Nagycsütörtök

A húsvéti Szent Háromnap első napja csúcsosodik ezzel az esti szentmisével, melyben három rendkívül fontos dologra emlékezünk, három különleges dolgot ünneplünk. Jézus az Utolsó Vacsorán „még egy végső jelét adja szeretetének”: mindenkinél mélyebbre alázkodva megmossa tanítványai lábát. Majd két szentséget is alapít: a kenyeret és a bort saját testévé és vérévé, azaz önmagává változtatja át – így lett az Oltáriszentség; Majd az apostoloknak is megadja a hatalmat, hogy ugyanezt tegyék az ő emlékezetére – így pedig a papi rendet alapítja meg.

Három dolog, mely nélkül – s ezt talán fel sem fogjuk eléggé – már nem létezne kereszténység, s nem lenne nekünk sem hitünk. Ugyanis azt, hogy az egy-, igaz-, Istenhit a mi életünkben is jelen van, Egyházunknak köszönhetjük, mely elsősorban az Oltáriszentségből él, amit a felszentelt szolgák közvetítenek neki már két évezred óta. S ha Egyházunk nem tanulta volna meg a krisztusi szeretet-parancsot, akkor csupán magába zárkózott volna, s nem tudna ma sem gyarapodni. De volt és van Eucharisztia, voltak és vannak papjaink, s a szeretet-parancs megvalósítása a mi fő feladatunk ma is.

S hogy mennyire összekapcsolódik a papi rend és az Oltáriszentség azt a legtökéletesebben az mutatja meg, hogy egyazon esemény alkalmával alapította meg Jézus mind e két szentséget. Ennek is köszönhetően mindig rendkívül szoros kapcsolat volt a papok, és az Oltáriszentség között. Voltak időszakok az Egyháztörténelemben, mikor olyan tisztelet és szinte szent rettegés ölelte körül ezt a szentséget, hogy a hívek arra sem tartották méltónak magukat, hogy az Oltáriszentséget magukhoz vegyék. Mindmáig pedig térdhajtással köszöntjük a színek alatt rejtőző Istent. Ezenfelül második vatikáni zsinat előtt pedig, azaz kb. 50 éve még előírás volt a pap számára, hogy a szentmisében a lehető legnagyobb tiszteletet adja meg az Oltáriszentségnek. A rengeteg térdhajtás mellett az is elő volt írva a pap számára, hogy amint kezébe vette az ostyát, s Jézus személyében átváltoztatta, attól a pillanattól kezdve két-két ujját, amivel Krisztus testét fogta nem nyithatta szét. Egészen az áldozás utáni kézmosásig így tartotta a pap a két-két ujját, nehogy egyetlen morzsája is valahova lehulljon – hisz gyakorta énekeljük is: Krisztus „él egészen az ostyának legparányibb részében”.

Számunkra talán már túlzottnak tűnhet az effajta odafigyelés a szentostya minden morzsájára. De ha arra gondolunk, hogy itt tényleg a fölséges, mindenható Isten van jelen, akkor bizony ez nem túlzás. Sőt lehet, hasznos lenne visszavezetni e szent hagyományt, hogy ezáltal is növekedjen bennünk a tisztelet és az imádat az Oltáriszentség iránt.

A ma délelőtti krizmaszentelési misén mondta püspökatyánk: „Papok nélkül nem lenne Oltáriszentség. De Oltáriszentség nélkül sem lennének papjaink.” Adjunk hálát ma Istennek e mindkét szentségért, s éljük végig vele e Szent Háromnap minden egyes mozzanatát.