A húsvéti Szent Háromnap
első napja csúcsosodik ezzel az esti szentmisével, melyben három rendkívül
fontos dologra emlékezünk, három különleges dolgot ünneplünk. Jézus az Utolsó
Vacsorán „még egy végső jelét adja szeretetének”: mindenkinél mélyebbre alázkodva
megmossa tanítványai lábát. Majd két szentséget is alapít: a kenyeret és a bort
saját testévé és vérévé, azaz önmagává változtatja át – így lett az
Oltáriszentség; Majd az apostoloknak is megadja a hatalmat, hogy ugyanezt
tegyék az ő emlékezetére – így pedig a papi rendet alapítja meg.
Három dolog, mely nélkül
– s ezt talán fel sem fogjuk eléggé – már nem létezne kereszténység, s nem
lenne nekünk sem hitünk. Ugyanis azt, hogy az egy-, igaz-, Istenhit a mi
életünkben is jelen van, Egyházunknak köszönhetjük, mely elsősorban az
Oltáriszentségből él, amit a felszentelt szolgák közvetítenek neki már két
évezred óta. S ha Egyházunk nem tanulta volna meg a krisztusi
szeretet-parancsot, akkor csupán magába zárkózott volna, s nem tudna ma sem
gyarapodni. De volt és van Eucharisztia, voltak és vannak papjaink, s a
szeretet-parancs megvalósítása a mi fő feladatunk ma is.
S hogy mennyire összekapcsolódik a papi
rend és az Oltáriszentség azt a legtökéletesebben az mutatja meg, hogy egyazon
esemény alkalmával alapította meg Jézus mind e két szentséget. Ennek is
köszönhetően mindig rendkívül szoros kapcsolat volt a papok, és az
Oltáriszentség között. Voltak időszakok az Egyháztörténelemben, mikor olyan
tisztelet és szinte szent rettegés ölelte körül ezt a szentséget, hogy a hívek
arra sem tartották méltónak magukat, hogy az Oltáriszentséget magukhoz vegyék.
Mindmáig pedig térdhajtással köszöntjük a színek alatt rejtőző Istent.
Ezenfelül második vatikáni zsinat előtt pedig, azaz kb. 50 éve még előírás volt
a pap számára, hogy a szentmisében a lehető legnagyobb tiszteletet adja meg az
Oltáriszentségnek. A rengeteg térdhajtás mellett az is elő volt írva a pap
számára, hogy amint kezébe vette az ostyát, s Jézus személyében átváltoztatta,
attól a pillanattól kezdve két-két ujját, amivel Krisztus testét fogta nem
nyithatta szét. Egészen az áldozás utáni kézmosásig így tartotta a pap a
két-két ujját, nehogy egyetlen morzsája is valahova lehulljon – hisz gyakorta
énekeljük is: Krisztus „él egészen az ostyának legparányibb részében”.
Számunkra talán már túlzottnak tűnhet
az effajta odafigyelés a szentostya minden morzsájára. De ha arra gondolunk,
hogy itt tényleg a fölséges, mindenható Isten van jelen, akkor bizony ez nem
túlzás. Sőt lehet, hasznos lenne visszavezetni e szent hagyományt, hogy ezáltal
is növekedjen bennünk a tisztelet és az imádat az Oltáriszentség iránt.
A ma délelőtti krizmaszentelési misén
mondta püspökatyánk: „Papok nélkül nem lenne Oltáriszentség. De Oltáriszentség
nélkül sem lennének papjaink.” Adjunk hálát ma Istennek e mindkét szentségért,
s éljük végig vele e Szent Háromnap minden egyes mozzanatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése