"A mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél..." - március 15.

Kis falunkban minden évben megünnepeljük március 15-ét. A mai napra való meghívón pedig ez évben is a következő megfogalmazás szerepelt: meghívjuk önt  „kistérségi nemzeti ünnepségünkre”. Személy szerint nekem minden évben fület szúrt ez a kifejezés: kistérségi. Nem tudtam pontosan, mit is jelent ez. Utánanéztem. Az egyik lexikon így magyarázza: „A kistérség a települések között létező funkcionális  kapcsolatrendszerek összessége alapján behatárolható területfejlesztési-statisztikai egység, egymással intenzív kapcsolatban lévő, önszerveződő, egymással határos települések összessége.” Nem lettem ettől okosabb, de ennyit megértettem: a kistérségek feladata az egymáshoz közel élők összefogása. Így vagyunk ma mi is itt együtt, kistérségiek: egymáshoz közel élők, akiknek ugyanazok a céljaik, ugyanazok a vágyaik, s kik ezekért a célokért és vágyakért össze is fognak. Sőt, összefogják, összeteszik kezüket, s Istenhez ezért együtt fohászkodnak.

S amikor így együtt imádkozunk, elsősorban azokra az elődeinkre gondolunk, akik sokat tettek nemzetünkért, hazánkért, egyszóval: értünk. Akik a világot nem csupán maguknak akarták szebbé tenni, de – s talán elsősorban – a jövő nemzedékeinek. Mint ahogyan ma is az édesanya és édesapa neveli gyermekét: nem sajnálva tőle a legnagyobb áldozatot sem. Mert arra vágyik, hogy utódának szebb legyen, jobb legyen az élete, mint neki magának. Erre az önzetlen de céltudatos szeretetre adjon példát a mai ünnep is. Hogy mi is egymásért legyünk és egymásért tegyük.

Biztos vagyok benne, hogy mind, akik ma itt vagyunk, minden évben várjuk ezt a márciusi napot, várjuk ezt az ünnepséget. És szeretnénk is szebbé tenni: mindig készülünk egy-egy új műsorral, egy-egy új beszéddel, új énekkel... S én is, ahogy készültem erre a prédikációra, azon gondolkodtam, hogy mit is kell ilyenkor mondani... Miért jöttünk el ennyien? Mit szeretnénk hallani? S akkor – hiszem, az isteni Gondviselésnek köszönhetően – kezembe vettem József Attila kötetét, s az a sokak által jól ismert versnél nyitódott ki:

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik

és el is jutott a nyugalmas ágyig

még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -

(igy nem szökik rá hirtelen az éj)

s mig kis szive nagyon szorongva dobban,

tán ő se tudja, mit is kiván jobban,

a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:

igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

Oly sok fontos esemény van ilyenkor, de talán nem is maga a műsor a legfontosabb, talán nem is a beszéd, talán nem is az ének... Sokkal inkább az, hogy együtt ünnepeljünk, hogy együtt imádkozzunk, hogy együtt legyünk.

Ezért imádkozom ma, és ezt kívánom mindannyiotoknak, mindannyiunknak, hogy éljük meg ma az Istennel és az egymással együttlevés örömét és ünnepét.