„A császárnak, ami a szászáré – az Istennek, ami az Istené.” De mi
a császáré, és mi az Istené?
Korunkban már – legalább is a mi vidékünkön – nincsenek császárok. Így
Jézus tanításának mai üzenetéhez kicsit módosítanunk kell a szavakon – persze
nem a jelentésükön. A császár és az Isten kifejezés alatt nem muszáj konkrét
személyekre gondolnunk: tehát magára az Istenre, valamint az éppen aktuális
uralkodóra, (politikai) vezetőre. Ezek a szavak magába foglalják mindazt a
környezetet, világot is, ahol „ők” élnek, uralkodnak: Isten a mennyben, míg a
császár a földön. És már az ókeresztény kortól kezdve világosan
megkülönböztette az ember a lelki dolgokat és a test dolgait, elválasztotta a
lelki szükségleteket a test szükségleteitől. Míg az első az Istenes-, mennyei-,
lelki dolgokat jelenti, addig a másik a testies, földi dolgokat. S mindezt szemünk
előtt tartva így is értelmezhetjük Urunk szavait: Adjátok meg a testnek, ami a
testé, s a léleknek, ami a léleké.
De mi a testé, és mi a léleké? Szent Benedek apát, Európánk fővédőszentje
már a hatodik században regulaként írta elő: Ora et labora – imádkozzál és
dolgozzál. Mint az emberi szív és élet nagy ismerője pontosan tudta, hogy nem
megy az egyik a másik nélkül. Hisz mi „míg e testben vándorként élünk, távol
járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. Ám bizalom
tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől és hazaérkezni az
Úrhoz.” Aki igazán lelki ember, az megérti és megérzi a lélek nagyságát,
szabadságát, s az valóban vágyik arra, hogy megváljon a testtől – persze nem
lehet. Az ősbőn és a mi bűneink következtében testünk korlátai és befolyása
altt kell élnünk. Így más lehetőségünk nem marad, mint együtműködni vele.
Gyönyörűen fogalmazza meg mindezt (a mi nevünkben is) Mécs László (Krisztus
után):
„Kijöttem a pokolból, ámde még nem
az Ég ez, csak a Föld az Ég
alatt.
A Lélek sír a testi kötelékben,
a Test meg lázad a Lélek miatt.
Ó,
mennyit kell a szeretetben égnem,
hogy kitisztuljon bennem a nagy Összhang!”
Ezért tanítja Szent Benedek: ora et labora – azaz add meg a testnek is, ami
jár, s a léleknek is, ami neki jár. Másképpen nem megy.
Általában testi szükségleteink kielégítésével nem is szokott probléma
lenni. Még ha a környező országokkal összehasonlítva nem is tartozunk a
tehetősebbek közé, világviszonylatban azonban igen csak szerencsésnek mondhatjuk
magunkat, hogy nem egy olyan országban élünk, ahol naponta tízezrek halnak meg
éhhalál, vagy az embertelen körülmények következményeképp. Persze akinek sok
van, az még többet akar. Bármilyen vagyonra is tesz szert az ember, mindig
többre vágyik. Testi igényeinket tekintve tehát (túlságosan is) rendben
vagyunk. A császár tehát megkapja azt, ami jár neki. De mi a helyzet a
lelkünkkel? Megkapja-e a szükségeset? Bővelkedik-e hasonló javakkal,
túltápláltsággal, mint a testünk? Aligha. Sokan állítják: én elmegyek a
vasárnapi misére, s annyi elég nekem a vallásból – hisz csak az a kötelező. De
elgondolkodtató, hogy az ilyen ember miért nem csak annyit eszik, amennyi
kötelező, csak ami a túléléshez kell? Ahogyan a testünk sem, a lelkünk sem csak
túlélni akarja valahogy, hanem bővelkedni a javakban, a táplálékban. Harcol a
test a lélek ellen, mert csak a saját maga javát akarja. A lélek azonban nem
önző: tudja, ha a test is, és ő (a lélek) is megkapja a táplálékát, akkor lesz
meg az összhang az emberben.
A papköltő gondolata adjon erőt, hogy mind a testet, mind a lelket
táplálni tudjuk:
„Mert harcba indulásom száz kudarca
a Test s Lélek közt
százszor fejbe ver.
De mágnesez távolról Isten arca,
és álmaimba hősi port
kever,
hogy újra frissen indulhassak harcba,
Áldott legyen most s
mindörökre. Ámen.”
leközölve a Reményben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése