Karácsony másnapján már egy igen komoly és
elgondolkodtató ünnepel tanít minket Egyházunk. Szent Istvánt, Egyházunk
legelső vértanúja napja van. S hallgatva a mai szentleckében leírt kivégzését
elgondolkodhatunk azon, vajon Szent István honnan vette lelki erejét, s honnan
vette bölcsességét, hogy élete végén oly nyugalommal és béketűréssel fogadta
saját halálát, s olyan eltökélten beszélt kivégzőihez.
Minden bizonnyal élete utolsó percei azt az
életvitelt tükrözték, amely egész életét jellemezte. Senkiből sem lesz ugyanis „nagy
hívő” egy pillanat alatt. Ugyanis amennyire figyelünk az egyszerű hétköznapokon
Isten szavára a lelkiismeretünkben, vagy a Szentírásban, amennyire tudunk
áldozatot hozni Istenért és felebarátainkért, amennyire gyakoroljuk Isten-hitünket,
valószinűleg annyira fogjuk mindezt megtenni a kritikus helyzetekben, úgy
halálunk előtt is.
Szent István nyugodt szívvel kérhette
Istentől: olyan halált adj nekem, amilyen az életem volt. Vajon mi is merjük
ezt kérni Istentől? Éljünk úgy, ahogyan meghalni is szeretnénk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése