Advent negyedik vasárnapja

Ádvent utolsó hete általában „csonka hét”. A legtöbbször ugyanis csupán néhány nap marad a hétből, mert „idő előtt” elérkezik a várt ünnep. Aki várja azt, az ennek örül, aki viszont nem győzött rá felkészülni, az ilyenkor kezd el kapkodni.

Idén is elérkezett ez az utolsó “fél hét”. S minden bizonnyal már javában járjuk az üzleteket és keressük a lehető legmegfelelőbb karácsonyi ajándékokat. Ajándék vásárlásnál azonban mindig van bennünk egyfajta félelem, hogy vajon szerettünk fog-e örülni az ajándéknak, jó lesz-e a méret, a szín… egyszóval, hogy tetszeni fog-e. Tudjuk, hogy úgysem ez a lényege a karácsonynak, de mégis olyan fontosnak tartjuk az ajándékozást. Hisz szeretünk adni, s felnőtt fejjel már rájöttünk: tényleg nagyobb öröm adni, mint kapni.

Advent utolsó vasárnapjának olvasmányában is egy olyan emberről olvastunk, aki ajándékot szeretett volna adni. De nem a testvérének, a szüleinek, vagy a gyermekének, hanem magának az Istennek. Dávid király volt az, akinek ötlete támadt: ő palotában lakott, az Isten pedig csak egy sátorban – ezért házat akart építeni az Istennek. Micsoda nagylelkűség, micsoda bőkezűség, nemes gondolat! De… hallottuk, mit mondott erre az Úr, az Isten:  „Te akarsz nekem házat építeni? Mondtam-e valaha, miért nem építettetek nekem házat?” /2Sám 7,4-7/ Az Isten azt mondta, nem kell neki a ház, ez az ajándék. Vajon miért? Miért volt olyan kegyetlen, hogy nem fogadta el ezt a nagylelkűségből felajánlott adományt? Nem tudjuk. De azt igen, hogy neki más terve volt. Dávid király pedig nem „Isten fejével” gondolkodott, hanem csupán azt tűzte ki célul, ami szerinte lett volna jó.

Talán mi is, mikor ajándékot veszünk, sokszor csak azt vesszük figyelembe, mi lenne szerintünk jó, szerintünk hasznos. De ha valóban jó és megfelelő ajándékot akarunk adni például gyermekünknek, meg kell tanulnunk az ő fejével gondolkodnunk, bele kell élni magunkat az ő világába. Hogy elsősorban ne nekünk, hanem neki tetsszen az ajándék.

S ha ez igaz a világi dolgainkra, mennyivel inkább igaz a lelki életünkre, az Istennel való kapcsolatunkra. De ebben az ádventi időben gondolkodtunk-e már azon, hogy vajon karácsonyra mit adhatnék én az Istennek. Hisz mindenkit, akit szeretünk, megajándékozunk. Mennyivel inkább meg kell ajándékoznunk az Istent, a mi Istenünket. Mit adunk neki karácsonyra? Ő odaadja mindenét, amije van: saját magát – teljesen. Az ég minden kegyelmével együtt – mert ez a karácsony.

Meg kell tudnunk, mi lenne kedves az Istennek, nehogy olyan ajándékkal próbáljunk kedveskedni neki, aminek nem fog ürülni.

De milyen karácsonyi ajándéknak örülne maga az Isten? Vajon annak, hogy kitakarítjuk és kidíszítjük a házunkat, vagy annak, hogy a lelkünket tisztítjuk meg? Vajon annak, hogy karácsonyfát állítunk, vagy annak, hogy megőrizzük tisztán a lelkünket az egész ünnepek alatt? Vajon annak, hogy sok mindent főzünk és sütünk majd, vagy annak, hogy egy órára ezt félretesszük, s eljövünk még egy ádventi szentmisére? Vajon annak, hogy megnézünk egy jó karácsonyi filmet, vagy annak, hogy együtt imádkozunk otthon, a családban?

Persze mindez túl szépnek hangzik, és mi emberek talán nem is vagyunk képesek ilyen önzetlen áldozatra. Jól tudjuk, hogy mi az, amiből nem csak másnak, de saját magunknak is haszna származik. Itt azonban nem kell félnünk: ha csak egy morzsányit is adunk Istenünknek, ő képes érte jóllakatni minket. Ahogyan a papköltő, Mécs László írja: 

„Adok Neked, jó Istenem,

Alfám, Omegám, Mindenem,

gyermekhitet, alázatot,

bevallott bűnt, gyalázatot,

s a szívem, mint örök hűbért

legyen tiéd! Tudod miért?

Hogy add nekem, mint terülj asztalt,

mely már sok lelket megvigasztalt,

melyen sok testi jóegészség

terült és lelki lakni-tessék:

add a malasztot, add a Téged

jelentő örök békességet!”

Még nincs itt az ünnep, de még itt van a lehetőség olyan ajándékra szert tenni, aminek Isten is örülni fog. És higgyük el: azzal, hogy neki adunk, saját magunknak adjuk a legtöbbet.