Évközi idő hatodik vasárnapja

A törvények elengedhetetlen velejárói az emberiség történelmének. Jogokat biztosítanak, de legalább annyira a kötelességek teljesítését is megszabják. Az ószövetségi törvény, amelyet – mint ma hallottuk – Jézus tökéletesíteni akart 248 parancsolatot és 365 tiltást tartalmazott. Most tegyük fel a kérdést: lehet egy olyan vallási törvényt, mely 613 előírást tartalmaz még tovább tökéletesíteni? S ha lehetne is, szükséges? Igen és igen a válasz. Hisz ő maga, maga az Isten mondta: „Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába.” Pedig a farizeusok minden erejükkel, egész életükkel azon voltak, hogy azt a rengeteg parancsot az utolsó ékezetig teljesítsék. Lehet ezt még tökéletesebben csinálni? Jézus megmutatta, hogy nem csak lehet, hanem kell is. Sőt ezt szabja feltételül a mennybe való bejutáshoz. Éppen ezért mi sem kerületjük el ezt a témát: vegyük fontolóra, vizsgáljuk, értsük s éljük meg.

„A régieknek ezt mondták: Ne ölj! (...) Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére.” Igen komoly szigorítás az „alaptörvényhez” képest, de talán már ennél a szigorításnál, tökéletesítésnél észrevehetjük, hogy Jézus mélyebbre megy, mint egy felszínes, mindenki számára látható törvény puszta betartása. Azt, hogy valaki ölt-e, egyértelműen, puszta ténykényt el lehet könyvelni. Nem szükséges hozzá a lélek és a szív mélységének és bőségének ismerete. Azaz a jézusi tökéletesített törvény megtartása szemmel nem látható, embernek nem bizonyítható. Csak Isten látja. „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet”. És pontosan ez a tökéletesítése az ószövetségi törvénynek, hogy ne a betű és a törvény teljesítésének megegyezésére törekedjünk, hanem sokkal többre annál: a törvényhozó és az azt szerető kapcsolatának tökéletesítésére. Hogy a vallási törvények közelebb vigyék az embert Isenhez, hogy azok által Istent minél jobban megismerjük, s ha megismertük, jobban és jobban szeressük. Nekünk azzal kell felülmúlni a farizeusokat, hogy nem kipipálunk egy-egy teljesített parancsot, hanem hogy szeretünk. Hogy teljessé tesszük a parancsot a szeretet által – úgy, mint Jézus tette. S így nem az lesz a mérvadó, hogy valami szintet, teljesítményt elértünk-e, hanem azon leszünk, hogy a lehető legtöbbet adjunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk. S ki lehet erre a legragyogóbb példa, mint maga Jézus Krisztus, aki minden előíráson és törvényen túltett végtelen szeretetével?

S hogy mindez nem csak elmélet, arról többek között Mécs László gyönyörű szavai tanúskodnak, aki egy vele megtörtént élményt mesél el (kicsit másképp) Májusi legenda című versében. Történt, hogy egy félkezű koldus emberrel találkozott, aki pénzt kért tőle. Ő elővette pénztárcáját, hogy valami kis aprót keressen benne: 

„Másik karja felém nyúlva pénzt kért.

Belenyúltam a zsebembe pénzért.

Számolgattam, aprópénzt kerestem

bosszankodva és fukarka-resten.” 

De ekkor valami különleges dolog történt, melyre így emlékszik vissza: 

“S míg pirulva pénzt böngészve álltam,

hirtelen lúdbőrös lett a hátam,

különleges túlvilági csend lett,

harangvirág hallhatóan csengett,

s bár lehunytam mindkét szempillámat:

mintha Jézus nézett volna rám ott,

borzongások leptek el, mint hangyák,

s meghallottam Jézus titkos hangját:

„Mit számolgatsz olyan kínos-bölcsen?

Mikor kértél, hogy szíved megtöltsem

boldogsággal, s balzsam kellett, kegyszer:

anyád csókját számoltam csak egyszer?

Megszámoltam álmaid vetését,

gyermekek, fák, fecskék nevetését,

holdas esték néma titkú báját,

lepkék, rétek tarka karneválját?

Megszámoltam a sok szívet, ember,

mely feléd nyílt mint tulipán-tenger?

Számoltam az égből rádszalasztott

napsugarat, jóságot, malasztot?

Megszámoltam csöppenként a vérem,

mely kifolyt, hogy élhess hófehéren?”

Ha ezt a krisztusi magatartást megismerjük, mi sem teszünk majd másképp, mint a költő tette:

 “E szavakra pillám fölnyitottam,

de nem láttam csak a koldust ottan.

Pénzt várt. Én meg zavaromban nyomban

pénztárcámat a markába nyomtam.” 

Talán erre gondolt Szent Pál, mikor ezt írta: “A törvény teljesítése tehát a szeretet”.

Leközölve a Remény-ben