Évközi idő második vasárnapja

Az évközi idő második vasárnapját ünnepeljük, ami azt jelenti, hogy véget ért az egész karácsonyi ünnepkör. Visszaállt a „hétköznapi”, „évközi” rend. De talán beszélni sem kell erről, hisz oly jól látni ezt templomainkban is: újra üresek a padok, ellankadtak az újévi „istenes” fogadalmak. Újra csak azok élnek együtt Istennel, akik a nagy ünnep előtt is ezt tették.

Így a kereszténység tényleges és teljes megélése azokra hárul, akik nem csak az év egyes részeiben, de az egyszerű, évközi időben is igyekeznek Istennel szoros kapcsolatot fenntartani. Nagy feladat ez, mert amellett, hogy a saját életünk, örök jövőnk múlik rajta, nagy mértékben befolyásolhatja ez a körülöttünk élő emberek életét is, hisz a keresztény élete egyben tanúságtétel is. Mi vagyunk a föld sója és a világ világossága is – tanítja mesterünk. Izajás próféta pedig még korábban hangsúlyozza a ma hallott olvasmányban: „A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig”. Micsoda nemes és kitüntető feladat. De legalább akkora nagy felelősség is. Más szóval: rajtunk kellene meglátniuk, megérezniük, megélniük az embereknek, hogy milyen is valójában a kereszténység, krisztusiasság.

Keresztelő Szent János is ezen fáradozott. Az imént olvastuk, hogyan beszél saját maga küldetéséről: „Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia”. Egész életét azért áldozta fel, hogy tanúságot tegyen Krisztusról, az Istenről. Hogy megmutassa: teljes élet csak Istenben van. Ez a feladatunk tehát, hogy a világnak az élet teljességét mutassuk meg. S ezzel kapcsolatban van egy nagyon fontos dolog, körülmény, melyre az emberek nagyon vágyódnak. Valami, amit szinte mindenki kívánt a másiknak az új év kezdetén, s bizonyára azért, mert saját maga is vágyódik rá. Hogyan szóltak az újévi jókívánságok? Milyen új évet? Boldogat! Boldog új évet. Minden ember erre vágyik: a boldogságra. Isten pedig maga a tökéletes boldogság. Így az istenes élet magától értetődően a boldogságot is kell, hogy sugározza. De vajon így van-e ez nálunk?

A nemeslelkű s nyitott szemű papköltő, Mécs László egy versbe szedett gondolata késztethet önmegfigyelésre. Már a címe is sokatmondó: Két orralógató aszkéta. Így ír: 

„Jön hozzám két bőjt-arcú szerzetes.

Szemük nem lángol, szívük nem repes.

Köszönnek. Ülnek mint a fagyosszentek...” 

Ez volna az, amire az ember vágyódik? Aligha. Melyik ember szeretne „fagyosszent” lenni? Ilyen példát látva vajon ki áll be Krisztus-követésre? Nagy felelősség.

Keresztelő Szent János nem a saját „istenes” elképzelését akarta megmutatni az embereknek, hanem magát Jézust – úgy, amint valóságosan van. „Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt...” Nem ismerte őt, de azon volt, hogy minél jobban megismerhesse, hogy minél jobban megismertethesse. A ez a mi feladatunk is. Megismerni, hogy a hétköznapi, „évközi” élet is csak Istennel és Istenben teljes, hogy mindennapjaink igenis boldogok (még a sok nehézség ellenére is), mert Istennel éljük azokat. Ő pedig – ugye hallottuk már – minden szál hajunkat számon tartja, s egyben biztat, hogy ő táplálja az ég madarait, s ő öltözteti a rét virágait. Így mennyivel inkább törődik velünk, gondoskodik rólunk. Ezt kell megértenünk, felfognunk és megélnünk ahhoz, hogy ezt az üzenetet, életet továbbadhassuk. Nem fagyos, de derűs szentként. Ezt tette Keresztelő Szent János – s ez a feladata minden kereszténynek.

Egyszerűen Isten örömét sugározzuk – úgy papok, mint Isten népe –, hogy ott legyen a boldogság az új évben, ahogy Mécs László írja: 

„Gyermekkoromban volt egy vén papunk,

nem volt biz ő se Holdunk, sem Napunk,

mosolytalan volt, szíve jég-dalú:

deres lett tőle az egész falu.

Én nem mondom, hogy nála jobb vagyok tán,

de hogyha végigballagok az utcán:

minden gyerek-szem rámnevet, s vidám

szívükből bimbót bont egy tulipán.”

 A boldog új év itt kezdődik. 

/leközölve a Remény-ben/