Ipolyvarbói Egyházközösség Blogja

„Scimus Christum surrexisse a mortuis vere; Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk” – hangzik el e mai napon, a szent húsvét vasárnapján az egész világ minden katolikus templomában. Milyen fontos és milyen pontos kifejezés ez: „tudjuk”. Nem csak érezzük, nem csak sejtjük, nem csak gondoljuk: tudjuk.

De vajon tényleg minden keresztény ember tudja, meg van győződve arról, hogy Jézus valóban feltámadt? Az is, aki csak egy évben egyszer – talán pont ilyenkor megy el a templomba? Jó lenne, ha ilyen erős hit lenne mindannyiunkban, abban a kb. 2,2 milliárd emberben, aki Jézus-követőnek, kereszténynek vallja magát. Mégis egy-egy húsvéti ünnep alkalmával Egyházunk minden szentmisén résztvevő katolikusnak a „szájába teszi” e gyönyörű himnusz szavait, hogy együtt valljuk meg: „Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk.” Oly csodálatos nevelés, tanítás ez, mikor Istenünk az általa alapított Anyaszentegyházon keresztül olyan mélységekbe vezet, és olyan magasságokba emel minket, melyeket talán fel sem fogunk, meg sem értünk, de mégis hittel vallunk. Ezt a közös, egyetlen hitet nevezzük katolikus, egyetemes hitnek. Itt ugyanis, biztosak lehetünk benne, hogy megannyi szent – beleértve a Szent Hagyományt is – biztosítja nekünk a töretlen, s tévedhetetlen hitet. Így biztosan megvallhatjuk azt is, aminek teljes tudatára még nem jutottunk el. Mint ahogy a gyermek sem ért sokat abból, amit mondania kell, amit a „szájába adnak”: „köszönöm; jó napot; Uram Jézus, légy vendégünk...” – mégis megtanítják őt erre szülei. Mert tudják, később majd megérti – fokozatosan. Így van ez az effajta hitvallásokkal is. Először talán nem értjük (s kimondhatjuk: még talán nem is hisszük), de ha továbbmegyünk a hit útján, akkor ez a mástól tanult hit egyre jobban sajátjává válik az embernek. Így válik a mi gyenges kis hitünk az Anyaszentegyház egyetemes, katolikus hite által erőssé, biztossá, teljessé – eggyé.

Szent Benedek apát, kinek eszménye és tanítása ma is jelen van Egyházunkban, csodálatosan írja: „Az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk.” Mennyi mindenre megtanít ez a gondolkodásmód! Hisz hányszor van örömünnep, mikor nekünk nincs hangulatunk, kedvünk az örvendezésre? Hányszor hirdet böjtöt, bűnbánatot Isten, mikor mi nem érezzük a bűnt, és inkább örülni szeretnénk? Hányszor beszél a feltámadásról, mikor mi csak fájdalmat, reménytelenséget érzünk szerettünk elvesztése miatt? De ezen szent eszményt követve tudunk „parancsra” böjtölni, örvendeni, ünnepelni vagy gyászolni. A liturgiában nem egyedül az jelenti az őszinte imádságot, ha kimondjuk azt, ami bennünk van (ami a szívemen, az a számon), hanem a fordítottja is igaz, mert fordítva is történhet: az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk. Ezt tanuljuk meg a feltámadás e nagy ünnepén is. Bátran mondjuk, énekeljük a szánkba adott szavakat, s immár tudatosan formáljuk hozzájuk szívünket.

Szent János apostol bement Jézus sírjába: „Látta mindezt, és hitt.” Pedig Péter apostol, s a többiek sem hittek az üres sír láttán. Egyedül János. „Egyedül a szeretett tanítvány lelkében születik meg a húsvéti hit anélkül, hogy látta volna a feltámadt Krisztust” – írja Barsi Balázs atya. S hogy miért? Mert egyedül ő állt ott a kereszt alatt. Így az apostolok közül Szent Jánosban van meg a folytonosság Jézus halála és feltámadása között. „Nélküle – írja ugyancsak Balázs atya – a kereszt és a feltámadás között áthidalhatatlan szakadék maradna.” De nem maradt, mert ő ott volt a kereszt alatt, s ott volt az üres sírban is.

Mi is ott voltunk Nagypénteken a kereszt alatt. Most pedig itt állunk az üres sír bejáratánál. Lépjünk be, lássuk mindezt, s meglátjuk: Isten nekünk is megadja a hit kegyelmét, mely ezt mondatja velünk „Scimus Christum surrexisse a mortuis vere!”