Nagyboldogasszony

Nagyboldogasszony, a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének napja és ünnepe. Igen keveset tudunk erről az eseményről – nem ismerjük a  körülményeit, pontos részleteit. Amit azonban tudunk biztosan, azt ünnepeljük: Szűz Mária „földi életpályája befejezése után testével, lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe” (MD).

Figyeljünk meg egy mindenképp érdekes és elgondolkodtató dolgot e mai ünnep megfogalmazásában. Egyházunk nem mondja ki, hogy Szűz Mária meghalt. Azt mondja: földi életpályája befejezése után vitetett a mennybe. Évszázadok óta tart a vita a teológusok között, hogy vajon Mária meghalt-e, és úgy került a mennybe, vagy élve, megvédve a halál „fullánkjától”. Ünnepünk régi, latin megnevezése sokat sejtető: Dormitio Beatae Mariae Virginis – az a Boldogságos Szűz Mária elszenderülése.

Nem tudjuk, és nem is a mi feladatunk bebizonyítani, hogy mi történt pontosan Mária élete végén, hogyan is történt a mennybe való felvitetés. Azonban egy gyönyörű tanítást, buzdítást, következtetést levonhatunk mindannyian a mai ünnep oly sok mondanivalójából. Azt ugyanis mindannyian tudjuk, hogy Szűz Mária élete a mennyben teljesedett be. A menny az ő életének mintegy következménye volt (Horváth István Sándor). S így biztosak lehetünk abban is, hogy az ő halála, vagy éppen elszenderülése nem valamiféle törés volt élete végén, nem valami teljesen új, teljesen más, hanem éppen ellenkezőleg. Szűz Mária mennybevétele éppen hogy a folytatása volt földi, de mindvégig istenes életének.

Aki az Istennel él a földön, annak a halállal nem egy teljesen új élet kezdődik, hanem a már itt megkezdett élet tökéletes beteljesedése. Az öröm, a béke, a boldogság, a szeretet teljessége. Aki viszont Isten nélkül él, az a halál után sem jut el az Istenhez, nem éli meg a végtelen boldogságot, a beteljesedést. Abban egy örökkévalóságon át megmarad a már soha ki nem elégíthető vágy a boldogság után – de a legkisebb remény nélkül. Az örök kárhozat ugyanúgy az ember, de az istentelen ember éföldi letének folytatása, következménye. S annak a halál nem valamiféle vég, mikor mindennek vége. De a véget nem érő fájdalom, gyötrődés és szenvedés kezdetet, beteleljesülése – a legkisebb enyhülés nélkül. Isten mentsen meg minket ettől.

Éljünk az Istennel, neki szolgáljunk, őt keressük, s különösen ma, az ő Szent, mennybe fölvett Édesanyjának ünnepén imádkozzunk, hogy olyan életünk és olyan halálunk legyen, melynek következménye és folytatása az itt megkezdett istenes élet véget nem érő beteljesedése.

Tekintsünk fel templomunk mennyezetére, ahol a mai nap eseményét és történését szemlélhetjük. S e gyönyörű freskót látva szítsuk fel szívünkben a vágyat, hogy mi is oda fel, a szent városba, a mennyei Jeruzsálembe vágyódjunk. S ha bármilyen nagy gond, nehézség vagy harc terhe erőt vesz rajtunk, mindig, gyakran nézzünk fel oda, lebegtessük meg szemünk előtt a célt, mely azoknak osztályrésze, kik az Istenért mindenre képesek.

Imádkozzunk és énekeljünk gyakran a mennybe fölvett Nagyboldogasszonyunkhoz:

Szűzanyám, Hozzád akarok menni, hogy az égben ott legyek Veled.

Jól tudom bár, hogy odakerülni szenvedések nélkül nem lehet.

Jó Anyácskám, nyerj nekem kegyet, hogy szenvedjek Jézussal s Veled.

Szűzanyám, Hozzád akarok menni, vedd magadhoz mennybe gyermeked!