Szent István király

Szent István királyunk életéből ránk maradt több legenda is. Olvashatjuk, amint éjjeleket virrasztott – imádságban. Álruhában, koldusként felöltözve járt a nép között – s ilyenkor sok megaláztatás érte, melyeket azonban türelemmel viselt. S ezek a legendák mind azt mutatják, azt bizonyítják, hogy Szent István király bizony szó szerint értelmezte az evangéliumokat – Jézus Krisztus szavait. Nem jelképesen vette, vagy nem nézte azokat eltúlozottnak, hanem tudta: mindazok rá is érvényesek.

Mindebből pedig kiolvashatjuk, hogy ő magában nem a királyt nézte, hanem a megváltásra szoruló embert, akit semmi sem menthet föl az Istennek adandó tartozása alól. Másoknak király volt, uralkodó, vezér, Isten és maga előtt azonban alázatos ember. Ember, akinek elsősorban a saját lelkével kellett törődenie, s minden más csak ezután jött. Először Isten embere volt, lelke Istené volt, s csak azután volt uralkodó, vezér és király. Többek között ezzel a példával áll előttünk ma Szent István király. Hisz mindannyiunknak van valamilyen hivatása, feladata, küldetése. S minden bizonnyal ezen feladatunkat, munkánkat végezzük is becsületesen. Mindennél fontosabb azonban, hogy mindenekelőtt emberek legyünk. Olyan embernek tekintsük magunkat, aki rászorul Isten irgalmára, aki rászorul a bűnből való megváltásra, s akinek lelke üdvössége a legfontosabb. Maga a Szentírás is oly bölcsen, s teljes igazsággal tanítja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárát vallja?” Másoknak, mások előtt szülők, gyermekek, dolgozók, barátok vagyunk. Magunk és Isten előtt azonban emberek, akiknek lelkük van.

Éljünk Szent István példájára először komoly és mély lelki életet, s akkor minden egyéb más az életünkben helyes irányt vesz, megfelelő mértéket kap, s valóban minden javunkra válik.