Évközi idő tizenkilencedik vasárnapja

Reményik Sándor, a neves erdélyi költő írja egyik jól ismert versében:

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el...

Igen különös nézet ez a világra, az életre, de mégis valós meglátás: Az életünk tele van olyan pillanatokkal, amelyek elmúlnak, és soha nem térnek vissza. Ahogy folytatja a költő:

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.

Életünk egyetlen perce sem tér vissza. Éppen ezért olyan fontos, hogy minden egyes pillanatot a lehető legjobban, legteljesebben használjunk ki.

A mai evangéliumban Jézus is búcsúzik. Elbocsátja  a tömeget. És itt álljunk meg egy pillanatra: hogyan búcsúzik Jézus? Nem tudjuk, mit mond a népnek, nem tudjuk, hogyan küldi el őket. De nem is ez a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy mit hagyott Jézus az emberekben. Hogy milyen volt a Jézussal eltöltött idő. Mi pedig emlékszünk a múlt vasárnapról: Jézus betöltötte mind testi-, mind lelki vágyaikat. Azok az emberek örömmel és boldogsággal a szívükben távoztak el Jézustól. Ő ugyanis mély nyomot hagyott bennük, a legnagyobb szeretetét mutatta, adta nekik. És ezen a ponton kell gondolkodnunk: Csak ezen az elmúlt héten mennyi emberrel találkoztunk...és mi mit adtunk nekik? Hogyan távoztak tőlünk, hogyan búcsúztunk tőlük? Olyanok legyünk, mint Krisztus Urunk, aki mindig szeretet adott az embereknek. Hogy a velünk való találkozás a másik emberben szeretetet hagyjon. Erről írja Mécs László:

Az élet örök búcsúzás.

Ó bár csak tudnánk távozáskor

fényt hagyni, mint a Messiás.

Minden kereszténynek ez a küldetése, hogy fényt, szeretetet hagyjon maga után – azokban, akikkel találkozik. Ma ezt tanuljuk meg Urunktól, és szítsuk fel magunkban ezt a vágyat. Hogy ha mi mindig búcsúzunk is, de az elváláskor egyre több legyen a szeretet azokban, akikkel találkoztunk.

Az élet örök búcsúzás.

Ó bár csak tudnánk távozáskor

fényt hagyni, mint a Messiás,

belészeretni az szívekbe,

apostolokba, mártírokba,

hogy átadják a századoknak,

a századok az ezredeknek!

Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,

kik egyre jobban megragyognak,

minél sötétebb lesz az éj,

és minél jobban porlanak

a bánat-barna hant alatt.

Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalább is, mint a Nyár,

amely almákba és diókba

szerette édes álmait,

és édességével világít

a hosszú, hosszú tél alatt.

Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

Vagy legalább is, mint a Nap,

melyet elnyelt az alkonyat,

de a legbúsabb éjben is

világít még a gyöngyvirágban,

a liliomban, mécsvirágban.

Az életünk olyan tünékeny.

Ó szent fényt hagyni volna jó!