Évközi idő harmincharmadik vasárnapja

A technika rohamszerű fejlődése folytán rengeteg képpel, vizuális kifejezésmóddal halmoz el minket a világ, ami a másik oldalon nagy mértékben csökkenti az ember fantáziájának fejlődését. Míg évekkel ezelőtt egy kisgyermek édesanyja meséjét hallva, behunyt szemmel teljesen szabadjára engedhette képzelőerejét, saját maga alkotta meg a képeket, az egész történet minden szereplőjét, színeit, hangulatát, addig a mai kor gyermekének egy-egy mese történései, világa, színei pontosan meghatározódnak a mások által már megalkotott képben: HD minőségben, 3D-ben – gátat szabva így a gyermek saját kreativitásnak, kibontakozásnak. Kevés gyermek elégszik meg ma egy felolvasott mesével.

S hasonló módon van ez a szimbólumok, a jelképek világával is. Ma kevesen értik a szimbólumok nyelvét. A mindennapi életben kevésszer használunk hasonlatokat, vagy olyan jelképeket, amelyek nem maradnak meg az egyszerű, felszínes tényközlés szintjén, de a dolgok lényegébe, mélyebb mondanivalójába vezetnének be minket. A híradóban a képek sokaságát és csupasz tényközlését szinte kikapcsolt agyműködéssel is végignézhetjük. De mit jelent egy idős ember kalapemelése a templom előtt, mit jelképez a templom oltárán csonkig égő gyertya, mit jelent, mikor a vihar idején szóló templomi harang, mit jelent az esküvői fehér ruha?

Malakiás prófáta nem csak tényeket közöl. Csodálatos szimbólumokkal, válogatott irodalmi nyelvezettel egyben tanít is, figyelmeztet is, bátorít is, és ugyanúgy fantáziánknak is teret ad. „Íme, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgyhogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük.” Ha valaki ezeket a szavakat meg szeretné érteni, s a mélyebb mondanivalóját is fel szeretné fedezni, szabadjára kell engednie a fantáziáját. A prófáta azt a végső időt, melyről olyan sokan „jövendöltek” már, egy izzó kemencéhez, forró naphoz hasonlítja. Azokat pedig, akik életükben nem éltek Istennek tetszően, nem tartották magukat Isten törvényeihez és mellett, azokat az a nap elemészti, mint a szalmát a kemence. S ha még továbbgondoljuk, ezt a hasonlatot, eszünkbe juthat, hogy amint a szél ide oda-hordja a szalmát, úgy sodorja az istentelent is a világ szele éppen arra, amerre fúj – az éppen aktuális divat, hóbort szerint. Mert nem ragaszkodik Istenhez. S ez lesz a veszte: szalmaként viselkedett, szalmaként végzi.

De milyen gyönyörűen fejezi ki a prófáta a továbbiakat: „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” Ugyanaz a végső nap, melynek sugara heve nem éget, de felragyog. Ugyanaz az Isten ítél meg mindenkit ugyanazzal az igazságossággal és irgalommal: mégis milyen ellentétes hatással bír az igazra, s a hamisra. Az egyik fél a nap forró sugarától, a másik várja. Az egyiknek pusztulást, a másiknak életet ad. Ahogyan Jézus egy más helyen szemlélteti: „Azon az éjszakán ketten lesznek egy fekvőhelyen; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Két asszony együtt őröl; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják.” Akik félik az Isten nevét, azoknak annak a napnak a sugarai üdvösséget árasztanak. Ugyanaz a nap, s egynek élet, a másiknak halál. „Ítéletnek végső napja e világot lángba dobja, prófétáknak szava mondja” – szól középkori himnuszunk.

De hogy ki lesz a „szalma”, akit „otthagynak”, az akkor válik világossá, de nem akkor dől el. Az most dől el. Nem halálunkkor, de életünkben. Ne hagyjuk magunkat a világ szelétől szalmaként bármerre sodorni, de ragaszkodjunk Urunk törvényeihez, szeretetparancsához, hogy az a nagy nap, az a végső legyen nekünk üdvözítő.