberszívben,

ennyivel megyek az Éjszakának.”

Milyen nagy bölcsesség, mely a kirándulás tervezése közben sem feledkezik meg arról, hogy arra a nagyobb és hosszabb útra fel legyen készülve, be legyen csomagolva.

Ha már voltunk kirándulni, most mégjobban legyünk készen a másik útra. Ha pedig még nem, csak készülünk, akkor a csomagolás közben jusson eszünkbe: mi kell a nagy útra? Tiszta, bűntelen szív – hit, jóság, amennyi csak belénk fér. S ha így indulunk útnak, vagy ha így várakozunk, nem félni fogunk az Istennel való szemtől szembeni találkozástól, a haláltól, hanem egyenesen várni fogjuk. Olyannyira, hogy az idővel az lesz nem csak az év, de egész életünk csúcspontja.

Az evangélium szava ma is időszerű. Az év minden napjában, de ilyenkor, útjaink tervezésekor talán még jobban. Ő akkor jön, mikor nem is gondoljuk. De éppúgy mi is akkor megyünk, amikor nem is gondoljuk. Legyünk készen, s már ebben a szentmisében csomagoljuk be magunknak Isten kegyelmét, mely nélkülözhetetlen arra az útra. A fontosabbra, a hosszabra. Amikor nem is gondoljuk, akkor is gondoljunk rá.