Az idén szentté avatott
XXIII. János pápa egy alkalommal visszaemlékezett, miként élte meg, hogy őt
választották a bíborosok pápává, és a szokásoknak megfelelően ki kellett állnia
a Szent Péter-bazilika erkélyére. Hatalmas reflektorokkal világították meg az
erkélyre lépő pápát, aki az erős fény miatt szinte semmit sem látott a téren
összegyűlt tömegből. Megáldotta a jelenlévőket, akik az új pápa köszöntésére a
Szent Péter térre siettek, megáldotta a világot, majd az erkélyről visszalépve
ezt gondolta magában: „Ha nem követem a szelíd és alázatos Mestert, semmit sem
fogok látni a valóságból, vak leszek.”
„Kinek tartják az
emberek az Emberfiát?”, kinek tartanak engem az emberek – kérdezte Jézus az
apostolaitól. Első hallásra talán semmi különlegeset nem találunk ebben a
kérdésben, azonban ha hitünket s Urunkat jobban ismerjük, igen is
furcsállhatjuk a Jézusi érdeklődést. Ugyanis hányszor hallottuk az evangélisták
leírásaiban, hogy Jézus ismerte az emberek gondolatait, belelátott
gondolataikba – hisz isteni hatalma volt. De most mi történt? Talán
alábbhagyott hatalma, hogy kérdeznie kell: kinek tartanak engem, kinek tartotok
ti engem? Tudjuk, hogy Isten hatalma sosem hagy alább. És még inkább tudjuk,
hogy Jézus pedig minden egyes szavával tanít, nevel, vezet minket. Azzal, hogy
az apostoloktól kérdez, gondolkodásra készteti őket. És már mi is tudjuk, hogy
sokszor egy-egy jó kérdés többet megtanít, hasznosabb, mint a legpontosabban
megfogalmazott tények felsorolása. S Jézus hozzáállását látva kimondhatjuk: ő
nem csak fújja a magáét – nem törődve a mi véleményünkkel, érzéseinkkel,
élethelyzetünkkel, hanem éppen fordítva. Hagyja, hogy elmondjuk, mit érzünk,
mit gondolunk, mit szeretnénk, hogyan látjuk. Ő pedig segít megérteni a
dolgokat, eseményeket, s megvilágítja értelmünket isteni fényével, hogy mi is
úgy lássunk, ahogy ő: nem csak a pillanat helyzetét, de a jövőnket, sorsunkat,
s örök sorsunkat tartva legfontosabbnak. Hogy nehogy vakok legyünk, mint az
előbb említett pápa a pillanat reflektorfényében.
Az Isten kíváncsi ránk.
Kérdez, de nem csak udvariasságból, hanem tényleg figyel ránk, meghallgat.
Mondjuk el neki mi is mindazt, ami bennünk van: örömünket, bánatunkat,
aggodalmunkat, reményünket. S hagyjuk, hogy mindezt megvilágosítsa isteni
fényével, s akkor mi is úgy fogunk látni, mint ő: mindig örök életünket tartva
szem előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése